Könyvajánló - John Keegan: A parancsnoklás álarca
Négy kiemelkedő hadvezér négy külön korban. Mi lehet a közös bennük? Vagy miben különböznek egymástól? Ha leülnek egy asztalhoz ők négyen: Nagy Sándor, Wellington herceg, Grant és Hitler, vajon mivel ütik el az időt? Lenne egyáltalán közös témájuk?
Mivel már olvastam korábban A csata arcát és Az amerikai polgárháborút, mind Waterloo-ról, mind Grant alakjáról elég sokat tudtam – egyébként is, de Keegan tollából is, így úgy gondoltam, hogy a könyv nagy részét legalábbis unni fogom. Az ókor sosem volt az én terepem, nem szeretem, az alap tudásom megvan, legalábbis remélem, hogy megvan belőle, de egyébként nem érdekel annyira, hogy pluszban utánaolvassak akár regényt, akár szakkönyvet. A 20. századi történelmet sem szeretem túlságosan. Épp a minap mosolyogtam egy jót, amikor arról olvastam, hogy egy történész Orbánt értékeli, és róla, illetve erről az időszakról ír. Számomra egy történész a múlt eseményeivel foglalkozik, nem napjainkkal. A mi korunkról majd minimum 50-100 év múlva mondanak és mondhatnak értékes ítéletet, olyan emberek, akik születési idejüknél fogva személyesen semmilyen módon nem érintettek napjainkban. De ez csak az én felfogásom. Éppen ezért sem szerettem soha a 20. századi történelmet.
Több folyóiratot is olvasok, némelyiket csak elvétve veszem meg, másokat mindig. Mindegyiknél elkezdem olvasni a... nem tudom, mi a hivatalos neve, szóval azt, ami a lapok elején szokott lenni, általában a főszerkesztő(k) tollából valami iromány, sokszor egy összefoglaló vagy reflektálás a lap tartalmára vonatkozóan. De általában nem jutok a végére. Egyetlen ember van, akiét mindig elolvasom, és mindig nagyon egyet tudok érteni vele – jó, nem mindig, de általában: ez pedig nem más, mint a BBC History főszerkesztője, Papp Gábor. Az egyik szám elején még tavaly valamikor arról beszélt, hogy ő hogy értékeli a történelmet, hogy látja. Mindig is úgy gondolta, hogy a történelem az ő születési idejéig tart, pontosabban 1-2 évtizeddel korábban befejeződik. Onnantól kezdve az már nem történelem, hanem az ő életének időszaka, az ő személyes története, olyan dolgok, amelyekre ő maga is emlékszik. Persze be kellett látnia, hogy nem így van, a történelem nem áll meg, és 100-200-500 év múlva, ha lesz még olyan, aki értékelje a kort, éppúgy történelemként fog rá tekinteni, mint tekintünk most az 1700-as évekre pl, vagy lassan az első világháború éveire. Hiszen időközben az élet zajlik tovább, és lassan meghal mindenki, aki abban a korban élt már. Így válik történelemmé valami, ami egykor a jelen volt...
Sir John Keegan a dolgozószobájában, kedvenc macskájával
Tehát: adott volt egy író, akinek két könyvét már olvastam, és meglepő módon nagyon élveztem. Adott volt egy könyv, ami már csak azért is képvisel értéket a szememben, mert nagyon nehezen jutottam hozzá.
A könyv négy „főszereplője” a következő: Nagy Sándor, aki ókori király és hadvezér, az ókor pedig 'nemszeretemnemérdekel' téma nálam. Wellington herceg, akiről igaz közvetve, de olvastam már A csata arcában. Grant, akiről olvastam már Az amerikai polgárháborúban. És Hitler, akit sosem "kedveltem", sem a személyét, sem a második világháborút, kb. semmit. Ennek ellenére nagyon élveztem az olvasást, magával tudott ragadni mind a négy főszereplő ilyen típusú elemzése.
A szerző nem csak elemezte és bemutatta ezen személyeket, közös és teljességgel eltérő vonásaikat, össze is hasonlította őket, ahogy a kort, kultúrát is, amelyben éltek, amelyből származtak. A parancsnoklást mindannyian egészen eltérő módon fogták fel, és ez nem csupán eltérő személyiségükből, hanem a környezetük különbségeiből is adódtak.
Alexandrosz és Dareiosz az isszoszi csatában, mozaik Pompeii városában
Keegan időről időre felteszi a fiktív kérdést, és hősei helyett meg is válaszolja: Hol a hadvezér helye a harcban? Mindig elöl, néha elöl, vagy sosem? Nagy Sándor válasza magától értetődően fakad mind a személyiségből, mind a világból, amelyben élt és uralkodott: Mindig elöl. Ő mindig a serege élére, a legveszélyesebb helyre állt, és onnan vezette a csatát, ennél fogva nála nagyon fontos volt, hogy csata előtt lelkesítse embereit szónoklatokkal, színjátékkal. A makedónok szabad választópolgárok voltak, ők nem tűrték volna azt, hogy parancsoljanak nekik, őket vezetni kellett a csatában, szó szerint. Nem is voltak nagyon hivatalos „tiszjeik”, egyszerűen csak olyan emberek, akik mivel elöl álltak, elfogadták a többiek, hogy ők hallják a király szavát, ők látnak tisztán, tehát saját érdekük is, hogy azt csinálják, amit az elöl állók mondanak. A mentalitásukat nagyon megmutatja már maga a mód is, ahogyan királyt választottak (ők ugyanis választották a királyukat): a felfegyverzett férfiak a választottjuk mellé álltak, felsorakoztak, és lándzsájukkal ütemesen doboltak, ezzel is jelezték, hogy hajlandóak most azonnal harcba szállni a véleményük mellett. Egy ilyen társadalomban Nagy Sándor ha akart volna sem uralkodhatott, vezethetett volna másképp, mint ahogy tette. De nem akart máshogy. Kora, sőt, minden kor egyik legnagyobb hódítója volt, mégis üdítően mellbevágó az összkép: életében nem épített semmit, csak pusztított és rombolt. Sokan Hitler egyik elődjét látják benne, és ez nem is áll nagyon messze a valóságtól. Egy kicsit azért én árnyalnám ezt az ítéletet róla: igen fiatalon meghalt, igazából esélye sem volt, hogy építsen bármit is életében abban a birodalomban, amit meghódított.
Ezután ugrunk néhány évszázadot az időben, és elérkezünk Arthur Wellesley, vagyis Wellington herceg korába. Bármennyire is nagy az időbeli (és a térbeli) távolság köztük, hiába használnak már lőport és kengyelt (Nagy Sándor idejében még nem ismerték a kengyelt), maga a hadvezetés és a csata körülményei nem sokat változtak. A lőfegyverek pontatlanok voltak és kevés is volt belőlük, így ahogy az ókorban, most is a test-test elleni küzdelem volt a döntő jelentőségű. A lovasok viszont ekkora elveszítették az „erejüket”, a négyszögben védekező gyalogosok megtámogatva némi tüzérséggel teljesen áttörhetetlenné váltak egy lovas támadással szemben. De alapvetően ahogy a harc maga, annak a vezetése sem sokat változott. A változást inkább társadalmi dolgok és maga a két vizsgált hadvezér személyiségbeli különbségei mutatták: Nagy Sándor szabad embereket vezetett királyként, Wellington pedig a király alattvalóit parancsnokolta, mint az uralkodó megbízottja. Ennél fogva a központi kérdésre adott válasza is árnyalt lett: elég néha elöl. Rendíthetetlen bátorsággal állt a legnagyobb tüzérségi össztűz közepén, fejét le nem húzva, oldalra nem ugorva, szemének egyetlen rezdülése nélkül, ha épp úgy alakult a helyzet, vagy úgy érezte, támogatásra van szüksége egy-egy egységének. És emberei, látván eme halált megvető bátorságot, tisztelettel adóztak irányába és újult erővel tartották magukat. De szükségtelen életveszélynek nem tette ki magát.
Grant is hasonló választ adott, mint Wellington: néha. Korukban nem volt nagy különbség köztük, a különbséget két dolog adta: a kultúra, társadalom, amelyben vívták a háborúikat, és egyáltalán maga a háborúk eltérő jellege. Az amerikai polgárháború a mai napig gyakorlatilag egyedülállónak tekinthető sok szempontból. Wellingtont a király bízta meg (közvetve), Grantet pedig a szabad nép (közvetve). Alapvető különbség ez, de a végeredmény és személyiségük szempontjából mégsem lett akkora.
Hitlert ezzel szemben megválasztották ugyan, de aztán kíméletlenül magához ragadta a hatalmat, és egyre inkább elszakadt a valóságtól. Az ő vezetési stílusa egészen más: sosem elöl, de hála az erős propagandának, ezt senki sem vetette a szemére. Az idő előrehaladtával igencsak pszichotikussá vált a már eleve nem túl egészséges Hitler, és ha a pszichózis kvázi teljhatalommal párosul, nos, abból sosem sül ki semmi jó.
A legjobban Wellington és Grant része tetszett, de érdekes volt Nagy Sándorról és Hitlerről is olvasni, egy kicsit más olvasatban, mint ahogy eddig tettük, tehettük.
Az egész összehasonlításnak és elemzésnek nagyon szép keretet ad az előszó és az utolsó fejezet, bár utóbbi mára véleményem (és reményeim) szerint elvesztette aktualitását, és talán már akkortájt, a 80-as évek közepén is kiveszőben volt, nevezetesen a nukleáris háború, ami valószínűleg egy igen nagyarányú pusztítással és pusztulással párosulna. Ha jól tudom, Einstein mondott valami olyasmit, hogy „azt nem tudom, hogy mivel vívjuk meg a harmadik világháborút, de a negyedik kövekkel és botokkal.” Vigyázni kell ezekkel az Einsteinhez meg másokhoz párosított kijelentésekkel, mert sokszor szemernyi igazság sincs bennük – mármint abban, hogy valóban ők mondták :)
A nukleáris végpusztítás rémképe inkább az 50-es, 60-as éveket jellemezte, mára átvette a helyét egy sokkalta másabb, és némiképp egészen újszerű, ideológiai és vallási alapokon nyugvó gyűlölet-háború. (Erős párhuzamot vélek felfedezni bizonyos korok bizonyos eseményei és napjaink eseményei, fő ideológiái között, van valami abban, hogy a történelem ismétli önmagát. Igazából azért, mert az ember és az alaptermészete a történelem folyamán vajmi keveset változott, tehát újra és újra belefutunk ugyanazokba a problémákba és eszmékbe…)
Ez a legújabb hadviselés a „hagyományos” harcászattól teljesen eltérőnek mutatkozik, de mégis, sok vonulatában épp olyan, mint az.
Nagyon szívesen elolvasnám úgy 30 évvel későbbről Keegan katonai és pszichológiai elemzését a mi korunk harcairól, de erre sajnos nem lesz lehetőségem.
És úgy egyáltalán, szeretném, ha Keegan mesélne nekem minden kor minden harcának részleteiről.
Kövess minket Facebookon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése