Tébolydák és bolondházak fejlődése

 

Az őrület kultúrtörténete 4.

Az ókorban és a kora középkorban nem nagyon voltak külön intézmények, ahol az őrültek élhettek. Általában a család dolga volt ellátni (és elrejteni) a különféle őrületekben szenvedőket (bár néha ők maguk nem szenvednek), persze a közveszélyes őrültekkel kezdeni kellett valamit. Ám sok idő eltelt, míg az első tébolydákat megnyitották.

Egészen az 1800-as évek közepéig hivatalosan az őrület mindenféle formáit egyszerű devianciának, "rossz viselkedésnek" tartották, nem betegségnek. Olyan dolognak, amit az ember szándékosan tesz. (Vagy nem tesz.) Évszázadokon át a tébolydák egyszerűen csak az elzárásra szolgáltak, nem a gyógyításra esetleg, így az őrülteket ugyanúgy kezelték, mint a szegényeket, bénákat, nyomorékokat és aggokat, vagy vakokat. Nem az állapot volt a lényeg, hanem az, hogy valami okból nem képesek termelni. De a különféle területeken és az eltelt idők alatt változott az emberek hozzáállása az őrülethez. Az első európai tébolydákat az 1500-as években nyitották meg a mai Hollandia területén. A holland egy igen vállalkozó szellemű nemzet volt mindig is, ez látható abból is, ahogy három város, Amszterdam, majd később Leiden és Haarlem nyitotta meg tébolydáit. 1591-ben lottót kezdtek árusítani, igen nagy nyereményekkel. Egy évvel később tartották a nagy sorshúzást, és annyi jegyet vettek az emberek az egy év alatt, és annyi nyeremény volt, hogy a sorsolás 68 napon és éjen át tartott. A lottó bevételéből alapították Amszterdam első dolhois-át (bolondházát), amelynek építését 1612-ben fejezték be. Leiden és Haarlem sorsolása mindössze 52 napon és éjen át tartott.

A katolikus abszolutista uralkodók kevésbé voltak vállalkozó szelleműek, mi több, ők politikai fenyegetést láttak az őrültekben, ezért plusz adót vetettek ki nem csak rájuk, hanem a prostituáltakra, bénákra, öregekre, és mindenkire, akinek viselkedése vállalhatatlan volt, vagy nem volt képes termelni. Ezek az emberek hamar egy fal mögé zárva találták magukat. A németalföldi részeken dologházakat alakítottak ki, bár tébolydáknak hirdették őket. A lényeg az volt, hogy kemény munkára kényszerítsék az embereket, akit csak lehetett. Ennek igen hamar érdekes következménye lett: a németalföldi tébolydákból kiszorultak a valódi őrültek, akiket nem lehetett befogni, így ők az utcákon éltek.

Franciaországban sem volt más a helyzet. 1656-ban királyi rendelet nyomán alapították a párizsi Salpêtrière népkórházat, mint az első francia intézményt, amely nem csak bolondokat, válogatás nélkül bárkit befogadott. Több ezer ember fért el a "kórházban", ahol nem a gyógyítás volt a cél, hanem az elzárás elsősorban. 1788-ban Jacques Tenon sebész így írt a Salpêtrière-ről:

"A Salpêtrière Párizs és talán egész Európa legnagyobb kórháza: ez a kórház egyszerre női szállás ás börtön. Ide felvesznek terhes asszonyokat és lányokat; szoptatós anyákat a csecsemőikkel; fiúgyermekeket 7-8 hónapos kortól 4-5 éves korig; fiatal lányokat minden életkorból; agg házastársakat; őrjöngő tébolyultakat; félkegyelműeket; epilepsziásokat, bénákat, vakokat, nyomorékokat, ótvarban szenvedőket, mindenféle gyógyíthatatlanokat, görvélykórosokat és így tovább. A kórház közepén egy női fogda áll, négyféle börtönnel: le comun, a legkicsapongóbb lányoknak; la correctia, azoknak, akiket nem tartanak menthetetlenül feslettnek; la prison, azoknak, akiket királyi rendeletre vannak fogva tartva; és la grande force, azoknak, akiket az udvar parancsára bélyegeztek meg."

Azonban az őrültek többségének nem volt intézménye, a legtöbb szabadon élhetett. Montpellier-ben az 1700-as évek elején tettek lépéseket az ügyben, hiszen az őrültek

"akik városszerte az utcákat róják értelmüktől és józan eszüktől megfosztva, és mindenféle felháborító dolgot művelnek..."

valóban nagy veszélyt jelenthettek. Egy férfi megölte a feleségét, majd felgyújtotta a saját és a szomszédok házát. Ekkor létesítettek a helyi kórházban 12 loge-ot, vagyis ketrecet, hogy a veszélyes őrülteket elzárhassák. A francia forradalom idejére a loge-ok száma 25-re nőtt, ám húsznál több ember sosem volt ott bezárva. Egy 30 ezer fős városban. Látható, hogy csak a valóban közveszélyes dühöngőket zárták be, ráadásul noha a kórházhoz tartoztak eme ketrecek, az orvosok egyáltalán nem foglalkoztak velük. Az ellátásukról - ha lehet annak nevezni, hiszen egy 0,8 négyzetméteres lyukba zárták őket - a helyi apácák gondoskodtak. Ebből is látható, hogy a helyzetet inkább társadalmi, és nem orvosi kérdésnek tekintették. 

Az őrültek többségét továbbra is otthon látták el és zárták el a családtagok, később hoztak létre intézményeket, ahová a jómódúakat befogadták. Létezett egy feloldhatatlan királyi pecsét, a lettre de cachet, amelyet a családtagok kérésére adhatott ki a király. Ez alól nem volt kibúvó, nem lehetett megsemmisíteni vagy fellebbezni ellene: akire ezt kirótták, azt őrültnek nyilvánították, és semmilyen társadalmi, vagyoni, vagy bármilyen kérdésben nem foglalhatott állást. Ilyet kapott egyébként de Sade márki is - az anyósa kérésére, miután összefeküdt más lányaival és prostituáltakkal is. Természetesen sokan visszaéltek ezzel a lehetőséggel, és végül 1790-ben megsemmisítették a törvényt. 

