Szemelvények egy nagy festő életéből - Claude Monet
A címben megjelenő igen cizellált megállapítást - nyilván franciául eredetileg, de hasonló stílusban - Paul Cézanne tette, méghozzá pályatársáról és jó barátjáról, Claude Monet-ról. A legtöbben persze ennél visszafogottabban nyilatkoztak. Claude Monet, az impresszionista stílus egyik legnagyobbja mindig az adott pillanatot akarta megragadni. Magával ragadó személyiség volt, akinek nem volt sem ideje, sem kedve mindennapi apróságokkal foglalkozni, aki többször dühöngött az időjárásra, mint bármi másra, aki több tucat képét tette tönkre egy-egy dührohamában, aki imádta a családját, és aki megválogatta a barátait, és tisztában volt azzal is, hogy milyen "nehéz" ember. Róla, az életéről, a festészetéről fog szólni ez a poszt, amelyet majd több is követ.
Ki volt Monet?
Claude Oscar Monet 1840. november 14-én született Párizsban, a szüleivel hamarosan Le Havre-ba költöztek. Édesapja azt szerette volna, ha átveszi majd tőle a kis boltocska üzemeltetését, ám nem állt fia útjába, amikor úgy döntött, hogy inkább festő szeretne lenni. 1851-ben elkezdte a művészeti iskolát Le Havre-ban, ahol először szénrajzaival aratott sikereket, de az évek során megtanult bánni a festékkel is. 1857-ben, anyja halála után Párizsba költözött a nagynénjéhez, majd amikor látta, hogy a Louvre-ban sok festő úgy gyakorol, hogy megpróbálja lemásolni a nagy elődök képeit, ő is ezt tette. 1862-ben találkozott Renoirral, akivel szoros barátságot kötött, és vele, valamint Frédéric Bazille-jal és Alfred Sisleyvel kerestek új festészeti megoldásokat, amivel szabadtéren rögzíthették az egy-egy pillanatra megpillantható fényhatásokat. Közkeletű tévedés, hogy az impresszionizmus elnevezést erre a stílusra az Impresszió, a felkelő nap című, 1872-ben készült festménye alapján először gúnynévként ragasztotta Louis Leroy kritikus. Valóban ő használta elsők között, de már 15 évvel korábban, 1857-ben megjelent ez a kifejezés egy kritikájában.
Monet fiatalon nélkülözött, de szerencsére akadtak barátai, akik támogatták. Az 1870-es évekre azonban ismertté és elismertté vált, és az évszázad végére már nagy vagyona volt. Éves bevétele több százezer frank volt - összehasonlításként akkoriban egy párizsi munkás éves bére 1000 frank volt, és ez már emelt bér volt, amiből akkoriban szegényesen, de tisztes módon meg lehetett élni. A 80-as években költözött népes és botrányos családjával Giverny-be, az apró, 100 főt el nem érő lakosságú normandiai falucskába, Párizstól kb. 80 km-re északnyugatra. Itt élte le élete hátralevő részét. Két saját fia volt, feleségét, Camille Doncieux-t, aki egyik modellje volt, 1870-ben vette el. Az asszony néhány évvel később meghalt. Monet ekkoriban egy gazdag üzletembernek, Ernest Hoschedé-nak dolgozott, ám a férfi hamar tönkrement, és elköltözött az országból, hátrahagyva feleségét és gyerekeit. Monet, akivel bizonyára már korábban is volt kapcsolata Hoschedé feleségének, Alice-nek, magával vitte az asszonyt és hat gyermekét. Csak 1892-ben, Ernest Hoschedé halála után vette feleségül Alice-t. Fogadott gyermekeit nagyon szerette, ahogy a sajátjait is, népes családjuk boldogan élt a festői francia vidéken.
"Amit mindennél inkább keresünk, az a hely, a pillanat, az évszak és az óra keltette érzések eleven és mélységes összessége." Ezt Jules de Goncourt 1867-ben megjelent Manette Solomon c. regényében mondja a főszereplő, egy Crescent nevű festőművész. Ez az, amit Monet mindennapos gyakorlattá tett. De hát hogyan is lehet ezeket az élményeket és jeleneteket - a reszkető levelek, libbenő árnyékok és bujkáló fények tünékeny képi benyomásait - festékkel és ecsettel a vászonra rögzíteni? Hogyan tehető maradandóvá és kézzelfoghatóvá az illékony és az anyagtalan? Hogyan tudja a művész megragadni és rögzíteni azt, amit a másodperc tovatűnő töredékére pillant csak meg az emberi szem? Monet mindenekelőtt ezeket a pillanatokat akarta megörökíteni. 
Édouard Manet: Claude Monet műterme egy bárkán, 1874
Hamar rászokott arra, hogy vásznait ólomfehérrel alapozza, és hagyja a rétegeket alaposan megszáradni. A régi nagy művészek ezzel szemben mindig sötét színekkel - Tiziano pl. barnával vagy vörössel, mások feketével - alapoztak, mert ez adott mélységet a képeiknek. Monet azonban színeket akart, nem régies, megsárgult, antik hatású festményeket, hanem a naplemente élő színkavalkádját, a tenger hullámzását, a víz visszatükrözését és félig átláthatóságát. Ennek érdekében az 1870-es évektől próbálta kevesebbet keverni a festékeket, és minél több olajat kioldani belőlük, mivel tudta, hogy az olaj idővel "felemelkedik" a felszínre, megsárgul, és még sötétebb, még patinásabb hatást kelt. Ezért is használt különleges, durva szövésű vásznat, amelyre odafigyelve vitte fel a festéket, mindig egy irányban. Egy-egy festménye akár 15 rétegből is állhatott, volt, hogy egyet-kettőt lekapart, ezzel is mélyítve a felület egyenetlenségeit. Lelkesen használta a 19. századi kémia újításait és tudományát, új színeket, új hígításokat. Korán kelt, csak természetes fényben dolgozott, és többször szállt kis, laposfenekű bárkára is feleségével, hogy onnan örökítse meg a tájat. Ezt a látványt Édouard Manet örökítette meg 1874-ben.
Egy kritikus és művészettörténész, Charles Blanc egyenesen kijelentette, hogy "A festészet a színek által fog elbukni, ahogyan Éva által bukott el az emberiség." Azt hiszem, az idő nem őt igazolta, és megállapításának utóbbi tételéről is nyithatnánk vitát...
A "régi iskolában" az volt a mottó, hogy "a jó festmény sötétbarna, ahogyan a jó hegedű." A szaküzletek ugyanazokat az alapozókat és olajokat árulták festők számára, amikkel a hegedűket is kezelték. Amíg a hagyományos festőművészek és kritikusok a festészet halálát vizionálták a színek által, addig Monet és társai világsikert értek el újszerű művészetükkel.
Monet a legjobban a szabad ég alatt szeretett festeni - szélben, esőben, hóban is. Apró kis történetek, melyeket vagy ő maga írt le egy-egy levelében, vagy a gyermekei látták, vagy a nála sokszor vendégeskedő barátai voltak a szemtanúi, megmutatják, mégis milyen egy valódi művész. Egy ízben az óceán partjára utazott, hogy ott a vizet, hullámokat megfesse. Mindig több vásznon dolgozott egyszerre, mindegyiken más és más színeket és hangulatokat akart megörökíteni. Egy alkalommal olyan erős szél fújt, hogy elvitte a vásznait. Amikor letette a palettáját, hogy összeszedje őket, mire visszaért velük, a szél elvitte a palettáját is. Ekkor nem sok hiányzott, hogy a tengerbe hajítsa dühében az egészet, de végül megelégedett azzal, hogy szétszabdalta, a földbe taposta a készülő műveit. Barátai és családja sokszor voltak szemtanúi dühödt őrjöngéseinek: akkorákat rúgott a festményekbe, hogy fapapucsával átszakította azokat, a földbe tiporta őket, vagy szétszabdalta. Egy másik alkalommal - már amikor a vízililiomokat festette - annyira felhúzta magát azon, hogy nem tudja visszaadni a víz tükröződését és egyben mélységét, hogy a teljes festőfelszerelését, rengeteg festéket és ecsetet a folyóba hajított. Másnap aztán sürgönnyel rendelt újakat Párizsból. Egy másik alkalommal dühében ő maga ugrott a folyóba.
Bal oldalon, a földön ül Michel Monet, fölötte a padon a sötét ruhás asszony Alice Hoschedé, mögötte áll Claude Monet, az asszony mellett Jean-Pierre Hoschedé, Marthe Hoschedé, Jean Monet (ül), mögötte Jacques Hoshedé, a háttérben, mellettük Germaine Hoschedé, az előtérben, fehér ruhában Blanche Hoschedé, mellette pedig Suzanne Hoschedé. A kép 1892 táján készült.
De tisztában volt vele, hogy amikor tombol, akkor a környezetének is kárt okoz, ezért volt, hogy napokra elvonult egy közeli vendégházba inkább. Eléggé kiborult, amikor kiderült, hogy egy ifjú amerikai festő szeretné elvenni az egyik nevelt lányát. "Sacrebleu! Még hogy hozzámenni egy festőhöz!" A helyzeten nem sokat segített, hogy az akkor már világhírű Monet-t rendszeresen zaklatták főleg ifjú amerikai festők, akik el akartak lesni tőle egy-egy fogást, vagy esetleg a nevelt lányain keresztül akarták elérni a mestert. Ám Theodore Earl Butler szándékai komolyak voltak, és előbb Marthét vette feleségül, majd a lány halála után a testvérét, Suzanne-t.
Giverny-ben egyébként egyszer járt korábban, és akkor el is döntötte, hogy oda fog költözni. A fenti képen látható a ház, amit először csak bérelt, majd pár évvel később meg is vásárolt. Itt alakította ki gyönyörű kertjét, a helyiek nagy megbotránkozására kihúzgálta a répákat, káposztát a földből, majd semmire sem jó virágokkal ültette tele az egészet. Hobbikertész volt, de a profik szintjén űzte hobbiját is, tetemes bevételéből pedig egy egész kertészkontingenst tartott fenn, akik egész évben ápolták és gondozták a növényeket. 
A helyi parasztok gyűlölték őt, de ő nem foglalkozott velük. Volt rá példa, amikor épp a búzakazlas képein dolgozott, hogy az egyik gazda közölte vele, hogy amennyiben nem fizet neki, széthordják a kazalt. Monet fizetett. Egy másik alkalommal a folyóparti nyárfákat festette, ezeket a fákat direkt későbbi kitermelés céljából ültették ide, ki akarták vágni. Ekkor megvette az egészet. Amikor készen volt a festményekkel, szívfájdalom nélkül adta el egy fafeldolgozónak. A givernyi főút a háza előtt haladt el, és az út túloldalára egy, a Ru folyó elterelésével létrehozott kis tavacskát álmodott meg rengeteg növénnyel, vízililiommal. Ekkor a helyiek fellázadtak, attól féltek, hogy az ismeretlen növények majd megmérgezik a folyó vizét, amiből az állataikat itatták. Természetesen erről szó sem volt, és meg is kapta az engedélyt a tervre. Ez volt az az oázis, ahová aztán később, az első világháború évei alatt vissza tudott vonulni, és itt festette meg egyik legnagyszerűbb sorozatát, a vízililiomos képeit is.
A "Monet-sárga" ebédlője
A következő részben megismerkedünk barátaival, támogatóival és családjával is mélyebben, és lesz szó az életét majdnem kettétörő szembetegségéről is.
Az információk egy része Ross King művéből, a Dühödt ámulat c., Monet életéről szóló, elsősorban a vízililomokra koncentráló könyvből származnak. A borítóra kattintva elérhető a Park Kiadó oldaláról!
Hogy lesz a puskaporból műalkotás?
Kövess minket Facebookon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése