A társadalom lecsupaszított váza egy horrorba oltva - A platform

 

Filmajánló: A platform

Aki lent van, így járt. Aki fent van, le is kerülhet. A túlélés rajtad áll.

Unos-untalan előkerül a szegény vs gazdag kérdése. Előkerült sokezer éve is már az ókori társadalmakban, és biztosan az előtt is, az ősidőkben. Előkerül az állatvilágban is. Aki többet birtokol, annak a túlélése garantáltabb. Lehet az terület, lehet az nőstény, lehet az zsákmány, bármi. Az egyenlő elosztás szép kommunista/szocialista álma az élet törvényei miatt sem működhet. Soha nem is működhetett. Elméletben jó az, de a gyakorlatban nem működik. Ahogy a legtöbb társadalmi eszme sem. Mindig vannak egyenlőbbek. Mindig vannak, akik lecsúsznak. Mindig lesz, amikor az egyenlőbbeket a kevésbé egyenlőek letaszítják a trónról, hogy aztán kialakítsák a maguk egyenlőbb társaságát. Mert az ember nem egyenlőséget akar, hanem azt, hogy NEKI (és azután esetleg a barátainak) legyen. A többi le van ejtve. És ez igazából jól is van így, hiszen ez teljesen természetes. És sajnos éppen ezért nincs rá esélyünk, hogy túléljük saját magunkat: mert ahhoz elég intelligensek vagyunk, hogy mindenféle, az életünket talán jobbá tevő dolgokat kitaláljunk és csináljunk, de úgy látszik, ahhoz nem, hogy megmentsük saját magunkat saját magunktól. 

De kanyarodjunk csak vissza ehhez a baszk-katalán, eredetileg El Hoyo (kb. A Gödör) címen futó horrorhoz, amelyet Galder Gaztelu-Urritia rendezett, a forgatókönyvet pedig David Desola és Pedro Rivero jegyzi. A történetben semmit nem tudunk meg a külvilágról, a társadalomról, semmiről. Egy teljesen zárt rendszerben vagyunk végig, egy hatalmas, sok szintből álló függőleges betontömbben. Van, aki elkövetett bűnökért kerül ide fix időre, más pedig önként vonul be. A Gödörbe kerüléskor egy szabály van: mindenki egyetlen egy általa választott dolgot vihet be, ami lehet bármi. Élőlénytől a fegyverig tényleg bármi. Egy csupasz betonkockába zárják az embereket, ablak, minden nélkül, minden szintre két ember kerül, csupán egy-egy priccs, egy vízcsap, és középen egy hatalmas, tátongó, négyzet alakú gödör van. Itt halad végig fentről lefelé egy hatalmas platform, megpakolva ételekkel. Csak innen jutnak az emberek ételhez, és csak azt ehetik meg, amit és ahogy a fentiek meghagytak. Hogy mit és mennyit esznek, ha esznek egyáltalán, hogy mit csinálnak, az az ő dolguk. De nem vehetnek le ételt és nem tarthatják maguknál, addig esznek, amíg ott a platform. Természetesen a legalsó szintekre már nem jut étel, de még csak csontok sem, míg legfelül a platform és a fent lévők tobzódnak a gyönyörűbbnél gyönyörűbb és (valószínűleg) ízletesebb gasztronómiai csúcskategóriás ételekben. Néha kitekintünk a Gödörből az adminisztrációra, ahol az ételeket készítik. Mintha egy hatcsillagos luxuskategóriájú étterem konyhája lenne, a tökéletességre törekednek, hogy aztán odadobják műveiket ezeknek a bezárt embereknek, akiknek csak egy céljuk van: túlélni.

A párosok ugyanazok maradnak (egyikük haláláig), viszont a szint, amelyen vannak, havonta változik. Elalszanak, aztán mire felébrednek, egy másik szinten vannak. Teljesen véletlenszerűen. Kicsit a születésre emlékeztetett ez: az, hogy hová, milyen családba, jómódú, rendes, dolgos, vagy éppen dúsgazdag, vagy éppen nélkülöző, esetleg egyenesen éhező családba születünk, az nem rajtunk múlik (a szüleinken már igen persze). Hogy milyen anyagi, társadalmi, vagy éppen földrajzi lehetőségekből indulunk, nem rajtunk múlik. De hogy mit kezdünk aztán azzal, amink van vagy épp nincs, az már nagyon is rajtunk múlik. Oké: rajtunk IS múlik. Hőseinkkel a platformon megjárjuk a legfelsőbb és a legalsóbb szinteket, és olyan szintű hierarchikus felépítéssel találkozunk, ami gyomron vág. Mert a való élet azért nem ilyen. Vagy mégis? Csak betakarjuk színes-szagos mindennel, és sok dolog összefügg sok dologgal, azonban ez a lecsupaszított váz? Szerintem nem egyébként. Ez csupán az egyik alapja életünknek, de nem csak ez az egy van. Hogy lehet egyenlőség egy mesterségesen és természetes módon egyaránt fenntartott heirarchikus rendszerben? Jó-e az, ha mindenki egyenlő mindenkivel? A filmben megjelenik egy erős biblikus szín is, de nem veszíti el sem az eredeti narratíváját, sem az eredeti naivitását. 

Társadalmunk, életmódunk (és létszámunk) fenntarthatatlanságának egyik erős oldalát közelíti meg a film, a javak egyenletlen elosztását és az emberek önzését. Ne legyünk azonban képmutatóak. Nem csak "azok ott fent" önzőek, mi is azok vagyunk, és amikor oda felkerülünk egy hónappal később, épp ugyanazt fogjuk csinálni. Senkit nem érdekelnek azok, akik lejjebb vannak náluk, és mindenki gyűlöli azt, aki feljebb van. Sarkítva ugyan, de ez így természetes. Sajnos. Az élet nem igazságos, és szerencse és némi gátlástalanság szükséges az előrelépéshez. A szerencse alapvető. Hogy mit kezdesz a szerencséddel: a te dolgod. Senki mást nem fog érdekelni. (Csak akkor, ha nagyon bejön, akkor viszont már mindenkit!) Éhen halni egyedül fogsz. De ha habzsolhatsz, akkor mindig lesznek, akik irigyelnek, akik gyűlölnek, meg olyanok is, akik csodálnak. Jól van ez így? Ki tudja? De így van. És hogy mi lesz a történet vége? Az is rajtad múlik, megtudod-e. Meg az is, mi az, ami megfog belőle, ami hat rád. 

Erős, de csupasz, emiatt érzelmekre hatni tudó képi világgal rendelkezik ez a spanyol-katalán-baszk sci-fi-horror, amelynek főbb szerepeiben Ivan Massagué, Zorion Eguileor, Antonia San Juan, Emilio Buale és Mario Pardo látható. A film A platform címen Netflixen elérhető spanyol eredeti és angol, német, francia nyelven, magyar felirattal.