A vasfüggöny mögötti világ Márquez szemén át

Szeretnéd tudni hogyan látta egy 30 éves dél-amerikai újságíró a vasfüggöny mögötti világot 1957-ben? A későbbi Nobel-díjas, Gabriel García Márqueznek lehetősége volt betekinteni a keleti blokk világába a moszkvai Világifjúsági Találkozó résztvevőjeként. Útinaplóiból, riportjaiból megtudjuk, ő hogyan látta a helyzetet.

Aki már olvasta Márquez bármely könyvét tudja, hogy rendkívül jól ír. Most sem volt ez másként. Nem egy izgalmas írás - mégiscsak egy útinapló - mégis jó, olvasmányos, érdekes, leköti és elgondolkodtatja az embert.

"A vasfüggöny nem függöny, és nem vasból van. Egy piros-fehér csíkos farúd, mint a borbélyok cégére. Miután három hónapot töltöttem mögötte, világosan látom: józan ésszel nem lehetett hinni, hogy a vasfüggöny tényleg vasfüggöny."

1957-ben megrendezték a VI. Világifjúsági Találkozót a Szovjetunióban. Az egész egy érdekes marketingfogás volt, azt kellett mutatni kifelé, hogy minden a legnagyobb rendben van. Márquez két másik újságíróval, a francia Jacquelin-nal és az olasz Francoval úgy határoztak, hogy bekukkantanak a vasfüggöny mögé.

Kolumbiához sem volt kegyes a történelem, így volt fogalma róla, hogy mi várhat rá a "túloldalon". Persze idegenvezetőik mindenhol igyekeztek csak azt mutatni, amit akartak. Kicsit olyan ez, mint amikor egy hívatlan vendég betoppan a legrosszabb pillanatban. El akarod játszani, hogy milyen szuper, hogy itt van, de eszed ágában sincs az előszobánál beljebb engedni az otthonodba. Márquez mégsem adta fel, igyekezett a hétköznapi életet felfedezni, kapcsolatot teremteni a helyiekkel, több kevesebb sikerrel át is látott a tettetett valóságon. Így látta például a megosztott Berlint:

"Első találkozásom a kapitalizmusnak ezzel a szocialista területen belül megvalósított óriási vállalkozásával olyan érzést keltett bennem, mintha valami űr venne körül. Egész délelőtt kerestük a várost, ide-oda járkáltunk benne, de nem találtuk. Aszimmetrikus város, se lába, se feje, de főleg nincs még központja, ahol az ember úgy érezheti megérkezett. [...] Nyugat-Berlin nem más, mint a kapitalizmus hatalmas reklámügynöksége. A fejlődés irama nem felel meg a gazdasági realitásnak. Minden részletében észrevehető az az eltökélt szándék, hogy a mesés jólét látszatát keltsék, hogy elkápráztassák Kelet-Németországot, amely tátott szájjal nézi az előadást a kulcslyukon át."

Lipcsében elkeseredést, kétségbeesést láttak, ezzel szemben Prága élénk és vidám városnak tűnt. De ott sem volt éppen felhőtlen a helyzet. Erre egy olyan apróság hívta fel először a figyelmüket, hogy a platinaszőke, tengerkék estélyiben pörgő dizőznek lyukas volt a harisnyája. Ezután Varsóban teljesen szürreális kép fogadta: nem voltak autók az utcákon, ennek ellenére az emberek libasorban mászkáltak az utakon és a lengyelek folyamatosan olvastak, mindegy, hogy épp a buszra vártak vagy az utcán sétáltak, "az élet minden üres percét olvasással töltötték ki". Emellett így emlékezett a helyiekre:

"Az általános kép mély szegénységet mutat. Súlyosabbat annál, mint amit Kelet-Németországban és Magyarországon láttunk. De van valami, ami a lengyelek mellett szól: régóta elszenvedett ínségükben, a háború által megnyomorítva, az újjáépítés kényszerétől és vezetőik hibáitól tovább sanyargatva afféle nemesi tartással próbálnak tovább élni. [...] A lengyelek régi rongyaikban és kitaposott cipőjükben olyan méltóságteljesek, hogy tiszteletet keltenek."

A show pedig ment tovább...Kijevben hatalmas fogadással várták a küldötteket: himnuszok, virágok, zászlók, beszédek. "Olyan volt, mintha a bolondok országába érkeztek volna." Aztán továbbhaladva Moszkvában érezték, ahogy bennük is nő a feszültség. Odaérve észrevették, hogy még szigorúbban felügyelik őket. Egy lépést sem mehettek egyedül. A város pedig éjjelre teljesen kihalt lett. Szesztilalom volt, ráadásul éjfélkor minden bezárt, a közlekedés is leállt egy órával később. Tökéletes rend volt, mind a városban, mind a rendezvényeken, melyet egy láthatatlan hatóság tartott fenn.

Magyarországra is ellátogatott és itt is az irányított látogatás volt a vezetőség célja. Rettenetes kép fogadta az újságírót és társait:

"Megszólított magyarul a kalauz. Elmutogattam, hogy nem beszélem ezt a nyelvet, mire megkérdezte, hogy tudok-e németül. Idősebb, kövér férfi volt, borvirágos az orra, összedrótozott a szemüvege. Mikor megmondtam, hogy angolul beszélek, többször elismételt egy mondatot, de én nem értettem. Kétségbeesettnek látszott. Ahogy leszálltam a végállomásnál, a kezembe nyomott egy cédulát, melyre ez volt írva angolul: „Isten óvja Magyarországot.”

Csaknem egy évvel az egész világot megrázó események után még mindig nem volt rend Budapesten. Sok kerületben láttam, hogy nem fektették vissza a villamossíneket, és nem volt közlekedés. A rosszul öltözött, szomorú, gondterhes tömeg végtelen hosszú sorokban állt az alapvető árucikkekért. A lerombolt és kifosztott boltok újjáépítése még most is folyik. Bár a nyugati sajtó nagy lármát csapott a budapesti események körül, én magam nem hittem, hogy ilyen rettenetes a kár. Kevés középület homlokzata maradt épen. Később megtudtam, hogy a budapestiek azokba az épületekbe vették be magukat, és négy nap és négy éjjel onnan harcoltak a szovjet tankok ellen."

Még számos érdekes gondolatot találhattok a kötetben. Bár kemény mondatokat, tapasztalatokat is találunk, érezhető, hogy ez finomított változata a valóságnak, de mindenképpen megér egy olvasást!

A kötetet a Magvető Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!

A képre kattintva a kötet kedvezményes áron elérhető!

Kövess minket a Facebookon is!

Ha Márquez más kötetére is kíváncsi vagy, kattints!