Az első rész után, melyben az idő számításáról úgy általában esett szó, illetve muszlim és egyiptomi naptárról, el is érkeztünk a folytatáshoz, ami a babilóniaiakkal, zsidókkal, ókori görögökkel és rómaiakkal, illetve a magyar módszerekkel ismertet meg.
Könyvajánló - J. K. Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek
...amivel az egyik szerkesztőnk lelkesen egyetértett, a másik szörnyülködött...
...ez van.
Mielőtt belevágnánk a legújabb Harry Potter könyv elemzésébe, essen pár szó az előző hét kötetről. Az első könyveket nagyon szerettem, faltam őket, letehetetlenek voltak, legalábbis az elején. Nálam a csúcspont Az azkabani fogoly és a Tűz serlege köteteknél volt, utána kicsit elindult lefelé a történet. A regénysorozat befejezése...na azzal pedig végképp nem voltam elégedett, így kicsit félve indultam neki ennek a közel 10 év után megjelent folytatásnak.
Őszintén szólva kétkedve fogadtam, főleg a színdarab műfaja okán. Nem gondoltam, hogy ebben a formában olvasva visszakapható lenne az eddigi regények hangulata. Íme egy kis betekintő a kulisszák mögé:
És hogy tévedtem-e?
Hmm...néhány perce tettem le a könyvet és azt kell mondanom, hogy bajban vagyok. Ahogy az angol mondaná little bit weird, azaz kicsit fura. Hogy ez pozitív vagy negatív értelemben, arra még nem jöttem rá.
A történet ott folytatódik, ahol a hetedik könyv véget ért: Ginny és Harry három gyermekével (James, Albus, Lily) várja a vonatot a King’s Cross pályaudvaron 19 évvel azután, hogy Roxfortban legyőzték Voldemortot. A jól ismert régi szereplők gyerekei felszállnak a vonatra, fel-fel bukkanak a már ismert karakterek, mint mágiaügyi miniszter, professzor, stb. és utána nem történik semmi 50 oldalon keresztül. Nem viccelek, évek telnek el a sztoriban és semmi! Félredobtam az ágyon a könyvet azzal a felkiáltással, hogy felgyújtom. És utólag visszagondolva, ha egy tábortűz mellett ültem volna valószínűleg tényleg bele is hajítottam volna a tűzbe. Azt nem igazán tudom eldönteni, hogy csak maga a könyv unalmassága dühített vagy közrejátszott, hogy több volt a színpadi instrukció, a direkció, mint maga a cselekmény, és a párbeszédek. Sőt, ahol volt párbeszéd, ott is legtöbbször csak az volt a fejemben, hogy igen, ez jól mutathat/hangozhat a színpadon.
Pár perc szünet és morgás után folytattam. Végre! Újabb néhány semmitmondó oldal, de aztán megérkezett a történet. A középpontban Draco fia, Scorpius Malfoy és a Harry utód, Albus Potter áll, a régi szereplők csak a háttérből asszisztálnak az időutazós történethez.
Közben végignézhetjük a családi drámát, a Harry és Albus között zajló apa-fia civódást. Érthető, hogy vannak köztük gondok, ugyanolyan mindkettő. Anno Harry mindig zűrbe került és a barátai kihúzták a bajból, most ez történik a tini Albussal is.
A sztori jó, érdekes, izgalmas, ugyanolyan pörgős, mint a korábbi könyvek, bár számomra nem tudta visszaadni ugyanazt a varázsvilági hangulatot, mint a regények. A szereplők elnagyoltak, a korábbi könyvekhez képest itt játszi könnyedséggel törnek be és lopnak el egy tárgyat a Mágiaügyi Minisztériumból. Sajnos, egy darabban nincs tér és idő, hogy ezek a részek jól le legyenek írva, ki legyenek dolgozva (lehet, a színházi szakembereknek ez aranybánya, de a mezei olvasóknak..?). A HP rajongók akkor jártak volna jól, ha az írónő azt mondta volna John Tiffany-nak és Jack Thorne-nak, hogy figyu srácok, itt az ötletem, írjátok meg a szövegkönyvet a színdarabhoz, én pedig köré írok egy regényt, amit kiadunk. Na az nagyon jó könyv lehetett volna. Így ez csak az egyszer el lehet olvasni/elmegy kategóriába került nálam.
Ha többet akarsz megtudni a könyvről, kattints a képre!
Már az őskorban is megfigyelték, hogy bizonyos természeti jelenségek periodikusan ismétlődnek. Sosem tudjuk meg, kinek jutott először az eszébe, hogy minden napfelkeltekor egy vonást véssen egy fadarabra, vagy a barlang falára, de egészen biztos, hogy ez még az őskorban történt.
A világosság és a sötétség váltakozását a Föld saját tengelye körüli forgása okozza, a legtermészetesebb és legalapvetőbb időegység tehát a két napfelkelte között eltelt idő, vagyis az egy nap. A legrégebbi naptári feljegyzések, melyek rendelkezésünkre állnak, mindössze alig 5000 évesek, és Mezopotámia illetve Egyiptom térségéből maradtak fenn.
A leletekből tudjuk, hogy az egyiptomiak és a sumérok komoly ismerettel rendelkeztek a csillagos égboltról, és számon tartották az idő múlását. Az idő mérésére valamilyen rendszeresen ismétlődő természeti, vagy fizikai jelenségre van szükség. A Naphoz hasonlóan az emberek különös figyelmet szenteltek a Holdnak. Elsősorban a sivatagos területen élő nomád törzsek tisztelték a Holdat, ahol az élet csak napnyugta után, a sápadt fényben kezdődött. Holdkeltekor mentek el inni a vízlelőhelyekhez, ilyenkor indultak útnak, vagy csatába. A sivatagi népeknek a mai napig a Hold két feljövetele közti idő egy időegység - egy holdnap. Az újholdtól a következő újholdig, vagy teliholdtól teliholdig nagyjából 30 nap telik el - egészen pontosan 29 és fél. Ez a holdciklus, vagyis a mai hónap megfelelője.
A természet szeszélyeitől sokkal jobban függött valaha az ember, mint ma. Rendszeresen váltakoznak a meleg, hűvös, száraz és csapadékos időszakok. Más éghajlati övezetekben három jelentős időszakot figyeltek meg: az első lehullott eső idejét, amikor szántottak és vetettek; az ez után következő esős időszakot, amikor a sok csapadék öntözte a termést és megtöltötte a folyómedreket; és a késői esők időszakát. Amikor őseink elkezdték a földet művelni, az ilyen jellegű időjárás-változásokra jobban kellett figyelniük. Rájöttek, hogy ez összefügg a Nap mozgásával: változik az égbolton a feljövetelének a helye, ugyanabban az évszakban ugyanott kel fel vagy nyugszik le a horizonton.
Valamivel később, de legalább hét évezreddel ezelőtt arra lettek figyelmesek, hogy a Földről nézve a Nap keresztülhalad egyes fényes csillagcsoportokon, ez leginkább a napfogyatkozások alkalmával vált szembetűnővé. A csillagcsoportok egy képzeletbeli kört alkotnak, és amikor a Nap befejezte útját, ismét ugyanezeken haladt keresztül. Az egyes csillagképek által meghatározott időszakokat párhuzamba állították a Hold ciklusaival, így keletkezett az év, amelynek tizenkét 30 napos hónapja volt, azaz körülbelül 360 napból állt. Csakhogy a "körülbelül" a földművelőknek nem volt elég, pontosan kellett tudniuk, mikor vessenek, mikor arassanak, és mikor termékenyek az állataik. De még hosszú évszázadok álltak az emberiség előtt, mielőtt képesek lettek volna az őseink órára pontosan meghatározni egy év hosszát.
Adva van tehát háromféle időszak: a nap, a Hold fázisainak váltakozása, és az évszakok váltakozása. Ám a hosszabb intervallumok közül egyik se egész számú többszöröse a napnak. Az idő felosztásának rendszere különböző hosszúságú szakaszokra: ez a naptár.
Csakhogy a naptári évnek egész számú napból kell állnia, s ezzel a problémával minden naptárrendszernek meg kellett küzdenie. Minden kultúra másképp oldotta meg, némelyik felett eljárt már az idő, mások a mai napig használatosak, legyen szó akár lunáris (hold-), akár szoláris (nap-) naptárról, de létezik ún. luniszoláris naptár is, amelyik mindkettőt megpróbálja figyelembe venni, ilyen pl. a bal oldali képen látható töredék, amely az ókori Babilóniából származik.
A problémát a legtöbb rendszernél a napév és a holdhónap okozza, egy holdhónap 29,5 napból áll, vagyis egy év alatt nem 12, hanem 12,37 holdhónap telik el.
A naptárakat egy időkönyvhöz hasonlíthatjuk, amelyben minden napnak megvan a saját számozott oldala. Magában a latin eredetű kalendárium szóban a "kalare", vagyis jelezni szó köszön vissza, úgy értve, hogy jelezni az új hónap kezdetét azon a napon, amikor először bukkan fel a holdsarló. Az első kalendáriumok tehát kétségkívül lunárisak voltak, amelyeket a Hold szinódikus keringési idejéből vezettek le. (Szinódikus: az az időtartam, amelynek elteltével a Földről nézve egy égitest ugyanabba a helyzetbe kerül a Naphoz képest.) A szinódikus hónap (29,53 nap) nem egész nap, ezért a naptári hónapok váltakozva 29 és 30 napból álltak. A hat 29 és hat 30 napos hónap alatt számolva az év 354 napig tartott, míg a 12 szinódikus hónap alkotta holdév 354,3 napig. Megint módosításra volt szükség: 360 hónap alatt 191 harmincnapos, és 169 huszonkilenc napos hónapnak kell eltelnie, így az idő mérésének tévedése a valósághoz képest csupán 3 másodperc, viszont az év első napja mindig más napra esik.
Honnan vettük a hetet?
Egyértelműen látszik, hogy minden eddig bemutatott naptári időszaknak van valamilyen megfigyelt jelentősége is: a nap a Föld forgási ideje, a hónap a holdfázis váltakozása, az év "a Nap útja az égen" (ahogy ma már tudjuk, valójában a Föld keringési ideje a Nap körül, és ez - mármint a Nap fényének beesési szöge és az égitest távolsága - határozza meg a váltakozó évszakokat is). De mi a helyzet a héttel? Nos, ez egy teljesen önkényes döntés, semmiféle csillagászati vagy természeti intervallumhoz nem köthető, és a szoláris naptárban nincs logikus értelme sem. Kialakulásának értelmét azonban megtalálhatjuk a régi lunáris naptárakban: a holdkorong 14 éjjel növekszik, a 15. éjjel nem változik, majd 14 éjszakán át csökken. Ezt a 14 napot később megfelezték, így jött létre a hétnapos ciklus. A hetet a káldeusok vezették be a sumér naptár alapján, ők pedig feltehetően úgy jutottak el hozzá, hogy minden napot hozzárendeltek egy-egy általuk ismert bolygóhoz, amelyek egy-egy istenséget jelöltek.
A Bibliából látszik, hogy a zsidó népnél milyen jelentősége volt a hétnek: az utolsó napot sabbatnak nevezték, ez a mai szombat. Sok területen, pl. hivatalosan az Egyesült Államokban is a hét első napjának a vasárnap számít, míg az utolsónak a szombat. A szláv nyelveknél pedig a hét napjainak neve sorszámhoz, vagy valamilyen munkához köthető. A különböző isteneknek és a bolygóknak való szentelés hagyományát a rómaiak vitték tovább, ez máig megfigyelhető az újlatin és germán nyelvekben.
Muszlim naptár
A muszlim naptár mindmáig kizárólag a Hold fázisaiból indul ki. I. Omar kalifa rendelkezése alapján a muszlim időszámítás első napja a hidzsra, vagyis Mohamed "futása" utáni első nap, amikor a holdsarló megjelent az égen. Keresztény időszámítás szerint ez 622. július 16-án volt, ettől számítják a muszlimok az idő múlását a mai napig. A rendelet szerint a hónapok váltakozva 29 és 30 naposak, kivéve a tizenkettedik hónapot, ami 29 és 30 napos is lehet. A muszlim évek ciklusában 19 közönséges, 354 napos, és 11 szökőév, vagyis 355 napos év van. A szökőév kiszámítása a következő: az évszámot el kell osztani harminccal, ha a maradék 2, 5, 7, 10, 13, 16, 18, 21, 24, 26 vagy 29, akkor szökőévet írnak, vagyis az utolsó hónap 30 napos. Vallási okokból továbbra is fontos annak a gondos megfigyelése, hogy mikor kezdődik az új hónap. Ez abban a pillanatban történik, amikor napnyugta után először bukkan fel az égen az újhold.
Mivel a muszlim és a keresztény időszámítás között 11 nap különbség van, az eltérés 33 évenként egy teljes évvel növekszik. A muszlimok tehát minden 32. évben kétszer ünneplik az újévet a mi egy naptári évünk alatt.
Egyiptomi naptár
Érdekes utat jártak be az egyiptomiak, a homályba vesző múltban valószínűleg lunáris naptárt használtak, ám később megpróbáltak összefüggést keresni eközött, és az évszakok ismétlődésén alapuló szoláris rendszer között. Az egyiptomi élet szinte kizárólag a Nílus áradásaitól függött, ez határozta meg az évi növénytermesztést és az állatállomány takarmányozását egyaránt. Évezredeken át ismert volt, hogy a Nílus szintje akkor kezd emelkedni, amikor az égbolton megjelenik a Szóthisz (Sirius) csillag. A tavasz legnagyobb részén nem látható, ám egy reggel megjelenik, közvetlenül napfelkelte előtt, és ezután minden nap egy kicsit korábban tűnik fel az égen. Az egyiptomi papok tehát a holdfázisok mellett a Sirius heliákus felkelésére koncentráltak (az a jelenség, amikor egy csillag a Nappal egy időben tűnik fel), ez azonban egybeesik a nyári napfordulóval. Ennek köszönhetően az egyiptomi naptár hossza nagyjából megegyezett a napév hosszával. (Napév: két nyári napforduló között eltelt idő, amikor a Nap "egy teljes kört ír le az égen".) Az évszakok és az időszámítás összeegyeztetése luniszoláris naptárt eredményezett, melynél az összhangot pótnapok beiktatásával érték el. 
Az egyiptomiak a 12 hónapot három szakaszra osztották (árvíz, vetés, aratás), minden szakasz négy hónapból és minden hónap 30 napból állt, amit még tovább bontottak dekádokra. A fennmaradó öt napot ünnepek alkották. A napév azonban majdnem egy negyed nappal hosszabb, és mivel nem használtak szökőévet, naptáruk négyévenként egy napot késett. Így az évkezdet végigvándorolt a kalendáriumon, és 1460 év után tért vissza eredeti helyzetébe, mely idő alatt valójában 1461 év telt el, mert az elhanyagolt negyednapok időközben egy egész évvé nőttek. Ezt az időszakot nevezték az egyiptomiak Szóthisz-periódusnak, és különös tiszteletben tartották.
A dolog érdekessége, hogy az egyiptomiak tudtak erről a negyednapi különbségről, de vallási okokból nem változtattak az időszámításukon. A papoknak megfelelt, hogy az ünnepnapok, amikor áldoztak az isteneknek, mindig más hónapra esett. A fáraóknak egyenesen esküt kellett tenniük arra vonatkozóan, hogy nem változtatják meg az év hosszát! Akadt azonban egy uralkodó, aki megpróbálkozott vele. 1886-ban bukkantak rá a régészek egy görög szöveget és hieroglifákat tartalmazó táblára, amely III. Ptolemaiosz király i. e. 238. márciusában született Kanópuszi Dekrétumát tartalmazza:
"Hogy mindaz, amit a parancsok szerint minden évszakban el kell végezni, összhangban legyen az ég állásával ... és hogy ne történjék meg, hogy némely téli ünnepek nyáron legyenek megtartva, tekintettel arra, hogy a Sirius minden negyedik évben egy nappal előbbre halad ... mostantól fogva minden negyedik évben az öt pótlólagos naphoz még egy nap hozzáadódik, ami a Jóságos Istenek Ünnepeként fogunk ünnepelni..."
De a papok hatalma már ott is nagyobb volt, mint hitték, és a reformot végül sosem sikerült életbe léptetni...
Mindenki hallotta már Albert Einstein nevét, és azt is tudjuk, hogy ki fedezte fel a gravitációt, sőt, talán még Sagan vagy Hawking neve sem cseng ismeretlenül. De azt tudjuk-e, ki bizonyította be, hogy atomok léteznek, ki fedezte fel a Golf-áramlat északi felét, vagy ki mutatta ki először a globális felmelegedés hatásait? Nagyon lapítanánk, ha neveket kellene felsorolni a témában, igaz? Ismerjetek hát meg 8 szinte elfeledett tudóst, akik nagy hatással voltak korukra és korunkra!
