"A fújtatva, röviden lélegzők a kezdők, a csendesen, szabályosan lélegzők
a veteránok.
Az ő szívük lassan, gondolataiba merülve méri az időt."
Murakami Haruki 1983-ban, az egyedül vállalt Athén-Marathón távon
"Vetek magamba egy pillantást, mintha mély kútba néznék. Itt látni vajon kedvességet? Nem, nem látni. Csak az én jól megszokott természetemet lehet kivenni. Az én saját, makacs, együttműködésre képtelen, gyakran öntörvényű, de önmagában mindig kételkedő, a nehézségekben is komikust – vagy a komikushoz hasonlót – kutató természetemet. Úgy hordtam mindig magammal, mint valami utazótáskát, és hosszú utat jártam be vele. Nem jókedvemből cipeltem. A táska a tartalmához képest nehéz is, és nem különösebben szép. Néhol a varrás is felfeslett rajta. Egyszerűen csak azért cipeltem, mert nem volt más, amit cipelhettem volna. De azért van benne, ami tetszik. Hogyne lenne."
A régóta Nobel-díj várományos Murakami Haruki 1949-ben született Japánban, mindkét szülője japán irodalmat tanított. Az egyetemen rendező szakon tanult, itt ismerkedett meg feleségével is, majd az iskola elvégzése után egy jazzbárt nyitott, ahol hétvégente élő zenével várták a vendégeket. Ez az életmód sokat követelt tőle: a bár éjfélig volt nyitva, ő minden este a pult mögött állt, koktélt készített, felszolgált, árut vett át. Ezután hajnali 2 után került ágyba. 26 éves volt, amikor rájött, hogy szeretne egy regényt megírni. Bement egy írószerboltba, vett egy tisztességes töltőtollat és írásra való füzetet. Fél év alatt - munka mellett, munka után, hajnalban 1-2-3 órát írogatva - készen lett az első műve, ami magyarul Hallgasd a szél dalát! címen jelent meg. Beadta egy pályázatra. Sokat elárul, hogy nem is másolta le, az eredeti kéziratot adta fel, majd jóformán meg is feledkezett róla. Következő év tavaszán közölték vele, hogy döntős lett az irománya. Ezután egyre többet írt, de nem tudott kétfelé szakadni. Ott állt, és úgy döntött, hogy eladja a jól menő jazzbárt. Szinte mindenki le akarta erről beszélni, maradjon tulajdonos, adja csak ki, de ő hajthatatlan volt. Nem lenne képes csak az írásra koncentrálni, vagy ezt csinálja, vagy azt, viszont akkor teljesen el akarja vágni magát az egyiktől. A felesége támogatta őt, és Haruki 2-3 évet kért. Ha az alatt nem hoz össze semmi értékelhetőt, még mindig vehetnek egy kisebb helyet. Ekkor elkezdte írni első valódi regényét, a Birkakergető nagy kalandot, ám az életmódja drasztikusan megváltozott.
"Míg futok, egyszerűen csak futok. Alapvetően ürességben futok. Vagy fordítva: talán éppen az üresség megszerzéséért futok. De még ebbe az ürességbe is beúsznak időnként gondolatok. Magától értetődő. Mert az emberi lélekben nem létezhet valódi üresség. Az elménk nem olyan erős, hogy magába tudná fogadni az ürességet, és nem is olyan állhatatos. A gondolatok (bevillanó ötletek), melyek futás közben behatolnak elmémbe, azonban így sem többek, mint az üresség alattvalói. Nem valamiféle tartalom, hanem az üresség tengelye köré szerveződő gondolatok."
Naponta 2 doboz cigarettát szívott, a bőre megsárgult, gyenge, erőtlen lett, mert mást sem csinált, csak az asztalnál ült hosszú órákat. Ezért úgy döntött, futni kezd. Kitart, nem adja fel, növeli a távot, bármennyire fáj, fut. Az ő hitvallása az, hogy nem kötelező szenvedni. Tény, hogy meghúzódtak az izmok, hogy fáj, hogy fáradt. De hogy ezeket hogy éli meg, hogy úgy dönt, itt a vége, feladja, vagy úgy dönt, hogy folytatja: az csak rajta múlik. Sosem dolgozott benne igazi versenyszellem, a mozgáskoordinációja mindig is rossz volt, és mindig is jobban szeretett egyedül lenni, mint csapatban. A futás az, ami neki való, egyszerűen illik hozzá. Aztán néhány hónap elteltével észrevett olyan dolgokat is, hogy jobban bírta, erősebb lett, a kondíciója jobb lett, a kitartása nőtt, fogyott. Neki a futás egy életforma.
"Ebben az értelemben a regényírás hasonlít a teljes maratoni táv lefutásához. A lényeg az alkotó számára az, hogy a motivációja csendesen, biztosan ott rejlik saját magában, és a formát meg a mércét nem a külvilágban kell keresgélnie."
Beszél arról, hogyan futotta le nyári hőségben az Athén-Marathón távot, életében először, egyedül. Mennyit szenvedett a naptól, az alattomos emelkedőktől. Beszél arról, hogyan edzett a New York Maratonra, vagy éppen a bostonira. Beszél arról, mire gondol futás közben, milyen zenét hallgat, milyen dolgokat él át, kiket lát. Évekig éltek a feleségével Boston egyik külvárosi részén, és ezt a vidéket szerette a legjobban. Rászokott, hogy korán kel, néhány órát intézi az ügyes-bajos dolgait, elfogyaszt egy könnyű reggelit, majd még a reggeli órákban fut. Futás közben jönnek a gondolatok, ötletek egy-egy regényéhez, vagy épp gyakorolja a következő előadását, vagy simán csak kikapcsol, zenét hallgat és fut. Utána dolgozik a regényein, a délutáni órákig, de a késő délutáni, kora esti órákat már pihenéssel tölti, a feleségével, olvas, zenét hallgat. Este korán nyugovóra térnek, mert a nap számára fél öt körül kezdődik. Elmeséli, mi történt a 100 km-es futása során, hogy élte meg, mi történt a térdével, és mindeközben beszél a futásról úgy általában, az írásról, a környezetéről, az élményeiről. Arról, hogy furcsa módon jobban szeret előadás tartani egy számára idegen nyelven, angolul, mint az anyanyelvén, mert angolul jóval kisebb az a szókészlet, amiből dolgozhat, amit ismer, mint japánul. Elmeséli, mekkora hatást gyakorolt rá Kafka, Fitzgerald, Vonnegut, Shakespeare, és hogyan fordította őket az anyanyelvére. 
"Ahogy nekem megvan a magam feladata, úgy az időnek is az övé. És az idő sokkal megbízhatóbban, sokkal pontosabban teszi a dolgát, mint mondjuk én. Ugyanis az idő, mióta létezik idő (vajon mióta létezik?), szünet nélkül, egyfolytában halad előre. Mindazoknak, akik elkerülték a fiatalkori halált, különleges juttatásként jár a kitüntető jog, hogy garantáltan megöregedhetnek. Várja őket testük romlásának megtiszteltetése, amit el kell fogadniuk és meg kell szokniuk."
Ezt a könyvet 2005-ben kezdte el írni, ekkortájt érdeklődése elsősorban a triatlon felé fordult, a kerékpározás és az úszás azonban egészen másképp vette igénybe a testét, mint a futás. A mai napig triatlonozik, indul versenyeken, ahol elsősorban saját magát akarja legyőzni. Ezalatt azonban a futással sem hagyott fel, és természetesen ír, még mindig ír. Sok regényével nyert számtalan díjat, a Norvég erdő hozta el számára a világsikert. Ez volt tőle az első könyvem, de egészen biztos, hogy nem az utolsó. Persze tudom, hogy egy ilyen kötetlen, mesélős könyv stílusa egészen más lehet, mint egy regényé, de nagyon szerettem olvasni ezt a vékonyka könyvet. És ne feledjük: Nem kötelező szenvedni!
A könyv a Geopen kiadónál jelenleg nincs készleten, de érdemes szétnézni a könyvesboltokban, webshopokban, ha érdekel!
Tudnál 72 órán át futni? Kattints ide, ha nem!
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése