Őrület a mítoszokban

Az őrület kultúrtörténete 1.

"Nyugtalanító rejtély, amely a mai napig zavarba hoz bennünket. Évezredek óta közös emberi tapasztalatunk része. Egyszerre ragad el és riaszt meg: alig van ember, aki immunis lenne rémképeire. Folyamatosan figyelmeztet, hogy néha magunk is mennyire erőtlenül kapaszkodunk a valóságba, de közben arra ösztönöz, hogy megtaláljuk az emberi létről alkotott fogalmaink határait."

Andrew Scull szociológus és kultúrtörténész, Az őrület kultúrtörténete c. könyv szerzője

Sokszor úgy gondoljuk, hogy az őrület a civilizáció ellentéte, pedig mindig is a része volt, sőt, sokszor alakító, fontos tényezője. Megfoghatatlan és ijesztő, ugyanakkor ihlető erejű, nem véletlen, hogy mindenféle művészetek képviselői előszeretettel nyúltak a témához. De vajon hol a határ az épelméjűség és az őrület között? Mindig is éltek velünk valódi őrültek, dühöngő, veszélyes eszüket vesztettek, ahogy egyszerű, veszélytelen különcök is. Az ókorban minden nép isteni vagy természetfeletti eredetűnek gondolta az őrületet, persze mindegyik kicsit máshogy magyarázta. Nézzük meg, hogy viszonyultak ehhez a megfoghatatlan állapothoz elődeink!

Bibliai példák

A kereszténység szent könyve is tele van őrülettel, jellemzően mint isteni büntetés jelenik meg a lapokon. Saul pl. megsértette Istent, amiért nem engedelmeskedett a szavának betű szerint.

"... menj és verd meg Amáleket és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat...

 

... [Saul és a serege] a népet pedig mind kardélre hányatá. Saul és a nép azonban megkímélte Agágot [az amálekiták királyát], és a juhoknak, barmoknak, másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, ami jó vala, nem akarták azokat elpusztítani."

Sámuel korholja is Sault, amiért nem teljesítette ura parancsát, de meglesz a böjtje: Saul megőrül. A kortárs beszámolók fuldoklásról, hangulatváltozásokról, paranoiáról szólnak, és az izraeliták szemében biztos a dolog, hogy isteni átokról van szó. Flavius, a történetíró így ír:

"Sault pedig mindenféle nyugtalanságok és gonosz szellemek gyötörték és fojtogatták. Az orvosok nem tudtak erre a bajra jobb orvosságot, csak azt, hogy hozassanak ügyes énekest és hárfást, akinek hatalma van a szellemek elűzésére."

Ez az ügyes énekes Dávid volt, akit többször is megpróbált dühöngő őrületében megölni Saul, ám a történet szerint minden alkalommal csodálatos módon elkerült a repülő dárda útjából. Saul teljesen eszét vesztette, sokszor dühöngött, megölte fiát, Jonathant. Dávid végül elvette a lányát, aztán Saul elveszítette három fiát egy filiszteusok elleni csatában, majd a kardjába dőlt, miután csapdába esett. Dávid lett utána a király. 
Érdekes adalék, hogy Sámuel szóhasználata szerint Saul "prófétált". A prófétálás jelentése pedig: félrebeszélés. Mi is különbözteti meg a prófétákat a hamis prófétáktól? Hogy ismerheted fel a szent őrületet? Fogas kérdések ezek.

id. Pieter Bruegel festménye: Saul király halála. A festmény bal szélén látható a kardjába dőlő zsidó király

Az izraeliták története bővelkedik őrültekben, gondolhatunk Nabukodonozorra, aki isteni büntetésként hét évig állatként élt a vadonban, szőrt, tollakat és karmokat növesztett, vagy Illésre, Jeremiásra, Ezékielre, Uriásra, Ézsaiásra és Józsuére is: mind az őrület foglyai voltak, egyeseket prófétaként fogadtak el, másokat tömlöcbe vetettek, pl. Jeremiást, aki Jeruzsálem pusztulását jósolta meg. Amikor tényleg elfoglalták, akkor kiengedték. Uriás nem volt ilyen szerencsés, kiátkozták és Egyiptomba menekült, akik kiadták a zsidók királyának, majd kardélre hányták. Mindannyian évszázadokig tartó hatással voltak a zsidó kultúrára.

Jézus is találkozott egy őrülttel, akit az ördög szállt meg. A gonosz lélek könyörgött, hogy ne pusztítsa el, engedje, hogy megszállja a hegyoldalon pihenő disznókat. Jézus végtelen jóságában megengedte, a kétezer gadarénus disznó pedig eszüket vesztve lerohantak a hegyoldalról és halálukat lelték.

Őrület a hellén világban

Az ókori görögök is isteni eredetre vezették vissza az őrületet, de náluk némiképp más volt a helyzet. A görög istenek velük éltek, a mindennapjaik részei voltak, a házaik tele voltak különféle szentélyekkel. Az istenek szerettek beleszólni az emberek életébe, így természetes, hogy az ő erejüknek, közbelépésüknek tulajdonították az őrület minden formáját. Napjainkra is hatással vannak történeteik, gondoljunk csak a Freud által bevezetett elnevezésre, az Ödipusz-komplexusra, vagy a pánikra: mindkettő ókori görög elnevezésre vezethető vissza. A görög színművek közül sok mutat erőteljes művészi érdeklődést az őrület iránt, a legnagyobb hatású színdarabok mind szoros kapcsolatban álltak az őrülettel. Homérosz hősei a legtöbb esetben a csata hevében találkoztak a veszett dühvel.

The Triumph of Achilles - freskó a korfui Achilleion palotában Franz von Matsch osztrák festő ecsetéből

"Bár engem magamat késztetne erőm meg a lelkem
nyers husodat falnom darabokban: olyat cselekedtél."