Illusztráció: a képen Gary Marcus látható, a NYU vezető pszichológia kutatója
Október 21. a Földünkért világnap, amit 1991. óta tartanak meg, hazánk 1992-ben csatlakozott a kezdeményezéshez. 25 éve három szervezet kezdeményezésére a Rio de Janeiroban tartott világcsúcs nyitányaként született egy megegyezés, melynek célja a Föld élővilágának és sokszínűségének megőrzése.
A stratégia részeként megszületett az Egyezmény a biológiai sokféleségről, az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye, és később az elsivatagosodás elleni egyezmény, de szó volt az erdőgazdálkodásról, a vizek védelméről egyaránt. 1991-ben a dalai láma a következő szavakkal nyitotta meg a kampányt:
„Olyan globális kérdések esetén, mint a Föld megőrzése, és igazából minden probléma kezelésekor, az emberi tudat kulcstényező... A külső környezet megváltozása érdekében először magunkban kell változtatni… A természeti erőforrások pusztítása a tudatlanságból, a Föld élőlényei iránt tanúsított tisztelet hiányából és a mohóságból származik. Először arra kell törekednünk, hogy ezeket a tudatállapotokat legyőzzük, ráébredjünk lényeket nem bántani, és felismerni az együttérzés szükségességét... A probléma holisztikus megközelítésére van szükség, vegyítve a szereteten és együttérzésen alapuló egyetemes felelősségérzettel.”
Az ember alapvetően hajlamos arra, hogy jelentéktelennek tekintse a saját tetteit ilyen témában. "Ugyan már, hiszen tele van minden szeméttel, mit számít már az az egy papírzsepi, amit én eldobok?" Lehet tekinteni így is, de elég csak arra gondolni, hogy mindez azért van így, mert mindenki így gondolkodik. Ha mindenhol lenne lehetőség a szelektív hulladékgyűjtésre, ha nagyobb hangsúlyt fektetnének kormányzati szinten a megújuló energiára, a hulladék újrahasznosítására, ha mindenki úgy döntene, hogy a használt papírzsepit, az üres üdítősdobozt és a cigicsikket elviszi a legközelebbi kukáig, ha mindenki felszedné a kutyája után a piszkot, és nem az erdő szélére hordaná a sittet, egyéb háztartási hulladékot, máris szebb világban élnénk.
Jelen állás szerint ez a bolygó az egyetlen, ahol élni tudunk. Ne tegyük tönkre! Gondoljunk ezen a napon a Földre! Te mit teszel ma azért, hogy a bolygó szépségét megőrizzük? Szelektíven gyűjtesz hulladékot? Vagy újrahasznosítasz? Nézd, milyen szuper ötletek vannak újrahasznosításra!
Nem kell hozzá más, csak pár ócska lábbeli...
Vagy hogy a hulladékot ügyesen használd fel...
És még a gyerek régi dömperjeit is felhasználhatod!
De szinte bármilyen módon kiélheted a kreativitásod. Még az is elég, ha ma sétálsz egy nagyot vagy tömegközlekedsz autó helyett :)
Az előző részben megismertük az ókori görögök és rómaiak időszámítási módszereit, és kiderült, hogy mit tudunk a régi magyar naptárról. Tartsatok velünk, hogy egy kis középkori-újkori utazáson át elérjünk a jelenbe, és megkarcoljuk a jövőt is!
Galád módon, sajnos, nekem is vannak előítéleteim. Pl. a magyar írókkal szemben, amennyiben valamelyik szórakoztató irodalmi műfajban alkot(ná)nak. Szerencsére akadnak olyanok, akik szépen lassan lebontják az előítéleteim falát. Ilyen volt Moskát Anita is, méghozzá a Horgonyhely c. művével.
Sakkboksz: a gondolkodó ember küzdősportja
A sakkboksz első, sőt még második hallásra is érdekesnek tűnik. Extrém sport a javából. Olyan versenyforma, mely egyesíti a szellemi és a fizikai aktivitást. Iepe Rubingh nevű úriemberé az érdem a sport létezéséért, akit egy holland képregény ihletett. Az első mérkőzést 13 évvel ezelőtt Amszterdamban rendezték, azóta alakult már Nemzetközi Sakkboksz Szövetség is (World Chess Boxing Organisation), akik évente világbajnoki versenyeket is rendeznek. Már több országban elterjedt (Anglia, Németország, Oroszország, Bulgária), mely országok egyesületei a WCBO oltalma alatt működnek.
A neve alapján egyértelmű, hogy miről is beszélünk: a világ első számú észjátékának és az első számú küzdősportjának a mixéről. Egy mérkőzés 6 kör sakkból (a villámsakk szabályai alapján) és 5 kör bokszból tevődik össze, melyek felváltva követik egymást. A sakk menetei 4, míg a bokszé 3 percesek, a menetek között pedig egy perce van a versenyzőknek, hogy le/fel vegyék a kesztyűt és levegőhöz jussanak. Sajátossága a játéknak, hogy sakkozás közben fülvédőt viselnek a játékosok, nehogy a közönség bekiabálással befolyásolhassa őket.
Többféle út vezet a győzelemhez. A sakk szabályai alapján: sakk-matt, 12 perces gondolkodási idő lejárta vagy a mérkőzés feladása. Ehhez jönnek a boksz menetek: KO, azaz kiütés, bírói leléptetés vagy ezek alatt a menetek alatt is feladható a küzdelem egy fájdalmasabb pofon után. De ha minden téren döntetlenre jutnak az ellenfelek, akkor nem árt szerencsésnek lenni. Ez esetben ugyanis a meccs kezdetén történt pénzfeldobás fogja eldönteni a végeredményt: a sötét bábukkal sakkozó fél nyer. Mi kell a biztos győzelemhez? Egy jól irányzott sakk-matt vagy egy ütős jobb horog.
A WCBO nem titkolt célja, hogy nemzetközileg elismert sporttá váljon ez az egyedi párharc. Nincs kétségem afelől, hogy egy olyan országnak, aki magáénak tudhatja Polgár Juditot, Lékó Pétert, Kovács Istvánt és Kótai Mihályt, nem okozna nehézséget kinevelni a jövő olimpiai bajnok sakkbokszolóját.
Ha többet szeretnél megtudni a sportról, kattint az alábbi képre:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon is!
Sok antarktiszi expedíció fulladt már kudarcba, és sokan haltak meg a jeges vidéken. De van egy ember, akinél szerencsésebb és szerencsétlenebb egyszerre nem sok élt. Ismerjétek meg Sir Ernest Shackleton Endurance expedícióját Frank Hurley csodálatos képeivel!
Sir Ernest Shackleton
1974. augusztus 7., New York. A kora reggeli órákban a lakosság egy addig és azóta sem látott látványra ébred: a World Trade Center két tornya között egy 200 kg-os, 400 m magasban kifeszített drótkötélen egyensúlyoz egy ember, biztosítókötél nélkül.
Egy gyönyörűen szédítő kép a 2015-ös Kötéltánc c. filmből
Azt szoktuk mondani, hogy az életben egy dolog biztos: a halál. Annak ellenére, hogy minden valaha élt ember megtapasztalta (és minden most élő meg fogja) nagyon keveset tudunk a halálról. Rendszerint nincs lehetőség arra, hogy kikérdezzük az érintetteket. De vannak, akik halálközeli élménnyel gazdagodtak életük során, az ő emlékeik segíthetnek megérteni az örök kérdést: mi a halál?
Egy amerikai, különleges kiképzést kapott egység, ami Normandiától egészen Hitler Sasfészkéig végigkísérte a második világháború útját. Hogyan válogatták össze őket? Milyen kiképzést kaptak? És milyen nehézségekkel kellett szembenézniük? Ez mind kiderül az elsőrangú történész és életrajzíró, Stephen E. Ambrose könyvéből, Az elit alakulatból, ami a 101. légideszant hadosztály 506. ezrede E századának útját meséli el.
Két szenvedélyes hegymászó, egy 6344 m-es hegy addig megmászatlan nyugati fala, egy eltört láb, egy kötél, és egy sötét gleccserhasadék. Más nem is kell, hogy a szépen induló nap tragédiával végződjön: az ember hirtelen olyan döntéshelyzetben találja magát, amilyet csak viccelődésből szoktak feltenni egymásnak és maguknak az emberek. Elvághatja a kötelet, ami a sérült, gleccserhasadékba zuhant társát tartja? Ítélhet-e egy ember bárkit halálra, hogy magát mentse? A dilemma nem több és nem kevesebb annál, mint ha levágom róla a társamat, meghal. Ha nem vágom le róla a társamat, mind a ketten meghalunk. Te hogy döntenél?