Míg a franciáknál attól tartottak, hogy a király és a nemesek visszaélnek a lehetőségeikkel (igen, meg is tették), addig Angliában egész más okozta a társadalmi problémát. 
Az addig rejtett, kis vidéki tébolydák világa hirtelen közérdeklődés tárgyává vált, rengeteg mű született a művészetek minden ágából, amely megragadta a befogadó képzeletét és elborzasztotta az őrülettel. Így hamar központi intézetekké váltak a tébolydák. Európa egyik leghíresebb tébolydája az 1666-os londoni tűzvész után épített Bedlam (Bethlehem igazából, de kiejtés szerint terjedt el), egy hatalmas, impozáns palota, amelynek bejárata fölött megragadó szobrok tekintettek a világra. A dühöngő őrület és a melankólia c. alkotást 1676-ban készítette Caius Gabriel Cibber.

John Keats, a legendás költő az árnyékukban nőtt fel, minden bizonnyal e két alakot örökítette meg Hyperion c. befejezetlen versében, amikor a szomorú titánokról ír.

Ám nem csak a drámák, operák, szobrok és festmények, versek és mindenféle irományok születtek (kezdve a Grub Street-i firkászok ócska rémtörténeteitől Sir Walter Scott vagy Mary Shelley műveiig), hanem az érdeklődéssel együtt egy szokás is. Az 1600-as, 1700-as évek Angliájában egyre szélesedett a fizetőképes középréteg, így megjelent az igény a diszkrét, gyógyulást ígérő tébolydákra is. Egy külön iparág emelkedett ki a semmiből, sorra nyíltak meg a magántébolydák, amelyek tulajdonosaiknak szép megélhetést biztosítottak. Persze az épületek még nem arra készültek, hogy megfelelőek legyenek a célra: régi, elhagyatott udvarházakat és palotákat újítottak fel legtöbbször, hogy a veszélyes őrülteket és a melankolikus szíveket egyaránt elzárják és biztonságban tartsák. Ahogy a franciáknál, úgy náluk is visszaéltek a helyzettel. Férfiak és nők tucatjával kerültek ok nélkül a tébolydákba, mert a kicsapongó férjeknek és az örökösöknek így egyszerűbb volt. Nem kellett más, mint némi pluszpénz a bíráknak, és kérdés nélkül vittek a valódi őrültek közé bárkit, aki így sok esetben valóban meg is őrült. Egy őrültnek nem voltak jogai, az őrök és "orvosok" durván bántak velük, a nők sorozatos erőszaknak voltak kitéve. Daniel Defoe is felszólalt a dolog ellen:

"... azt a hitvány gyakorlatot, amely ma annyira divatos a jobb fajták közt, ahogyan magukat nevezik, bár valójában a legrosszabbak, nevezetesen, hogy feleségüket a legkisebb szeszély és nemtetszés okán bolondházakban küldik, hogy a maguk züllését biztonságban és zavartalanabbul űzhessék... A hölgyeket és úriasszonyokat sietve elküldik ezen házakba, és ha nem voltak őrültek, mikor eme átkozott házakba kerültek, hamarosan azzá válnak a barbár bánásmód miatt, amit el kell viselniük..."

Később, 1778 és 1795 között, tizenhét éven át egy William Belcher nevű úr is egészségesen került az egyik londoni bolondházba, végül Thomas Maro, a Bedlam akkori orvosa segített neki kijutni. William Belcher így ír:

"... kényszerzubbonyba kötöztek, megkínoztak, béklyót tettek rám, erővel ütlegeltek egy bikaszarvval, ledöntöttek és tébolyultnak nyilvánított egy olyan esküdtszék, amely nem is látott engem..."

Mint látható, eleinte sok problémát okozott a növekvő érdeklődés és a divat, és elterjedt az a nézet is, miszerint az őrületre gyógyír a testi kínzás. Benjamin Rush, Joseph Mason Cox és Erasmus Darwin, Charles Darwin nagyapja nevéhez is köthetőek különféle elméletek és szerkezetek létrehozása, amely segíti az őrület gyógyítását. 

Szerencsére néhány évtizeden belül változtak a nézetek, és utat tört a humánus eljárás, a legtöbb bolondházban be is tiltották igen hamar a betegek kínzását. Az egyik első változást az 1792-ben alapított York Pihenő hozta el, igen erős hatással volt az angolszász világra a példája. Nevéből adódóan ez a hely egy szép, nyugodt, vidéki környezetben épült palota volt, nem egy láncokkal ellátott börtön, inkább egy pihenőhely, ahol a városi rohanó élet minden viszontagságát kipihenhették az emberek.

Hamar elszaporodtak Angliában és Amerikában is a mintájára épülő intézmények, amelyek az idegek nyugtatását és nem az elzárást, kínzást szolgálták elsősorban. Persze valódi, veszélyes őrülteket is elhelyeztek ezekben, voltak biztonsági kapuk, különféle természetes határvonalak, de mind rejtve. Egy kis pihenésre vágyó túlhajszolt városi megtalálhatta a pihentető világot ezekben. Az orvosok, akik korábban az őrülettel foglalkoztak, immár szakosodtak is, és hamarosan eljött az elmegyógyintézetek kora. Sok változásra lenne még szükség mai világunkban is e téren (is), de az irány talán jó. Persze ahogy az 1700-as években a kínzásokkal rövid időre mellékvágányra futottak, ránk is várhatnak még buktatók. De tekintsünk előre és tanuljunk a múltból!

Az információk nagy része Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete c. művéből származik. Ha érdekel bővebben a téma, kattints a könyv borítójára! Köszönöm a Corvina Kiadónak a lehetőséget, és a színvonalas kiadást egyaránt!

Kövess minket Facebookon!

Őrület kelet és nyugat között

 

Az őrület kultúrtörténete 2.

Nem nagyon akad ember, aki ne ismerné Hippokratész nevét. De azt tudjuk-e, hogy az ő nézetei mik voltak pontosan? Hogyan állt hozzá ő és a hippokratészi orvoslás követői az őrülethez? Mit vett ebből át az arab világ és hogy kezelte később a nyugat?

Kószi Hippokratész i.e. 460-370 között élt, életéről semmit sem tudunk, de a görögök magának Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének a leszármazottjának tartják, családja pedig Héraklészt is a felmenői között tisztelte. Hagyatéka a Corpus Hippocraticum, vagyis Hippokratészi Gyűjtemény, amelyről ma már tudjuk, hogy számos kéz munkája. Hippokratész és követői tekinthetők az elsőknek, akik a betegségeket, még az elme betegségeit is kizárólag testi okokra vezették vissza, és elvetették az isteni beavatkozást, a természetfelettit teljesen. Holisztikus rendszerben dolgoztak, minden eset egyedi volt, figyelték a betegek kedélyállapotát, odafigyeltek az étkezésére, az általános közérzetére, és különféle gyógyszereket és kúrákat ajánlottak. Éles viták alakultak ki a papság és a hippokratészi orvosok között, és ez a vita leginkább az őrület esetében teljesedett ki: valóban testi dolog, a nedvek egyensúlyának felborulása okozza a panaszokat, vagy inkább isteni/démoni átok, megszállás eredménye? A megélhetésük múlt ezen, hiszen a nép ahhoz fordul, annak fizet a szolgáltatásaiért, amelyik nagyobb befolyásra tesz szert. A folyamatosan kialakuló és kiélesedő viták mellett a két módszer azonban évszázadokig megfért egymás mellett, mivel egyik sem volt túl hatékony. Persze a papok esetében mindig volt magyarázat a kudarcra: nem volt elég buzgó a beteg, nem imádkozott elég serényen, valami nem tetszett az isteneknek. 

Az egyik fennmaradt hippokratészi irat épp az epilepsziáról, a "szent betegségről" szól, gúnyolva a természetfelettiben hívőket:

"Ha olyan hangokat ad, mint egy beteg kecske, ha hörög, vagy jobb oldalt görcsöket érez, azt mondják, az Istenek Anyja tehet róla. Ha átható, hangos kiáltást hallat, akkor a lóhoz hasonlítják és Poszeidónt hibáztatják... Úgy vélem, akik először tulajdonítottak szent jelleget e betegségnek, olyanok voltak, mint korunk mágusai, purgálói, sarlatánjai és kuruzslói, kik igen nagy jámborságra és felsőbbrendű tudásra hivatkoznak. Mivel tanácstalanok voltak, és nem ismertek segítő gyógymódot, biztonságosan az isteni erő mögé rejtőztek, és szentnek nevezték e betegséget, hogy fény ne derüljön teljes tudatlanságukra. Kerítettek valami hihető történetet, és olyan gyógymódot találtak ki, ami biztosította a helyzetüket. Hashajtást és inkantációt alkalmaztak; megtiltották a fürdők használatát, és számos olyan étel fogyasztását, amely káros a betegek számára... hogy ha a beteg felépülne, a bölcsességüknek híre menjen, ha pedig meghalna, legyen jól megalapozott mentségük."

Nem mintha a nedvtan valós dolog lenne, de értékelendő a próbálkozás, hogy tisztán természettudományosan szerették volna megmagyarázni az emberi test működését. Érdekes adalék, hogy az ókorban nem végeztek boncolást. Nem vallási okokból volt tiltott dolog, hanem társadalmilag, egyszerűen fel sem merült, hogy belülről megnézzenek egy emberi testet. Lovakat, disznókat boncoltak csak, és az alapján jutottak sokszor téves következtetésekre. Celsus egyik alaptézise volt, hogy a méh vándorol, a nedves helyet keresi, és ha felfelé megy, akkor légzési nehézségeket okoz, összenyomja a feljebb lévő szerveket. Galénosz és Szóranosz elvetette a vándorló méh tézisét, de azt elfogadták, hogy a hisztériát a méh okozza. 

Kína

Kína területén évszázadokig nem volt egységes orvoslás, az "orvosok" a piacokon, vásártereken árulták tudásukat, már amilyen volt nekik. Később, a Han-dinasztia alatt kiemelkedett egy elit orvosréteg, akik megalkották az évszázadokig a kínai orvoslás alapjának tekinthető két művet: A Sárga Császár belső könyvét, és az Értekezés a hideg okozta bántalmakról címűt. Az orvosok nemzedékről nemzedékre adták át a tudásukat, így igen eltérő gyógymódok alakultak ki, minden család másképp kezelte a betegségeket, de mind a meglehetősen zavaros Sárga Császár belső könyvére vezette vissza. Egymással versengve írták a könyv különféle értelmezését, gyökeresen eltérő módokon, de mégis, mind ugyanazon a hagyományon alapult. Semmi nem volt fontosabb abban a birodalomban a hagyománynál. Így rejtve ugyan, de folytonosan változott a kínai orvoslás is, miközben mégis változatlan maradt. Az őrülethez való hozzáállásukról keveset tudunk, de az biztos, hogy egészen a 20. századig nem választották szét az elmebetegséget a többi betegségtől. Szerintük a csi egyensúlya és a jin és jang a legfontosabb, és az elme betegségei valamilyen testi baj tünetei. De elismerték az őrületet és enyhítő körülménynek is tartották, bár nem minden esetben. 1763-ban pl. Lin Szecsuan, egy őrült kínai papírfecnikre írogatott zavaros, összefüggéstelen szövegeket, ráragasztotta egy cserépre, majd elhajította. Szerencsétlenségére a közelben járt a kormányzó. Az őrök azonnal lefogták és kikérdezték, a rokonok, szomszédok egyöntetűen állították, hogy Lin Szecsuan őrült, kiküldtek egy bizottságot, amely kivizsgálta majd valóban őrültnek is nyilvánította.

"Meggondolatlanul fondorlatos szavakat terjesztett, plakátokat írt, az emberek szívét megbolygatta és összezavarta."

