Könyvajánló - Jenson Button: Féktelenül
„Ez a könyv az életem azon eseményeiről szól, amelyekről a nyilvánosság előtt eddig még nem beszéltem. Nem eredményekről és versenyekről mesélek, hanem a gyerekkoromról, küzdelmeimről, kétségeimről és reményeimről. Az emberekről, akikkel találkoztam, és akik közül sokat szerettem, míg néhányukat kifejezetten nem. A vidám pillanatokról, a pályán megvívott csatákról a riválisokkal, és olyan barátokkal, mint Fernando Alonso, Lewis Hamilton és Sebastian Vettel. Mesélek a világbajnoki cím felé vezető idegőrlő pillanatokról, és a nyugalomról, ami mindig megszáll, ha beülök az autóba. Az eufóriáról és a letaglózó veszteségekről. Apámról, aki számtalanszor megmentett, a pillanatról, amikor kételkedett bennem, és az űrről, amit maga után hagyott. Egyszóval az életemről – a versenyző mögött az emberről.”
Jenson Button egy szimpatikus, humoros autóversenyző, aki egy hosszú, hullámvölgyekkel tarkított, izgalmas és sikeres karriert tudhat maga mögött. Életrajzi könyvében betekintést enged az életébe. Olyan dolgokat mesél el, ami eddig láthatatlan volt. Lerántja a leplet egykori csapatairól, kollégáiról, miközben beavat minket élete legboldogabb és legnehezebb időszakaiba is. Mindezt teszi nyíltan, közvetlen, olvasmányos stílusban, humoros szösszenetekkel színesítve. A Kossuth Kiadó jóvoltából megismerhetjük a szégyenlős strébert, az elhivatott sportolót, a bulihuligánt, a barátot, a szerető fiút.
A kötetet azzal kezdi, hogy elmeséli nekünk milyen egy versenynapja. Megszokott rutin, mozgás, relax, a csapattal stratégiai megbeszélés, egy kis jópofizás a szponzorokkal, a rajongókkal, aztán teljes összpontosítás és indulhat is a futam.
"Kigyulladnak a piros fények. Egy, kettő, három, négy, öt. Egyesbe kapcsolok, a kuplungot addig eresztem, mikor már majdnem fog, és rátaposok a gázra. A kormány közepén világít a fordulatszám. Amikor eléri a 80 000 rpm-et, indulásra készen állok. [...] És megint, itt van a béke. Én vagyok a nyugalom a vihar szemében, ahogy 80 000 rpm-en tartom a motort, kontroll alatt, ahogy szörfözni próbálok az adrenalinhullámokon, amint feltornyosulnak és átcsapnak rajtam, tudatában az izgalom okozta akaratlan lábmozgásoknak, a lelki és fizikai feszültségnek, ahogy igyekszem irányításom alatt tartani a gázpedált, az gondolom: Istenem, maradj nyugton, te láb. Csak maradj nyugton. Tartsd a fordulatszámot 80 ezren. Aztán .... Kialszanak a fények."
(Az idézetben felejtsétek el a 80 000 rpm-et, ez valami félrefordítás, 80 ezres fordulatszámot nem bír el egy F1-es autó, ettől függetlenül érezhető a pilóta szenvedélye az idézetből, ezért osztom meg veletek.)
Nem kérdés, hogy egy ilyen sportágat csak szívvel lehet űzni. De ahogy olvastam Jenson Button szavait, süt róluk az áhítat, az odaadás, az alázat, a szenvedély. Szinte ott ültem az autóban és vártam a rajtot. Na, de ezután rögtön visszaszaladunk az időben egészen a '80-as évekig. Mesél szülővárosáról, Frome-ról, megismerjük gyerekkorát, nővéreit, szüleit, a velük való kapcsolatát és az autók iránti szenvedélyének alapjait, melyek ekkoriban kimerültek a Matchbox, a Corgi és a Hot Wheels világában. Nyíltan mesél a családi problémákról, szülei válásáról, gyerekkori csínytevéseiről. Hatalmas játékautó-gyűjteménye és hurokpályája megalapozták az autók iránti szenvedélyét, és persze nyilván az is sokat segített, hogy apja, John, akit csodált, autókereskedő volt és nem mellesleg ralikrossz-pilóta.
