Könyvajánló - F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Betegek! Érted?! Beteg az emberiség! De belebolondulni én fogok!
1948. A háborúnak már vége, az élet visszazökkent egyfajta normalitásba. De vajon lehet-e normális olyan ember, akinek át kellett élnie mindazt, amit a negyvenes években oly sokan átéltek? Egyáltalán mi a normális? Ha vége a háborúnak, attól még a sebei - főleg a lelki sebei - megmaradnak. A legtöbb esetben örökre. Egy ilyen túlélésről, két ember táncáról és egyensúlyozásáról szól ez a könyv. Klára 16 éves, épphogy túlélte a holokausztot, a családja odaveszett. Egyedül maradt. Egyedül és elfeledetten. Aladár, az orvosa a negyvenes éveiben jár, és ő is egyedül maradt. Mindketten elvesztettek mindenkit.
– Maga miért él?
– ….. Szokott lenni erre magyarázat?
– Hát kéne, hogy legyen!
– De nincs.
Csend. Megint Klára szólalt meg:
– Szerintem mi jártunk rosszabbul.
– Mint?
– Mint akik ….. elmentek. Engem egyszerűen itt felejtettek. Téged is?
Köztük, a sorstársak, a túlélők között családtagok híján, barátok nélkül, a bizalmatlanság és a bizonytalanság korszakában, egy olyan érában, amiben a háborús sérelmeikről nem beszéltek, nem beszélhettek, amikor az elhallgatás, az elfedés volt a lényeg, szépen lassan kialakul egy igazán emberi, mély, szeretetteljes kapcsolat. De a világ nem áll meg, a kerekek tovább őrölnek, és meg kell birkózni az új kihívásokkal. A szép új világgal.
Miközben a könyvet olvastam, elmerültem az ő történetükben, de közben minduntalan a saját emlékeim törtek fel. Nem a személyesen átéltek, hanem a nagyszüleim, szüleim emlékei, amit elmeséltek. Már amennyit elmeséltek.
1922-ben született mindkét anyai nagyszülőm, akik az 1700-as évek során betelepített sváboktól származnak. A község az 1500-as évek végén lakatlanná vált, és az is maradt, amíg a svábok meg nem érkeztek, így sokáig, a 20. század közepéig szinte 100%-ban németajkú, sváb lakosság volt itt. Nem sokon múlt, hogy 1944 decemberében a legfiatalabb öccsük után, aki a Málenkij robot során vesztette életét és már sosem tért haza a "kis munkáról", nagymamámat és a húgát is elvigyék. Több falubeli fiatal lányt a keletre induló teherautókra fogdostak össze, bármi is történt velük, az biztos, hogy sosem érkeztek meg a munkatáborokba. Valószínűleg a katonák kedvüket töltötték rajtuk, aztán valahol kihajították a testüket. Mamáméknak szerencséjük volt. A házukba, ahol együtt éltek a nagymamával, vagyis az én dédmamámmal és a testvérekkel, akiknek a férjeik valahol a fronton voltak, négy orosz katona is beköltözött. Rendesek voltak többnyire, de azért éjszaka próbálkoztak, dédnagymamám úgy aludt, hogy a seprű a keze ügyében volt végig. Szinte minden éjjel felébredt arra, hogy valamelyik lánya kiabál, ekkor a seprűvel rácsapott az épp az ágyában motoszkáló katonára, amire felébredt a többi katona is, és jól lehordták a társukat. Hogy aztán később egy másikuk próbálkozzon...
Tényleg nagy szerencséjük volt, hogy nem lettek erőszak áldozatai. A szovjeteknél az elfoglalt területeken a nők megerőszakolása nemhogy szabad volt, egyenesen javasolt is. Ha a négy katona összefog, akkor nem tudják megállítani... de az itteni seregparancsnok az elmondások alapján emberséges volt, és a saját katonáinak megtiltotta a fosztogatást és a nemi erőszakot is, büntetés terhe mellett. Az egyik fiatal katona nagyon megszerette a dédimet, szinte pótanyjává vált, és sokat mesélt neki, már amennyire megértették egymást - néhány hónap után már egész jól azért. 7 éves kora óta nem látta a saját édesanyját, a messzi orosz földeken, több ezer km-re Moszkvától született, de 7 évesen elvitték bentlakásos iskolába (kötelező jelleggel), és hű katonát neveltek belőle. Nagyon várta, hogy végre hazamehessen, nem is tudta, hogy él-e még az anyja.
Szörnyű dolog a háború. Régen is az volt, de a második világháború sok szempontból sokkal szörnyűbb. Soha ennyi civil áldozatot, kioltott vagy tönkretett életet nem követelt még egyetlen összecsapás sem. Soha ennyi lelki roncs nem született még. És kell némi empátia, hogy meglássuk, mindkét oldalon emberek vannak. Emberek, akik sokféle sorsot éltek meg, akiknek vannak vagy voltak szeretteik, álmaik, vágyaik, érzéseik.
A kitelepítést nagyszüleim megúszták, de nem könnyen. A kedves magyar szomszéd rendszeresen feljelentette őket, hogy milyen szégyen, hogy magyar utcában sváb család lakik! Akkoriban a legnagyobb ünnep a búcsú volt - nem a szülinap, nem is a karácsony. Nálunk ez nyárra esik, Anna-napra. Akkorra minden házban és udvaron rend, akkorra az emberek frissen meszeltek és ünneplőbe öltöztek. Mamámék akkor nem merték rendbe tenni a kertet, nem mertek meszelni, nehogy az ő házuk legyen az, amit kinéz magának az Erdélyből idehozott lakos, akiket akkor a svábok - mint bűnös németek - helyére a szovjet hatalom betelepített. Sokan nem is tudták, hogy ezek lakott házak, mert nekik azt mondták, a háború során kiürült házak, akiknek a tulajdonosai meghaltak, maximum "jogtalanul" birtokba vette pár koszos német. Nekik szerencséjük volt. A dédnagyapámat betegen kivitték, a nagyapám testvérei közül többen kiszöktek előbb Németországba, majd Amerikába.
A nagyapám 5 évig hadifogságban volt. Sokszor keltették halálhírét, mamám hónapokig semmit sem tudott róla, az első gyerekük, nagybátyám 5 évesen ismerte meg az apját, hiszen mamám még terhes volt, amikor harcolni vitték.
És ez csak egyetlen család, akiknek még szerencséjük is volt. Mennyi sanyarú sors! Mennyi odaveszett élet. Aki meghalt, annak már nem fáj. A túlélőnek nehéz. Mindig a túlélőnek a legnehezebb.
Nagyon erős, intenzív kötet, ami erős érzéseket váltott ki és felelevenítette ezeket az emlékeket, ezeket a töredékeket bennem. F. Várkonyi Zsuzsa érzéssel és érzékenyen nyúlt a témához, és nagyon közelről mutatott be két emberi sorsot, olyan tényszerűséggel és egyszerre empátiával, amit tanítani kéne.
De ne higgyük, hogy ma ezek nem történhetnek meg. Hogy ma nem teszünk tönkre milliónyi életet. Számtalan példa van az elmúlt 1-2 évtizedből arra, hogy mit sem változtunk. Nem tanultunk. És ezek még csak a különleges helyzet, pl. egy háborúból fakadó esetek. Hol van a családon belüli erőszak? Hol van a nemi erőszak? Hol van az állandó megalázás és megaláztatás? Mind-mind önsorsrontók vagyunk, de ennél több kell. Mások életét is örömmel tesszük tönkre, sokszor simán tudatlanságból, nem is rosszindulatból.
A kötet alapján 2019-ben Tóth Barnabás készített filmet Akik maradtak címen. Klára és Aladár szerepében Szőke Abigél és Hajduk Károly látható.
Köszönöm a lehetőséget a Libri Kiadónak! A kötet elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva.
Libri, Budapest, 2020
328 oldal
keménytáblás
ISBN: 9789634337263
Megjegyzés küldése