Az eredmény az lett, hogy lefejezték. Semmi nem volt nagyobb bűn, mint az egység megbontása, az "árulás", felségárulás, hazaárulás. Akkor sem volt enyhítő körülmény, ha valóban egy veszélytelen őrült tette volt mindez. 

Az arab világ

A Keletrómai Birodalom összeomlása 1204-re vezethető vissza: arra az évre, amikor a Konstantinápolyba érkező keresztesek

"üvöltő tömegben zúdultak végig az utcákon és át a házakon, ami csillogott, azt felkapták, amit nem tudtak elvinni, azt tönkretették, és csak akkor álltak meg, ha gyilkoltak vagy erőszakot tettek, vagy a borospincéket törték fel... Sem a kolostorok, sem a könyvtárak nem maradtak épségben... szent könyveken és ikonokon tapostak... Az apácákat a zárdákban gyalázták meg. A palotákba és kunyhókba egyformán berontottak és törtek-zúztak. Az utcán sebesült nők és gyerekek haldokoltak."

Delacroix festménye

Konstantinápoly többé nem állt talpra, végül a törökök 1453-ban elfoglalták a várost. Addigra Európában a kereszténység áldásos tevékenysége nyomán az ókori tudás teljesen eltűnt, ám a perzsa uralkodók támogatták a görög-római könyvek fordítását saját nyelvükre, így a görög-római orvoslás és általános kultúra is elterjedt az arab világban. Ezt hozták vissza ők Európába, ez által indult meg az ókor újrafelfedezése, a reneszánsz korszak. Érdekes, hogy ők nem dzsihad alapon uralkodtak (ahogy nagyon sokfelé teszik most sajnos), vagyis alapvetően vallás- és kulturális szabadság volt az uralmuk alatt. Konstantinápoly városában is békében élhettek arabok, keresztények és zsidók is, hivatalosan semmiféle atrocitás nem érte őket az eltérő vallásuk és az eltérő kultúrájuk miatt. Természetesen akadtak gyűlölködő támadások mindig, de ezek népi kezdeményezések voltak döntő többségben. Az ókori és középkori iszlám rendszer ghazi alapon uralkodott, vagyis gazdasági szempontból, nem nagyon szóltak bele az emberek magánéletébe. Annyi volt a büntetés, ha nem a muszlim vallást követted, hogy plusz adót vetettek ki rád emiatt, de alapvetően nem zargattak. Persze idővel ez is megváltozott, és átvették a keresztény Európa nem túl kedves szokását...

Az iszlám világ volt az első, ahol jótékonysági alapon kórházakat nyitottak, és hamar elkülönítették a valóban veszélyes őrülteket is egy saját intézménybe. Európában az Ibériai-félszigeten a mórok hoztak létre elsőnek kórházakat, aztán később Európa többi része is átvette ezt a szokást. Addig nem volt állandó kórház sehol, csak átmeneti helyek voltak a csaták helyszínei mellett a sérültek kezelésére, bár néha jó pénzért fogadtak ott a közeli településekről is betegeket. 

Hamarosan megjelentek a bolondházak és tébolydák, majd sokféle reformon mentek keresztül, míg eljutunk az elmegyógyintézetekig. Tartsatok velünk a következő részben, ahol ezt az utat járjuk végig néha a művészet szemén át!

Őrület a mítoszokban

Az őrület kultúrtörténete 1.

"Nyugtalanító rejtély, amely a mai napig zavarba hoz bennünket. Évezredek óta közös emberi tapasztalatunk része. Egyszerre ragad el és riaszt meg: alig van ember, aki immunis lenne rémképeire. Folyamatosan figyelmeztet, hogy néha magunk is mennyire erőtlenül kapaszkodunk a valóságba, de közben arra ösztönöz, hogy megtaláljuk az emberi létről alkotott fogalmaink határait."

Andrew Scull szociológus és kultúrtörténész, Az őrület kultúrtörténete c. könyv szerzője

Sokszor úgy gondoljuk, hogy az őrület a civilizáció ellentéte, pedig mindig is a része volt, sőt, sokszor alakító, fontos tényezője. Megfoghatatlan és ijesztő, ugyanakkor ihlető erejű, nem véletlen, hogy mindenféle művészetek képviselői előszeretettel nyúltak a témához. De vajon hol a határ az épelméjűség és az őrület között? Mindig is éltek velünk valódi őrültek, dühöngő, veszélyes eszüket vesztettek, ahogy egyszerű, veszélytelen különcök is. Az ókorban minden nép isteni vagy természetfeletti eredetűnek gondolta az őrületet, persze mindegyik kicsit máshogy magyarázta. Nézzük meg, hogy viszonyultak ehhez a megfoghatatlan állapothoz elődeink!

Bibliai példák

A kereszténység szent könyve is tele van őrülettel, jellemzően mint isteni büntetés jelenik meg a lapokon. Saul pl. megsértette Istent, amiért nem engedelmeskedett a szavának betű szerint.

"... menj és verd meg Amáleket és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat...

 

... [Saul és a serege] a népet pedig mind kardélre hányatá. Saul és a nép azonban megkímélte Agágot [az amálekiták királyát], és a juhoknak, barmoknak, másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, ami jó vala, nem akarták azokat elpusztítani."

Sámuel korholja is Sault, amiért nem teljesítette ura parancsát, de meglesz a böjtje: Saul megőrül. A kortárs beszámolók fuldoklásról, hangulatváltozásokról, paranoiáról szólnak, és az izraeliták szemében biztos a dolog, hogy isteni átokról van szó. Flavius, a történetíró így ír:

"Sault pedig mindenféle nyugtalanságok és gonosz szellemek gyötörték és fojtogatták. Az orvosok nem tudtak erre a bajra jobb orvosságot, csak azt, hogy hozassanak ügyes énekest és hárfást, akinek hatalma van a szellemek elűzésére."