Mondta Akhilleusz Hektórnak, miután az megölte Patrokloszt. Hektór kérte, hogy testével bánjon tisztességesen, ám Akhilleusz vak dühében megtagadta ezt:

"... csúfságot tervelt Hektór tetemével:
Patroklosz kerevetje előtt terítette porba."

Vagy ott van a legendás Héraklész esete is, akit Héra gyűlölt, mint Zeusz csalfaságának élő bizonyítékát. Egy alkalommal vak őrületet bocsátott rá, és Héraklész lázálmában lemészárolta a gyermekeit. Ennek eredménye volt a tizenkét próba, amit meg kellett cselekednie. Médeia sorsa is tanulságos, ő egy személyben testesíti meg az ős-áldozatot és az ős-bosszúállót. Iaszón, miután Médeia két gyermeket szült neki, elárulta, barbárnak nevezte, és mást vett feleségül. Médeia beleőrült a gyászba, mérgezett köpenyt küldött Iaszón feleségének, majd féktelenségében megölte két gyermekét és magával is végzett.

Médeia végez gyermekeivel Delacroix festményén

Ezek a példák leginkább legendák, mítoszok, de látható belőlük, hogy a görög világot mennyire áthatotta az őrület iránti kíváncsiság. A drámák előszeretettel nyúltak ehhez a témához, a színpadon a megjelenítésük pedig nagyon hatásos eszköz volt. Persze nem szabad azt hinnünk, hogy a hellének dagonyáztak az őrület mocsarában, ne feledjük, hogy a színművek rendeltetése éppen az volt, hogy szélsőséges, hatásvadász módon mutassák meg az érzelmeket. De mégis általuk képet kaphatunk arról, hogy hogyan is fogták fel az őrületet, hogy hogyan tekintettek a maguk társadalmára és benne az egyénre. A görög színházhoz hasonló hatású dolog napjainkban nem is igen van: hetekre kiürültek az utcák, megállt a munka, amikor eljött az ideje, és hosszú órákon, napokon át képesek voltak a kényelmetlen, hideg köveken ülni, hogy láthassák a legjobb színműveket. A görög színház egy társadalmi olvasztótégely volt, az egyik legfontosabb meghatározója a társadalmuknak.

Ám nem csak a legendákban és a színművekben szerepelt az őrület, Hérodotosz, a történetíró (akinek szavait nem árt némi fenntartással kezelni) is beszámol II. Kambüszész perzsa király esetéről, aki egy Egyiptom és Kús (Szudán) elleni vesztes csatája után azt látja, hogy az egyiptomiak egy különös bárányt imádnak isteni tisztelettel.

"A teste koromfekete, csak a homlokán van egy fehér háromszög, a hátán meg egy sas formájú folt vehető ki, a farkán kétszeres a szőr, a nyelve alatt pedig egy szkarabeuszbogarat hord."

Kambüszész kineveti és gúnyolja a népet, akik a bárányban Ápisz isten megtestesülését látják, megöli az állatot, majd megőrül. A nép szemében egyértelmű, hogy őrületének Ápisz átka az oka.

Hérodotosz Kleomenész spártai királyról is szól, aki megvesztegeti a delphoi jósda papnőjét, hogy mondja azt, hogy Démaratosz nem is Arisztón, az előttük évtizedekig uralkodó király fia, hogy letaszíthassa a trónról, ám megijed, hogy kitudódik az ügy és elmenekül, később mégis visszakerül a trónra.

"Valahányszor egy spártai polgárral találkozott, királyi pálcájával az arcába akart sújtani. Az efféle tettei, valamint őrjöngési rohamai miatt rokonai kalodába záratták.
Amikor pedig Kleomenész észrevette, hogy mindenki elment, és csak egy őr ügyel rá, kért tőle egy kést. Az őr eleinte vonakodott, de amikor Kleomenész megfenyegette, hogy csúnyán elbánik vele, a szegény helóta halálra rémült a fenyegetéstől, és végül adott neki. Kleomenész alighogy kezébe kapta a kést, összevissza szabdalta magát, a lába szárán kezdve a combján át a csípőjéig, s végül mikor elért a hasáig, felvágta, és úgy halt meg."

Nem volt a görögök között egyetértés abban, mi okozta őrült halálát. A többség szerint a papnő megvesztegetése miatti szégyene, az athéniak azonban úgy vélték, hogy Démétér és Perszephoné szentélyének kifosztása miatt őrült meg, az argosziak pedig csúf árulásának tulajdonították az esetet, mert egy csata után az Argosz szentélyébe menekült embereket kihurcolta és lemészárolta, majd feldúlta a szent kertet is. A spártaiak szerint az az oka, hogy rákapott a hígítatlan borra, míg Hérodotosz a Démaratosz elleni tette büntetéseként értékeli esetét. Ám a történetíró elismeri, hogy az a hír járta, hogy születésétől fogva betegség kínozta Kleomenész elméjét.

Ekkor már kezdett éledezni a végül Hippokratész által bevezetett eszme, miszerint minden betegség a testre vezethető vissza, és elvetette a babonás istenfélelmet, szellemek, démonok általi megszállást az őrület esetében is. A következő részben sorra vesszük Hippokratész és tanítványai, a rómaiak és az arabok hozzáállását és történeteit az őrületről, tartsatok velünk!

A sorozat és az információk többsége Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete c. művén alapszik, mely Magyarországon a Corvina Kiadó gondozásában került kiadásra. Köszönöm a kiadónak a lehetőséget! Ha érdekel bővebben, az alábbi borítóképre kattintva eléred:

 

Kövess minket Facebookon!