Csend a zaj korában

 

Könyvajánló - Erling Kagge: Csend a zaj korában

Ma - és szerintem mindig is így volt - alulértékelik a csendet. Mert a csend semmi. Mindenképpen valami zajt kell csapni, és ha épp véletlenül csend lenne, akkor beszélni. Meg kell törni a feszült, kínos csendet. Pedig egy gyönyörű hely látványát, egy zenei darab eksztatikus hatását kizárólag csendben, a külvilág kizárásával lehet befogadni. Csak a csendben érzed és értékeled a természet és az emberi alkotóerő csodáit.

Erling Kagge, norvég hegymászó és utazó, az egyetlen ma élő ember, aki mindhárom pólust megjárta - ráadásul a Déli sarkot és a Mount Everestet egymaga, már megtalálta a belső csendjét. Rájött arra, hogy érje el ezt az állapotot a zajos közlekedésben, a városban. Nem kell elmenekülnie valami kietlen helyre hozzá. Ezt próbálta átadni a három lányának is, de ők közölték vele, hogy a csend az semmi. A csend csak akkor jó, ha szomorúak vagyunk. Ez elgondolkodtató. Ha a csend segít akkor, amikor valami miatt szomorúak vagyunk, akkor az nem lehet semmi. Kagge elmesélte erre két barátjának történetét, akik egy vihar során fennragadtak az Everesten, és végül ott is haltak meg. Egyikük éjszaka rádiókapcsolatot tudott létesíteni a terhes feleségével, és megbeszélték, mi lesz a kicsi neve, elbúcsúztak egymástól. Másikuk pedig csendben halt meg, semmit nem tudunk róla, hogyan és hol zuhant le a hegyről. Igen, az 1996-os Everest-tragédia két áldozatáról, Rob Hallról és Andy Harrisről van szó. A csend mindenhol ott van, ott van bennünk is, és a csend az, ami megnyugtat, ami elgondolkodtat, ami inspirálhat. Ha egy szeretted meghal, csendet akarsz. Vagyis én legalábbis azt akarok. Nem kell a hangos rossz szokás, a halotti tor, nem vagyok kíváncsi a temetésen ott lévő sok-sok ismerős és ismeretlen arcra, és főleg nem arra, hogy mindenki szépen sorban odajöjjön, és odavesse, hogy "őszinte részvétem". Nem, az embernek szerintem a legkevésbé erre az alakoskodásra van szüksége ilyenkor. Nekem ilyenkor egyedüllét és csend kell. 

A vasárnapi beszélgetés után Erling Kaggét meghívták a skóciai St. Andrews Egyetemre, hogy tartson egy előadást. Elhatározta, hogy ez az előadás a csendről fog szólni. A 18 perc első percében síri csendben ült, és ez a csend érzékei szerint szinte dübörgött. A maradék 17 percben pedig a csendről beszélt, és a hallgatók csendben hallgatták. Három kérdést tettek fel neki a legtöbben: Mi a csend? Hol van? Miért fontosabb most, mint valaha?

Ez a könyv 33 válaszkísérletet tartalmaz ezekre a kérdésekre.

Erling Kagge nem állítja, hogy megtalálta a csend forrását, megtalálta a csend lényegét, csak annyit mond, ő megtalálta a csendet. Hol és mikor, azt nem tudja. De azt tudja, hogy elemi szüksége van rá. És szerintem minden embernek.

"Egyedül vágtam neki a Déli sarknak, és a monoton, tágas vidéken a saját hangomon kívül semmilyen ember által keltett hang sem hallatszott. 

Amikor dél felé halad az ember a világ leghidegebb kontinensén, kilométereken keresztül, egészen a látóhatárig, minden laposnak és fehérnek tűnik.

Egy idő után kezdtem észrevenni, hogy mégsem teljesen sík a felszín. A jég és a hó kisebb-nagyobb absztrakt formációkat hozott rajta létre. Az egyforma fehérségben számtalan árnyalat tűnt fel. A hóban megjelent egy kis kék, aztán egy kis piros, zöld és rózsaszín árnyalat. Azt hittem, hogy út közben megváltozott a természet, de tévedtem. A környezet ugyanaz maradt, én változtam meg. Megtanultam értékelni az apróbb örömöket is. A hó árnyalatait. A szélcsendet. A felhőalakzatokat. A csendet."

Egyes egyedül, gyalog, az élelmét és minden szükséges dolgot maga után húzva vágott neki a Déli sarknak, mindenféle kapcsolattartó eszköz - pl. rádió - nélkül. Az út ötven napig tartott, és ezalatt bevallása szerint nagyon ritkán szólalt meg, vagy adott ki bármiféle hangot magából. Még akkor sem, amikor, beszakadt egy-egy kisebb gleccserszakadékba. Egyszerűen úgy érezte, hogy bűn lenne megszakítani a déli kontinens gyönyörű csendjét - és ráadásul felesleges is. Miután visszatért Norvégiába a kis könyvkiadójához, hihetetlenül hiányzott neki az a csend, amit ott átélt. Végül megtanulta, hogy érheti el az alatt a 20 perces séta alatt, amíg a reggeli forgalomban otthonról a kiadóba ér, vagy vissza. Hogy érheti el egy pár órás környékbeli túrázáskor. Így nem kellett a legtávolabbi, legkietlenebb utakra indulnia. 

Sokatmondó Arthur Aron pszichológiaprofesszor kísérlete is: vadidegen férfiak és nők 36 kérdést tettek fel egymásnak a kísérlet során, olyasmit, hogy "Kit hívnál meg vacsorára, ha bárki lehetne az?", "Soroljátok fel egymás öt-öt jó tulajdonságát!", stb. Az alanyok felváltva tették fel egymásnak a kérdéseket, és a végén négy percen át szó nélkül kell egymás szemébe nézniük. A kísérletek párkapcsolattal, sok esetben életre szóló házassággal végződtek. Ezért is mondom, hogy a szerelem egy átverés - az agyunk pillanatnyi játéka. A 36 kérdés okosan van megszerkesztve, miközben ezeket teszed fel valaki másnak és válaszolsz az ő kérdéseire, úgy érzed, végre valaki figyel rád. Úgy, ahogy előtte senki sem tette. A négy perces néma szemezés pedig el is dönti az egészet. Ez a négy perc csend elűzi a zavart csendet, elűzi az üres fecsegést, ott és akkor nincs már, csak te, és az a másik ember, aki figyelt rád. 

Ezen kívül még számos másik művész, író, utazó vagy tudós történetével ismerhetünk meg, olyan történetekkel, ahol fontos, elemi tényező volt a csend. A könyv lezárásaként, miután végigolvastam egyhuzamban a 32 pontot, a legutolsó, a 33. tetszett a legjobban, az érintett meg a legmélyebben. Csak ajánlani tudom ezt a kis könyvecskét, ami nálunk a Park Könyvkiadó gondozásában, gyönyörű borítóval jelent meg.

Ha téged is érdekel a csend, a képre kattintva elérheted a könyvet!

Kövess minket Facebookon!