Ez az ügyes énekes Dávid volt, akit többször is megpróbált dühöngő őrületében megölni Saul, ám a történet szerint minden alkalommal csodálatos módon elkerült a repülő dárda útjából. Saul teljesen eszét vesztette, sokszor dühöngött, megölte fiát, Jonathant. Dávid végül elvette a lányát, aztán Saul elveszítette három fiát egy filiszteusok elleni csatában, majd a kardjába dőlt, miután csapdába esett. Dávid lett utána a király. 
Érdekes adalék, hogy Sámuel szóhasználata szerint Saul "prófétált". A prófétálás jelentése pedig: félrebeszélés. Mi is különbözteti meg a prófétákat a hamis prófétáktól? Hogy ismerheted fel a szent őrületet? Fogas kérdések ezek.

id. Pieter Bruegel festménye: Saul király halála. A festmény bal szélén látható a kardjába dőlő zsidó király

Az izraeliták története bővelkedik őrültekben, gondolhatunk Nabukodonozorra, aki isteni büntetésként hét évig állatként élt a vadonban, szőrt, tollakat és karmokat növesztett, vagy Illésre, Jeremiásra, Ezékielre, Uriásra, Ézsaiásra és Józsuére is: mind az őrület foglyai voltak, egyeseket prófétaként fogadtak el, másokat tömlöcbe vetettek, pl. Jeremiást, aki Jeruzsálem pusztulását jósolta meg. Amikor tényleg elfoglalták, akkor kiengedték. Uriás nem volt ilyen szerencsés, kiátkozták és Egyiptomba menekült, akik kiadták a zsidók királyának, majd kardélre hányták. Mindannyian évszázadokig tartó hatással voltak a zsidó kultúrára.

Jézus is találkozott egy őrülttel, akit az ördög szállt meg. A gonosz lélek könyörgött, hogy ne pusztítsa el, engedje, hogy megszállja a hegyoldalon pihenő disznókat. Jézus végtelen jóságában megengedte, a kétezer gadarénus disznó pedig eszüket vesztve lerohantak a hegyoldalról és halálukat lelték.

Őrület a hellén világban

Az ókori görögök is isteni eredetre vezették vissza az őrületet, de náluk némiképp más volt a helyzet. A görög istenek velük éltek, a mindennapjaik részei voltak, a házaik tele voltak különféle szentélyekkel. Az istenek szerettek beleszólni az emberek életébe, így természetes, hogy az ő erejüknek, közbelépésüknek tulajdonították az őrület minden formáját. Napjainkra is hatással vannak történeteik, gondoljunk csak a Freud által bevezetett elnevezésre, az Ödipusz-komplexusra, vagy a pánikra: mindkettő ókori görög elnevezésre vezethető vissza. A görög színművek közül sok mutat erőteljes művészi érdeklődést az őrület iránt, a legnagyobb hatású színdarabok mind szoros kapcsolatban álltak az őrülettel. Homérosz hősei a legtöbb esetben a csata hevében találkoztak a veszett dühvel.

The Triumph of Achilles - freskó a korfui Achilleion palotában Franz von Matsch osztrák festő ecsetéből

"Bár engem magamat késztetne erőm meg a lelkem
nyers husodat falnom darabokban: olyat cselekedtél."

Mondta Akhilleusz Hektórnak, miután az megölte Patrokloszt. Hektór kérte, hogy testével bánjon tisztességesen, ám Akhilleusz vak dühében megtagadta ezt:

"... csúfságot tervelt Hektór tetemével:
Patroklosz kerevetje előtt terítette porba."

Vagy ott van a legendás Héraklész esete is, akit Héra gyűlölt, mint Zeusz csalfaságának élő bizonyítékát. Egy alkalommal vak őrületet bocsátott rá, és Héraklész lázálmában lemészárolta a gyermekeit. Ennek eredménye volt a tizenkét próba, amit meg kellett cselekednie. Médeia sorsa is tanulságos, ő egy személyben testesíti meg az ős-áldozatot és az ős-bosszúállót. Iaszón, miután Médeia két gyermeket szült neki, elárulta, barbárnak nevezte, és mást vett feleségül. Médeia beleőrült a gyászba, mérgezett köpenyt küldött Iaszón feleségének, majd féktelenségében megölte két gyermekét és magával is végzett.

Médeia végez gyermekeivel Delacroix festményén

Ezek a példák leginkább legendák, mítoszok, de látható belőlük, hogy a görög világot mennyire áthatotta az őrület iránti kíváncsiság. A drámák előszeretettel nyúltak ehhez a témához, a színpadon a megjelenítésük pedig nagyon hatásos eszköz volt. Persze nem szabad azt hinnünk, hogy a hellének dagonyáztak az őrület mocsarában, ne feledjük, hogy a színművek rendeltetése éppen az volt, hogy szélsőséges, hatásvadász módon mutassák meg az érzelmeket. De mégis általuk képet kaphatunk arról, hogy hogyan is fogták fel az őrületet, hogy hogyan tekintettek a maguk társadalmára és benne az egyénre. A görög színházhoz hasonló hatású dolog napjainkban nem is igen van: hetekre kiürültek az utcák, megállt a munka, amikor eljött az ideje, és hosszú órákon, napokon át képesek voltak a kényelmetlen, hideg köveken ülni, hogy láthassák a legjobb színműveket. A görög színház egy társadalmi olvasztótégely volt, az egyik legfontosabb meghatározója a társadalmuknak.

Ám nem csak a legendákban és a színművekben szerepelt az őrület, Hérodotosz, a történetíró (akinek szavait nem árt némi fenntartással kezelni) is beszámol II. Kambüszész perzsa király esetéről, aki egy Egyiptom és Kús (Szudán) elleni vesztes csatája után azt látja, hogy az egyiptomiak egy különös bárányt imádnak isteni tisztelettel.

"A teste koromfekete, csak a homlokán van egy fehér háromszög, a hátán meg egy sas formájú folt vehető ki, a farkán kétszeres a szőr, a nyelve alatt pedig egy szkarabeuszbogarat hord."

Kambüszész kineveti és gúnyolja a népet, akik a bárányban Ápisz isten megtestesülését látják, megöli az állatot, majd megőrül. A nép szemében egyértelmű, hogy őrületének Ápisz átka az oka.

Hérodotosz Kleomenész spártai királyról is szól, aki megvesztegeti a delphoi jósda papnőjét, hogy mondja azt, hogy Démaratosz nem is Arisztón, az előttük évtizedekig uralkodó király fia, hogy letaszíthassa a trónról, ám megijed, hogy kitudódik az ügy és elmenekül, később mégis visszakerül a trónra.

"Valahányszor egy spártai polgárral találkozott, királyi pálcájával az arcába akart sújtani. Az efféle tettei, valamint őrjöngési rohamai miatt rokonai kalodába záratták.
Amikor pedig Kleomenész észrevette, hogy mindenki elment, és csak egy őr ügyel rá, kért tőle egy kést. Az őr eleinte vonakodott, de amikor Kleomenész megfenyegette, hogy csúnyán elbánik vele, a szegény helóta halálra rémült a fenyegetéstől, és végül adott neki. Kleomenész alighogy kezébe kapta a kést, összevissza szabdalta magát, a lába szárán kezdve a combján át a csípőjéig, s végül mikor elért a hasáig, felvágta, és úgy halt meg."

Nem volt a görögök között egyetértés abban, mi okozta őrült halálát. A többség szerint a papnő megvesztegetése miatti szégyene, az athéniak azonban úgy vélték, hogy Démétér és Perszephoné szentélyének kifosztása miatt őrült meg, az argosziak pedig csúf árulásának tulajdonították az esetet, mert egy csata után az Argosz szentélyébe menekült embereket kihurcolta és lemészárolta, majd feldúlta a szent kertet is. A spártaiak szerint az az oka, hogy rákapott a hígítatlan borra, míg Hérodotosz a Démaratosz elleni tette büntetéseként értékeli esetét. Ám a történetíró elismeri, hogy az a hír járta, hogy születésétől fogva betegség kínozta Kleomenész elméjét.

Ekkor már kezdett éledezni a végül Hippokratész által bevezetett eszme, miszerint minden betegség a testre vezethető vissza, és elvetette a babonás istenfélelmet, szellemek, démonok általi megszállást az őrület esetében is. A következő részben sorra vesszük Hippokratész és tanítványai, a rómaiak és az arabok hozzáállását és történeteit az őrületről, tartsatok velünk!

A sorozat és az információk többsége Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete c. művén alapszik, mely Magyarországon a Corvina Kiadó gondozásában került kiadásra. Köszönöm a kiadónak a lehetőséget! Ha érdekel bővebben, az alábbi borítóképre kattintva eléred:

 

Kövess minket Facebookon!

Történetek, ahol a kísérteties lesz a hétköznapi...

Könyvajánló - Neil Gaiman: Törékeny holmik

Neil Gaiman, a fantasy fenegyereke versekkel és novellákkal hódít. Nagy sikerű kötete, a Törékeny holmik immáron új köntösben kapható az Agave Kiadó jóvoltából. Számos különös történet kapott helyet a kötetben. Akadnak közöttük viccesek, abszurdak, túlvilágiak, groteszkek és még gyomorforgatóak, morbidak is. Rajongóknak kötelező!

"Az emberek olyan könnyen összetörnek, mint ahogy az álmok és a szívek is."

Kilenc év után az Agave Kiadó újra kiadta Neil Gaiman versekkel tűzdelt novelláskötetét, a Törékeny holmik című művet. Nagyon vegyes a felhozatal, vannak nagyon jók, kevésbé jók, akadnak a realitás talaján játszódó művek és olyanok is, melyek teljesen elrugaszkodnak a valóságtól. Egy biztos: mindenki talál benne kedvére való darabot a számos díjnyertes mű között.

"A műfaj mestere. Gaiman történeteiben a kísérteties lesz a hétköznapi...
Műveiben összeházasítja H. G. Wells képzeletét,
H. P. Lovecraft atmoszféráját és P. G. Wodehouse szellemességét."

Minneapolis Star Tribune

Az előző idézet tökéletesen leírja a nyitótörténetet, ahol Sherlock Holmest és Dr. Jekyll-t felkéri Nagy-Britannia királynője, hogy derítsenek fel egy gyilkosságot. Érdekes keveredése ez két különös világnak a Smaragdzöld tanulmány című elbeszélésben, ahol a logika találkozik az irracionalitással. Szép páros, ugye?

Csípem Gaiman őszinteségét. A következő egy vers, a Tündérverkli, melyről a szerző így vélekedik:

"Mint vers nem nagy szám, de hangosan felolvasni rettenetesen élvezetes."

A vers engem sem fogott meg igazán, sajnos utóbbit nem tudtam tesztelni, mert párom aludt mellettem - lehet, hogy nem díjazta volna. Ha bárki közületek kipróbálta, ossza meg velünk is a tapasztalatait. :)

A következő történet nagyon tetszett. Erős kettősség van a műben: nagyon szomorú, mégis mulatságos. Az Október a székben egy magányos kisfiúról szól, aki azt hiszi, úgy érzi, hogy a családja nem szereti, ezért megszökik, majd egy sötét, borús helyen rettenetesen nehéz döntésre kényszerül.

A szerző később barátkozik a gótikus stílussal is mind versben, mind novellában, de akad olyan is, melyben a szerző saját emlékeiből szemelgetett. Tette ezt egy kísértethistóriánál, és amikor gyerekkori zenei karrierjéről mesél. A furcsaságok sosem érnek véget, ha Gaimanről van szó, így akkor sem lepődtem meg igazán, amikor az egyik történetben 5-6 éves kislány-zombik kávét kínálnak. Ha pedig már a horrorvilág többször is terítékre került, nem maradhattak el a vámpírok sem. És miért kerüljük messziről a cirkuszokat? A válasz A tények Miss Finch távozásának ügyében novellában leledzik.

Ismeritek a Mátrix című filmet, ugye? 1999-ben megjelent Keanu Reeves főszereplésével forgatott filmhez kérték fel, hogy írjon a honlapjukra pár sort a forgatókönyv alapján. A mű a Góliát címet viseli, és akár a film ismerete nélkül is megállja a helyét a novellák között.

" A fehér halványodni kezdett, sötét rózsaszínné és fakó vörössé alakult át. Életemben először kinyitottam a szemem. A levegő a torkomon akadt. A látvány túl sok volt egyszerre.
  Szóval éles, csövekkel átszőtt, furcsa és sötét hely a világ, felülmúl minden képzeletet. Teljesen értelmetlen volt. Minden értelmetlen volt, bár valóságos, egy igazi rémálom."

Bár vannak közte, amelyek szerintem a szerző nem épp kiemelkedő munkái, szerencsé(m)re több volt köztük, ami viszont érdekes, izgalmas, szomorú vagy épp humoros voltának köszönhetően volt jó írás.

A kötetet az Agave Könyvek Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk! 

A képre kattintva megrendelheted a kiadótól kedvezményes áron!

Kövess minket a Facebookon is!

Ha pedig kíváncsi vagy Neil Gaiman melyik könyvét tartják sokan a legjobbnak, kattints!

 

 

A vasfüggöny mögötti világ Márquez szemén át

Könyvajánló - Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában

Szeretnéd tudni hogyan látta egy 30 éves dél-amerikai újságíró a vasfüggöny mögötti világot 1957-ben? A későbbi Nobel-díjas, Gabriel García Márqueznek lehetősége volt betekinteni a keleti blokk világába a moszkvai Világifjúsági Találkozó résztvevőjeként. Útinaplóiból, riportjaiból megtudjuk, ő hogyan látta a helyzetet.

Aki már olvasta Márquez bármely könyvét tudja, hogy rendkívül jól ír. Most sem volt ez másként. Nem egy izgalmas írás - mégiscsak egy útinapló - mégis jó, olvasmányos, érdekes, leköti és elgondolkodtatja az embert.

"A vasfüggöny nem függöny, és nem vasból van. Egy piros-fehér csíkos farúd, mint a borbélyok cégére. Miután három hónapot töltöttem mögötte, világosan látom: józan ésszel nem lehetett hinni, hogy a vasfüggöny tényleg vasfüggöny."

1957-ben megrendezték a VI. Világifjúsági Találkozót a Szovjetunióban. Az egész egy érdekes marketingfogás volt, azt kellett mutatni kifelé, hogy minden a legnagyobb rendben van. Márquez két másik újságíróval, a francia Jacquelin-nal és az olasz Francoval úgy határoztak, hogy bekukkantanak a vasfüggöny mögé.

Kolumbiához sem volt kegyes a történelem, így volt fogalma róla, hogy mi várhat rá a "túloldalon". Persze idegenvezetőik mindenhol igyekeztek csak azt mutatni, amit akartak. Kicsit olyan ez, mint amikor egy hívatlan vendég betoppan a legrosszabb pillanatban. El akarod játszani, hogy milyen szuper, hogy itt van, de eszed ágában sincs az előszobánál beljebb engedni az otthonodba. Márquez mégsem adta fel, igyekezett a hétköznapi életet felfedezni, kapcsolatot teremteni a helyiekkel, több kevesebb sikerrel át is látott a tettetett valóságon. Így látta például a megosztott Berlint:

"Első találkozásom a kapitalizmusnak ezzel a szocialista területen belül megvalósított óriási vállalkozásával olyan érzést keltett bennem, mintha valami űr venne körül. Egész délelőtt kerestük a várost, ide-oda járkáltunk benne, de nem találtuk. Aszimmetrikus város, se lába, se feje, de főleg nincs még központja, ahol az ember úgy érezheti megérkezett. [...] Nyugat-Berlin nem más, mint a kapitalizmus hatalmas reklámügynöksége. A fejlődés irama nem felel meg a gazdasági realitásnak. Minden részletében észrevehető az az eltökélt szándék, hogy a mesés jólét látszatát keltsék, hogy elkápráztassák Kelet-Németországot, amely tátott szájjal nézi az előadást a kulcslyukon át."

Lipcsében elkeseredést, kétségbeesést láttak, ezzel szemben Prága élénk és vidám városnak tűnt. De ott sem volt éppen felhőtlen a helyzet. Erre egy olyan apróság hívta fel először a figyelmüket, hogy a platinaszőke, tengerkék estélyiben pörgő dizőznek lyukas volt a harisnyája. Ezután Varsóban teljesen szürreális kép fogadta: nem voltak autók az utcákon, ennek ellenére az emberek libasorban mászkáltak az utakon és a lengyelek folyamatosan olvastak, mindegy, hogy épp a buszra vártak vagy az utcán sétáltak, "az élet minden üres percét olvasással töltötték ki". Emellett így emlékezett a helyiekre:

"Az általános kép mély szegénységet mutat. Súlyosabbat annál, mint amit Kelet-Németországban és Magyarországon láttunk. De van valami, ami a lengyelek mellett szól: régóta elszenvedett ínségükben, a háború által megnyomorítva, az újjáépítés kényszerétől és vezetőik hibáitól tovább sanyargatva afféle nemesi tartással próbálnak tovább élni. [...] A lengyelek régi rongyaikban és kitaposott cipőjükben olyan méltóságteljesek, hogy tiszteletet keltenek."

A show pedig ment tovább...Kijevben hatalmas fogadással várták a küldötteket: himnuszok, virágok, zászlók, beszédek. "Olyan volt, mintha a bolondok országába érkeztek volna." Aztán továbbhaladva Moszkvában érezték, ahogy bennük is nő a feszültség. Odaérve észrevették, hogy még szigorúbban felügyelik őket. Egy lépést sem mehettek egyedül. A város pedig éjjelre teljesen kihalt lett. Szesztilalom volt, ráadásul éjfélkor minden bezárt, a közlekedés is leállt egy órával később. Tökéletes rend volt, mind a városban, mind a rendezvényeken, melyet egy láthatatlan hatóság tartott fenn.

Magyarországra is ellátogatott és itt is az irányított látogatás volt a vezetőség célja. Rettenetes kép fogadta az újságírót és társait:

"Megszólított magyarul a kalauz. Elmutogattam, hogy nem beszélem ezt a nyelvet, mire megkérdezte, hogy tudok-e németül. Idősebb, kövér férfi volt, borvirágos az orra, összedrótozott a szemüvege. Mikor megmondtam, hogy angolul beszélek, többször elismételt egy mondatot, de én nem értettem. Kétségbeesettnek látszott. Ahogy leszálltam a végállomásnál, a kezembe nyomott egy cédulát, melyre ez volt írva angolul: „Isten óvja Magyarországot.”

Csaknem egy évvel az egész világot megrázó események után még mindig nem volt rend Budapesten. Sok kerületben láttam, hogy nem fektették vissza a villamossíneket, és nem volt közlekedés. A rosszul öltözött, szomorú, gondterhes tömeg végtelen hosszú sorokban állt az alapvető árucikkekért. A lerombolt és kifosztott boltok újjáépítése még most is folyik. Bár a nyugati sajtó nagy lármát csapott a budapesti események körül, én magam nem hittem, hogy ilyen rettenetes a kár. Kevés középület homlokzata maradt épen. Később megtudtam, hogy a budapestiek azokba az épületekbe vették be magukat, és négy nap és négy éjjel onnan harcoltak a szovjet tankok ellen."

Még számos érdekes gondolatot találhattok a kötetben. Bár kemény mondatokat, tapasztalatokat is találunk, érezhető, hogy ez finomított változata a valóságnak, de mindenképpen megér egy olvasást!

A kötetet a Magvető Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!

A képre kattintva a kötet kedvezményes áron elérhető!

Kövess minket a Facebookon is!

Ha Márquez más kötetére is kíváncsi vagy, kattints!

Berlin, a napról napra változó multikulturális város

Könyvajánló - Berlin (Marco Polo)

Berlin izgalmas, eseménydús, multikulturális,
napról napra változó város:
ikonikus történelmi látnivalók,
trendi kiállítások a művészetek szerelmeseinek,
parkok a csendes piknikre vágyóknak és
pezsgő éjszakai élet a szórakozásra vágyó fiataloknak.

"Lélegzetelállító az a tempó, ahogyan Berlin változik. Új múzeumok, utcák, épületek egész sora épül a városban. [...] Nincs talán Európának még egy városa, amely ennyire gyorsan változna."

Nézzünk meg néhány régi, és néhány új látnivalót a város számos látványossága, múzeuma, temploma, tere, utcája közül.

A Múzeum-szigeten öt múzeum mellett található a Berlini dóm (Berliner Dom), mely a 19. század végén épült, de sajnos súlyos károkat szenvedett a II. világháború alatt. Csupán az oltár az apostolok falával, a keresztelőkút és két kandeláber maradt épen. Azóta már teljes pompájában ragyog és látogatható, az újjáépítés 1993-ban fejeződött be. Érdemes a kupolába is felmenni, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a sziget múzeumaira és a Városi kastélyra.

A következő egy igazán új városnegyed, a Potsdamer Platz, ahol a tér nyugati felén álló épületek 1995 óta "nőttek ki a földből". Érdemes megcsodálni a teret a Kollhoff-Towerből, ahol a kontinens leggyorsabb liftje 20 másodperc alatt repíti a látogatókat a kilátóteraszra. Bevásárlóközpont, mozikomplexum, színház, kaszinó, szálloda és filmmúzeum található ezen a közlekedési csomóponton. A Sony Center  a modern építészet látványos és gyönyörű példája. (Fotó: potsdamer-platz.net)

Egy újabb hányattatott sorsú épület: Reichstag. A 19. század végén, 1894-ben nyitotta meg kapuit, hogy a Német Birodalom parlamentjeként működhessen. De sajnos az épület nagy része odalett 1933-ban egy tűzvész következtében. Majdnem a 20. század végéig kellett az újjászületésre várnia, amikor is a világhírű Norman Foster tervei alapján újjáépítették és újra a német törvényhozás otthonává vált. A homlokzatán levő felirat a küldetését hirdeti: „Dem Deutschen Volke” (a német népnek). Belecsempésztek egy kicsit a modern építészetből is: a kupolája rendkívül modern, acélból és üvegből készült és kilátóként funkcionál, a közepén található fordított tölcsér alakú tükörtorony (Fotó: Rudi Meisel) pedig természetes fényt biztosít az ülésteremben.

Ha elfáradtunk a városnézésben a kocogók kedvelt parkját, a Tiergartent érdemes felkeresni egy kellemes sétára vagy délutáni piknikre szép napos időben. Sőt, Németország legnagyobb városi parkjában érdemes megnézni a programokat is, mert az Englischer Gartenben (Angolkert) ingyenes nyári koncerten is részt vehetünk.  Valamint akad itt a gyerekeknek klassz játszótér, és a Berlini állatkertbe is tehetünk egy kitérőt, ahol közel 1400 fajjal ismerkedhetünk meg.

Végezetül következzen a város és egyben Németország jelképe, a Brandenburgi kapu, mely Berlin szívében található. Ez a monumentális kapu - 26 méter magas, 65 méter széles és 11 méter mély - jelentette a határt Kelet- és Nyugat-Berlin között, valamint a a Varsói Szerződés és a NATO országai között. A hidegháború jelképe volt a német újraegyesítésig, de a huszadik század végére Németország és Európa újraegyesítésének szimbólumává vált.

A Marco Polo legújabb kiadványában ezekről és még számos izgalmas helyről találhatunk naprakész információkat, térképmellékleteket, étkezési, vásárlási, sőt spórolási tippeket is és mindezt most kedvezményes áron magadénak tudhatod. Gyűjts össze a teljes sorozatot és látogasd végig a világot a Marco Polo-val! :)

A könyvet a Corvina Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet ezúton is köszönünk!

Többet szeretnél megtudni a könyvről? Kattints a képre!

Kövess minket a Facebook-on is!

Ha szeretnéd megismerni a Marco Polo útikönyvsorozat további köteteit is, kattints!