A legtöbben azt gondolnák, hogy egy ilyen apa szinte elvárja a gyerektől, hogy a nyomdokaiba lépjen, de ő nem ilyen volt. Legalábbis szándékosan sosem, Jenson elmondása szerint nem is kellett, mert a génjeibe volt kódolva. Nagy kedvencei közé tartozott bármi, aminek autókhoz volt köze, mint pl. a Knight Rider sorozat. Öt-hat évesen pedig apjával nézte a Forma-1-et és istenként tekintett a pilótákra.
"A falamon egy Ferrari F40-es poszter volt, ami kiegészült egy Pamela Anderson- és egy Bart Simpson-poszterrel, ahogy idősebb lettem. Az ízlésem megváltozott az évek során (bocs Pam), de az F40-et sosem nőttem ki. Végül vettem egyet. Egyik pillanatban nyolcéves kölyök vagyok egy Ferrari-poszterrel a falán, a következőben van egy sajátom. Egy dolgot biztosan el lehet mondani gyermeki autómegszállottságomról - nem csak múló szeszély volt."
Mesél nekünk arról is miként jutott el a kisautóktól az első motorig, majd az első gokartig. Sőt azt is megtudjuk, miért tartják a legtisztább versenyzésnek a gokartozást. Részletesen mesél a szárnypróbálgatásairól, a kudarcokról, a sikerekről, a megpróbáltatásokról, amiket le kellett küzdeni a siker felé vezető úton. Egyértelműen látszott már a 7-10 kissrácon is, hogy rendkívül tehetséges és szép karrier áll előtte. A gokartot követte a formulaautózás, s szép lassan a hobbi karriercéllá vált, ahol a Forma-1 volt a nagy álom, a végső célállomás, de ez ekkor még távolinak és elérhetetlennek tűnt.
"Legyél könnyed, legyél precíz és találd meg a vonalat."
Szépen lépdelt előre a gokartbajnokságok vonalán, majd egy év a Formula-Fordban, aztán jött a Forma-3, ahol elnyerte Az év fiatal versenyzője díjat és lehetősége volt vezetni Mika Häkkinen autóját 1999-ben, amellyel az előző idény bajnoka lett a finn pilóta. Harminc kört mehetett az autóval és érezte, hogy hazatalált. Végül egy drámai tesztpárbaj Frank Williams F1-csapatába juttatta.
Kőkeményen mély víz volt ez az alig húszéves pilótának. Mindent elkövetett, hogy boldoguljon, ebben akadtak segítői is, mint például David Coulthard, akivel szoros barátságot kötöttek. A kötetben rengeteg részletet kapunk a körülötte levő emberekről, a csapatról, főnökeiről és nem csak a jót, adott esetben a rosszat is megosztja az olvasókkal. Mesél arról is, miként zajlott mögötte a médiavircsaft, hogyan viselte mindezt, hogyan forgatta ki az életének eseményeit a sajtó és mi is állt az események és a sajtónyilatkozatai mögött.
Első éve egész jól sikerült, de úgy érezte nem tanult eleget. A szerződése a Williams csapatnál egy évre szólt, de megérkezett a Benetton ajánlása, így náluk folytatta a pályáját. Kemény év volt. Az autó nem volt az igazi és Flavio Briatore sem épp az a mentornak való figura:
"Különösen egyenes volt a médiával, főleg, ha rossz versenyem volt, ami nagyjából az összes versenyről elmondható abban a szezonban. Pozitív kicsengéssel végezni az interjút, teljesen lehetetlen elképzelés volt számára. Az volt a szokása, hogy kezdte a kellemetlennel, pesszimistán folytatta, aztán jött a végső csapás."
Miután mesélt az első F1-es pontjairól, a húzós évről a Benetton-nál, majd a sokkról, amikor a második szezonja után az akkor már Renault tulajdonban levő csapatnál váratlanul jött a telefon, hogy itt a vége, nem hosszabbítják meg a szerződését. Majd jött a nagy áttörés a BAR-ral (British American Recing). Jöttek a dobogók, de már nagyon akarta azt az első helyet. Amikor a Honda csatlakozott a BAR-hoz végre eljött az ő ideje. Ráadásul, aki követte a pályafutását, pontosan tudja, hogy a vizes pálya volt az ő erőssége és 2006-ban a Hungaroringet esett...
"Az arcom nedves volt a könnyektől - sírtam a tiszta boldogságtól, és észre sem vettem, otthagytam a kocsit, kirohantam a parc ferméből, hogy láthassam a csapatot, és persze apát, akinek a szemme könnyektől csillogott, ahogy megragadott, odahúzott magához és megölelt, ahogy mindig, arca pedig sugárzott a büszkeségtől. Voltak idők, amikor azt gondoltam, hogy sosem jutunk el idáig - de itt voltunk, az első nagydíjgyőzelmemnél."
Bár tudta, hogy nem lesz ez túl gyakori, se nem elég jó, se nem elég gyors az autó, mégis jó év volt, ám a következő már nem annyira. Miközben narrálja a jobb és rosszabb éveket, arról is kapunk részleteket, hogy milyen érzés volt mellőzöttnek lenni. Hogy mennyire dühítette a helyzet, főleg pilótatársai sikerei és az "örök tétel": a világbajnoki címhez kell egy jó autó.
A lejtőn lefelé tartó Honda felvette 2007 őszén a legendás Ross Brawn-t, hogy megmentse a csapatot. Csodákra még ő sem volt képes, és egy évvel később a Honda bejelentette, hogy kivonul a F1-ből. Az első gondolata az volt, hogy nincs már munkája. Végül Brawn megvette a csapatot és leszerződtette Rubens Barrichello-val együtt. Rosszabb fizetéssel ugyan, de ők akkor inkább azért izgultak, hogy a sebtében összedobott autó működjön. És működött. Brawn egy eszméletlen jó mérnökcsapatot rakott össze, beültetett az autókba két tehetséges pilótát és a Brawn GP-vel a tizedik szezonján megszerezte a várva várt világbajnoki címet, az első reakcióját egy világ hallhatta, és a mai napig neki is mosolyt csal az arcára, amikor visszagondol erre a pillanatra:
10 évnyi versenyzéssel és egy bajnoki címmel a háta mögött kihívásra vágyott, így ő maga kereste fel a McLaren-t, hogy az előző szerző fiatal bajnoka, Lewis Hamilton csapattársaként folytassa pályáját. Váratlan és talán kissé őrült húzás volt ez a friss világbajnoktól, és bár voltak szép eredményei, soha nem is sikerült azt hoznia, mint a Brawn-nal. Három szezont töltött Hamilton csapattársaként, akivel kapcsolata nem volt mindig felhőtlen, erről részletesen mesél.
Innentől nem volt felhőtlen a helyzete. Nevezhetnénk útkeresésnek is ezeket az éveket. Néhány rossz idény az F1-ben, egy félresikerült házasság, egy klassz, új hobbi, a triatlon és élete legnagyobb vesztesége is terítékre kerül: 2014-ben édesapja váratlan halála rettenetesen megviseli Jenson-t. Ezután már semmi nem volt ugyanolyan. Voltak élvezetes csatározásai, ezek közül többet fel is idéz a könyvben, de végül 2016-ban elbúcsúzott a száguldó cirkusztól.
"Hiányzik?
Nehéz kérdés, de a válasz: nem.
Persze még mindig szeretem. Istenem, de szeretem. És még mindig azt gondolom, hogy ez a legmenőbb dolog.
De hogy hiányozna-e? Nem, nem gondolom, mert ahogy valaki az utolsó versenyem hétvégéjén mondta: "Álmokkal érkezel, emlékekkel távozol." Abból pedig volt rengeteg."
A könyvet a Kossuth Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet ezúton is köszönünk!
Többet szeretnél megtudni a kötetről? Kattints a képre és rendeld meg kedvezményesen a kiadótól!
Kövess minket a Facebook-on is!
Érdekel egy másik izgalmas önéletrajz az autóversenyek világából? Kattints!
Megjegyzés küldése