Sztálin lánya

  

Sztálin lánya.
Híres gyereknek lenni szuperhatalmak
árnyékában nem is olyan egyszerű.
Szvetlana Allilujeva,
A Kreml hercegnője.
Asszony a Szovjetunió tulajdonában.
A leghíresebb disszidens.

Tudod te egyáltalán, mi az a disszidens?
Nem?
Tuti, hogy nem vagy még harminc éves sem.
Nem, ez nem baj, csak mondom.
Aki a szocializmusban szocializálódott (ej, de szépen írtam, hogy alliterál), az pontosan tudja, hogy aki disszidált, az engedély nélkül hagyta el az állampolgárságát adó országot, vagy engedéllyel ment el ugyan, de nem tért vissza oda a rendszer fennállása alatt soha többé, legfeljebb csak akkor, amikor enyhülni kezdett a szocializmus légköre.
A mi lakóhelyünkről is elment egy-két ember "nyugatra" (hova máshová, épeszű ember mifelénk keletre nem menekült). Emlékszem a fojtott hangú suttogásokra, az izgalomtól elfúlt félszavakra, elharapott mondatokra: hitted volna? Nahát, pont ő! Ki gondolta volna?

Most képzeld ezt nagyban.
A Szovjetunió "tulajdona", Sztálin "kis gazdasszonya", generalisszimusz lánya úgy döntött, hogy elég volt.
Írhatnám, hogy megvolt mindene (mert megvolt), csak szabadsága nem, de ez így nem lenne igaz. A szabadság mindig viszonylagos. Bárkit megkérdeztél volna abban a korban, inkább lett volna Sztálin lánya, mint teszem azt Ukrajnai Szovjet Szocialista Köztársaságban akárki más. Nem elfelejteni, hogy Sztálin lányának akkor is volt mit ennie, amikor Ukrajnában százezrével pusztultak éhen.

Sztálin lánya, akinek meghalt az édesanyja.
Öngyilkos lett.
Aki mellől apja agyában megfogant vélt, vagy valós okok miatt hullottak a rokonok és az ismerősök.
Aki az egyetlen ember volt, akiben Sztálin bízott.

Akiből 1967. március 6-án reggel az egyik leghíresebb disszidens lett.
Hét órakor egy taxi állt meg Újdelhi Shantipath Avenue-n fekvő amerikai nagykövetség épülete előtt, és Szvetlana Allilujeva megtette az első lépést új élete felé.
Vajon akkor is így cselekszik, ha tudja, mi vár még rá az elkövetkezendő évek alatt?
A személye innentől sosem volt több, mint ping-pong labda a nagyhatalmak játszmájában.

Képet kapunk Sztálinról, az emberről, és Szvetlanáról, aki pontosan tudta, hogy sosem szabadulhat apja emlékétől.

"Bárhová megyek is, akár Ausztráliába vagy valami szigetre, mindig apám nevének politikai foglya leszek."

Gondolj bele: negyvenegy évesen új életet kezdeni! Ezt csak az érti meg, micsoda erő kellett eltépni a szálakat, aki maga is képes volt ezt ennyi idősen megtenni. Mindenki más gondolhat, amit akar, és ahogyan akarja, pátosszal, cinikusan, közömbösen, mindegy.
Sztálin lánya labilis alkat volt. Bizonyos értelemben teljesen olyan, mint az apja: ha valamit akart, akkor azt elérte. Másrészt viszont teljesen más volt: nem hitt az erőszakban. Személyes tragédiája éppen a kockázatvállalásában rejlett: képzeld el, hogy keletről egyik napról a másikra nyugatra kerülsz. Illetve: Keletről Nyugatra. Más életstílus, más szokások, más módi, más gazdasági törvényszerűségek, más fogalmakkal a hazugságra. Az én korosztályom még emlékszik arra, milyen sikeresek voltak a kilencvenes években a Nyugatról ideszabadult kóklerek, akik öles hirdetések segítségével fejték meg a hiszékeny népeket. Miért tehették meg ezt? Mert addig szentírás volt: ami az újságban megjelent nyomtatásban, az úgy van, és kész. Hiszen másként fejek hulltak a porba. Na, most, képzeld el, amikor egy Szovjetunióban szocializálódott személy, legyen az Szvetlana Allilujeva is, bekerül a fene nagy szabadság és szabadosság földjére. Ahol mindent és mindennek az ellenkezőjét szabad. Lassan, saját keserves tapasztalatain keresztül tanulta meg, hogyan működik ez a híres Nyugat.

A kötet részletesen tárgyalja Szvetlana gyerekkorát, Szovjetunióban vele történteket, beleértve apja halálos ágyánál töltött idejét is, a disszidálást, házasságait, kapcsolatait, a KGB "visszacsábítási" próbálkozásait. Magánélete, gazdasági helyzete mind-mind hosszú fejezetekben van tárgyalva. Rosemary Sullivan kanadai költő és életrajzíró volt az, aki végleges formába öntötte ennek a híres-nevezetes asszonynak az életét. Ezért a munkájáért megkapta az Életrajzírók Nemzetközi Szövetségének Plutarkhosz-díját.
Megérdemelte.
Nem száraz, dokumentum-szerű művet olvashatsz (bár sok tényt és adatot tartalmaz), hanem élvezetes művet, amelyet nehéz felvenni, de nehéz letenni is. Mindig tovább hajt a kíváncsiság, egy újabb fotóig, egy másik korszakig, egy új szerelemig, egy kamasz lány dacoskodásáig, egy történetíró idézetéig.

Summázva: Keletről Nyugatra menekülni a Kreml hercegnőjeként iszonyú árba került.

"A nyilvánosság szemében Szvetlana nem olyan volt, amilyen a valóságban, vagyis >>egy bátor, nagylelkű és becsületes asszony<<. Hanem olyan, amilyennek >>egy-egy nyamvadt, rosszindulatú bolond újságíró<< jónak látta ábrázolni. Szvetlana egy tollaslabda volt a hidegháborús játszmában, akit a neve politikai szerepre kényszerített. Az emberek azt várták tőle, hogy >>tagadja meg a Nyugatot Keleten, és a Keletet Nyugaton. Ez egy rettenetes helyzet.<< Leginkább azért rettenetes, mert megrontotta az egyetlen helyet, amit egy menekült, egy emigráns otthonnak nevezhetett: a családi és privát emlékezet világát."

Szeretnél többet megtudni a műről? Kattints a képre!