Egy amerikai, különleges kiképzést kapott egység, ami Normandiától egészen Hitler Sasfészkéig végigkísérte a második világháború útját. Hogyan válogatták össze őket? Milyen kiképzést kaptak? És milyen nehézségekkel kellett szembenézniük? Ez mind kiderül az elsőrangú történész és életrajzíró, Stephen E. Ambrose könyvéből, Az elit alakulatból, ami a 101. légideszant hadosztály 506. ezrede E századának útját meséli el.
A kiképzést egy csapat önkéntessel 1942-ben kezdték Georgia államban, az Egyesült Államokban. Ez volt a világ egyik első különleges kiképzést kapott csapata, ahol felismerték azt, hogy a legfontosabb, hogy egy kis csapat, néhány fő, maximálisan bízzon egymásban, és ugyanolyan kiképzést kapjanak. Ahol felismerték, hogy a parancsnoknak is végig kell csinálnia a katonákkal együtt az embertelen teszteket, különben nem fogják tisztelni. Ahol nagy hangsúlyt fektettek a pszichológiára.
Első fontos bevetésük D-nap volt, aminek sikere nagyrészt rajtuk állt vagy bukott: a feladatuk az volt, hogy ejtőernyővel ereszkedjenek a támadás előtti órákban a partvonalak mögé, és kiiktassák a szárazföldi védőpontokat. A partraszálló katonák ezrei ennek a maréknyi embernek köszönhette az életét - és ezzel a D-nap végső sikerét is.
Franciaország után felszabadították a náci uralom alól Belgiumot, Hollandiát, majd Németország következett. Érdekes volt látni, hogy milyen véleményeket formáltak az egyes népekről: a franciákat lustának tartották, akik még egy évvel később sem kezdtek neki a romok eltakarításának, csak ünnepeltek. A hollandokat és belgákat maguknak való, bizalmatlan népeknek látták, míg a legtöbb rokonszenvet a németek váltották ki belőlük szorgalmukkal, dolgosságukkal: már akkor nekiálltak a háborús romok eltakarításának, amikor még javában zajlott a harc a környéken. Ennél is felkavaróbb volt számukra szembesülni azzal, hogy ezt a hozzájuk leginkább hasonló népet hogyan tudták a szélsőségek ennyire magukba zárni - persze a másik hasonlóságot nem látták. Akkoriban Amerikában egy néger nem lehetett még katonatiszt, ezen ekkortájt próbáltak változtatni.
Amikor egy koncentrációs tábor mellé értek, az egyik katona ezt írta naplójába és levelébe:
"Amikor megláttam őket ott, a kerítés túlsó oldalán, akkor egyszer csak rájöttem, és ki is mondtam, csak úgy, magamban: »Most már tudom, miért vagyok itt!«"
Ambrose tényszerűen meséli el a történetüket: függetlenül attól, hogy érezhetően sokra tartja ezeket az embereket, nem igazán hajlik egyik oldalra sem. Nem ítélkezik felettük, sem a velük harcoló németek felett, idézi a katonák szavait, és testközelbe hozza a D-nap izgalmait, az Eindhovenért vívott harcot, a bastogne-i rémálmot és végül a Németországi utazást éppúgy, mint a jókedvű ünnepléseket, a fagyott lövészgödrök mélyét vagy az embertelen gyilkolásnak a borzalmait.
Megrázó volt olvasni a visszaemlékezéseket és az átélteket: ezek az emberek tényleg többet bírtak, mint amennyit ember bírhat. És talán még megindítóbb látni azt, hogy az átéltek ellenére, a háború után mégis idegenkedtek a gyilkolástól, olyannyira, hogy sokan állatok leölését sem vállalták. És miközben lőttek a németekre, és a németek lőttek rájuk, egyikük megrendülve vett észre egy szerencsétlen lovat, az egyik mellső lábát teljesen szétlőtték a repeszek. Fejbelőtte a szegény állatot, és elborzadt azon, hogy nem elég, amit az emberek egymással csinálnak, még ártatlan állatokat is belevonnak. Ezek az emberek mind akkori átlagemberek voltak, lehetett volna bárki a helyükben. De mégsem lett, mert ők már a kiképzésük alatt és a harctéren is olyan dolgokat éltek át és éltek túl – már amelyiknek ez sikerült –, amit a legtöbb frontot megjárt katona sosem. Bensőséges kapcsolatba kerültek egymással, és épp ez a bizalom tette őket azzá, akik lettek: Band of Brothers, testvérekké, bajtársakká a jóban és a rosszban. A későbbi életükben nem mindenki tudta venni a harcok okozta lelki bajok akadályait, a legkülönfélébb életutakat járták be, de mégis örökké barátok maradtak.
Ed Tipper egyetlen kérdésbe foglalta össze, amit lényegesnek érzett: „Lehet az véletlen, hogy az E század annyi egykori ejtőernyőse kezdett pont tanítani? Talán úgy van ez az emberben, hogy aki élete egy korszakában sok erőszakot és pusztítást él meg, az egy másikban szándékosan keres valami alkotó tevékenységet, mintegy kiegyensúlyozandó az előbbit. A találkozókon az is kiderült, olyan társunk is aránytalanul sok van, aki házakat vagy valami mást épít."
Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy picit is érdeklődik a világháború iránt. 2001-ben Steven Spielberg és Tom Hanks egy 10 részes sorozatot forgatott az E századról, Az elit alakulat címmel, érdemes megnézni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése