Találj rám az érzelmek kavalkádjában!

A nagy sikerű Szólíts a neveden! folytatása szerintem túltett az előzményén!

Lehet a boldogtalanság tünetmentes is. Az ember még csak nem is sejti, hogy elhatalmasodott rajta.

Bevallom, eléggé megijedtem, amikor először hallottam, hogy a siker hallatán folytatás készül a Szólíts a neveden! c. regénynek. Több okból is, az egyik az, hogy az első könyv szerintem tökéletes lezárást kapott, nem igazán tudtam elképzelni, hogyan lehet ezt hitelesen folytatni, amennyiben megmaradnak a szereplők. Másrészt pedig sok nagy sikerű könyv és film bukott már bele a szinte kényszeres második részbe, ami nem tudta nemhogy megismételni, még csak megközelíteni sem az első szintjét. Mondjuk én ebben megengedőbb vagyok azért, mint a nagy átlag, szerintem nagyon sok második-harmadik rész is igenis jól sikerült, és sok reboot tetszik jobban, mint az eredeti. Persze közel sem mind. 

Ennek megfelelően kissé félve fogtam bele az olvasásba, és kicsit tologattam is magam előtt a kötetet, előbb vettem le mást a polcról. De azért birizgálta a fantáziámat a dolog, szóval belevágtam. És André Aciman meglepett. Ebben a kötetben ugyanazok körül bonyolódik a cselekmény, mint a Szólítsd a neveden! c. könyvben, csak sok-sok évvel később. Samuel, Elio édesapja itt már egy idősödő professzor, aki miközben Elióhoz, az immár sikeres zongoraművészhez utazik, a vonaton megismerkedik egy fiatalabb nővel. Elio is visszatér, aki a zenerajongó Michellel kerül egyre közelebbi kapcsolatba, és persze Oliver, aki szembe ment a saját érzelmeivel, és immár családapa és egyetemi tanár. De mindketten, Elio és Oliver is újra- és újraélik azt a varázslatos, szabad, védett nyarat, amit együtt töltöttek, mindkettejük életéből azóta is hiányzik valami. Samuel pedig újra megtapasztalja, milyen felkavaróak, mennyire irracionálisak, mégis mennyi örömet okoznak a túlfokozott érzelmek.

Igazán vágyni csak az elérhetetlenekre tudunk. Akiket elvesztettünk, vagy akik soha tudomást se vettek rólunk, na, ők képesek igazán mély nyomot hagyni bennünk.

Elio (Timothée Chalamet) és Oliver (Armie Hammer) a Szólíts a neveden! c. filmben

Itt már nem csak a szereplők lettek idősebbek, de az érzelmek bemutatása is egy sokkal érettebb szerzőre vall, ami nem csoda, tekintve, hogy a két regény megírása között is kb. 12 év telt el. Ennél fogva pedig ez a könyv sokkal inkább megfogott, mint az első, amit inkább a zseniális film és nagyon jól megválasztott színészek, az ő hihetetlen érzelemdús játékuk vitt el a hátán. Nekem ott a film sokkal jobban tetszett, mint a könyv. Ez a második regény immár felért ahhoz a mondanivalóhoz, amit az első is közölni akart. Mindazonáltal, hogy én ennél sokkal, de sokkal racionálisabb vagyok, az itt megjelenített érzelmek nem az elsöprő erejükkel, hanem inkább a kitartásukkal, a bonyolultságukkal vettek le a lábamról. Nagyon tetszett, hogy az elsőhöz képest kicsit nagyobb teret kapott a művészet, és itt már megjelent a felelősségtudat is. A Szólíts a neveden! a gondtalan ifjúság mindent elsöprő szerelmére, ez a kötet pedig a bonyolultabb kapcsolatokra, veszteségekre és emlékekből táplálkozó - nem is annyira érzelmekre, mint inkább az - érzelmek vágyára összpontosít.

Talán másra se vágyom, mint visszatérni ahhoz a valakihez, aki egykor voltam, akit később szem elől tévesztettem, akit innen elköltözve képes voltam egyszerűen faképnél hagyni. Talán nem akarnék ismét ugyanaz a valaki lenni, mint akkor, de szívesen találkoznék vele, akár egyetlen pillanatra is, hogy lássam, ki az az ember, aki még nem vált el az akkor még meg sem ismert feleségétől, és aki egyelőre fényévekre volt attól, hogy valaha apa legyen. Az a fiatalember itt, az emeleten minderről még semmit se tud, és talán szívesen elmesélnék neki mindent, tudatnám vele, hogy még élek, mit sem változtam, és éppen itt ácsorgok a ház előtt…

Ha olvastad az elsőt, mindenképpen ajánlom ezt is. Akkor is, ha nem tetszett a Szólíts a neveden!

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!