Globális öngyilkosság

Ha tehát valaki az életét fenyegető válsággal néz szembe, és úgy dönt, nem küzd meg vele, arról kérdezni, hogy reménykedik-e, az annyi, mint azt kérdezni, hogy csodára számít-e, vagy csak beletörődik a halálba.

Sokan és sokféleképpen hívták már fel a figyelmet a társadalmunk és életmódunk fenntarthatatlanságára, és sok ember sokféle gondolatait olvastam már a témával kapcsolatban. A legközelebb hozzám mégis talán Jonathan Safran Foer megoldása áll. Valós tényekkel operál, de nem csak ebből áll a könyv: mesél a saját gondolatairól, a nagyapjáról, akinek a feleségét és a csecsemő kislányát Lengyelországban a nácik megölték, egy barátja rohant elé, hogy ne menjen haza, mert már nincs ott senki. Fel akarta adni magát, hogy öljék meg akkor őt is, erőszakkal tartotta vissza a barátja - később sikeresen átmenekült Amerikába, és családot alapított. Vagy arról, hogy a levegő, amit belélegzünk, tartalmaz olyan molekulákat, amelyek Caesar utolsó lélegzetében is ott voltak. Vagy akárki másnak. Minden részecske, amiből mi magunk is állunk, sok-sok milliárd éve létezik már, ott született valahol egy csillag belsejében. 

Egy történelmileg példátlan felhalmozás kultúrájában élünk, amely túl gyakran szólít fel és ad módot a birtoklásra. Hajlamosak vagyunk azon keresztül meghatározni magunkat, amink van: vagyon, pénz, külcsín és hasonlók. De abban mutatkozunk meg, amit adunk.

És most, az életmódunkkal minden, amit tudunk, az ismereteink, minden, amit létrehoztunk, okafogyottá válik, eltűnik. Az a részecske ott lesz valahol 5 millió év múlva is. De mi, mint emberiség, hol leszünk 500 év múlva? Eddig hat nagy kihalás volt. A következőt mi idézzük elő, és ez nem csak riogatás, ez tény. Ráadásul valamiért sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a klímatagadóknak, mint ahányan valójában vannak. Csak USA adataira vonatkoztatva, 16% körülre tehető a klímatagadók száma - jóval kevesebb, mint pl. a kreacionista evolúció-tagadóké. 

Mi mindent tehetünk? Pl. az étkezésünk. Az utazásaink. A fogyasztási szokásaink úgy általában. És tegyük hozzá, hogy ha tizedennyien lennénk a bolygón, és európai színvonalon élne mindenki, az meg sem kottyanna a bolygónak. Persze lehet mondani, hogy nem mi vagyunk sokan, hanem ők. Hogy nem mi szennyezünk, hanem ők. A nagy kibocsátók. Hogy nem mi vagyunk a hibásak, hanem ők. Mi csak élni akarunk. De az életmód, amit választunk és amit belénk nevelnek, a mi választásunk. Mi döntjük el, mi az, amit megvásárolunk, hogy hová, hogyan és milyen gyakran utazunk, mit eszünk. És ezek apró lépések, de nagyon fontos lépések: ezek vihetnek előre. Ez lesz az, ami megváltoztathatja az irányt. Persze nagyon nehéz, mert lemondásnak érezzük. Pedig nem feltétlen az. Egyszerűen csak változtatás. Változás. Ösztönösen félünk tőle, de anélkül fejlődés sem lenne. 

(…) be kell látnunk, hogy a változás elkerülhetetlen. Dönthetünk úgy, hogy felvállaljuk a változásokat, vagy mi leszünk elszenvedői más változásoknak – tömeges elvándorlás, betegségek, fegyveres összetűzések, az életminőség nagyfokú visszaesése –, de nincs jövő változás nélkül. Záros a határideje annak a luxusnak, hogy mi dönthetjük el, melyik változást részesítjük előnyben.

Csapongó ez a könyv. Hol adatokat sorol, hol történetet mesél. De mégis ez az egyik legjobb a témában, egyfajta belső monológ saját magának is, elképzelt párbeszédekkel, adatokkal, saját történetekkel fűszerezve. Nagyon összetett és nagyon sokrétű probléma az, amelyben emberi jogokat is figyelembe kell venni. Ideje lenne annak, hogy végre ne egymásra mutogassunk, hanem rájöjjünk, ez az egyetlen kis kék pötty az, ahol élni tudunk. Ha tönkretesszük, kipusztítjuk magunkat. Az életet nem kell félteni, az szárba szökken utánunk újra. De még van néhány évtizedünk, hogy meghozzuk a döntést. Miért kell mindig az utolsó utáni pillanatban lépni? Miért kell egy durva betegség vagy rosszullét, halálközeli élmény, hogy változtassunk a táplálkozási szokásainkon és a mozgásszegény életmódunkon pl.? Ennyire nem vagyunk képesek uralkodni saját magunkon? Hát hol van az a nagy, önmagára felettébb büszke és nagyképű civilizált emberiség? 

Az emberiség történelme során számos alkalommal előfordult, hogy egy népcsoport egy másik népcsoportot a megsemmisülés szélére sodort. Most az egész faj fenyegeti magát globális öngyilkossággal. Nem azért, mert bárki is erre kényszerítene bennünket. Nem azért, mert elment az eszünk. Nem azért, mert nincs más választásunk.

Azért öljük meg magunkat, mert kényelmesebb a halált választani, mint az életet.

Véleményem szerint nagyon-nagyon sok folyamat visszafordíthatatlan már, és ezt jelzi az idei tavaszi "leállás" is. Egyszerűen olyan mértékű folyamatok indultak be, amelyeket csak radikális változtatásokkal tudnánk talán, talán megállítani. Ez pedig kicsiben kezdődik. A reggelinél. Én is próbálok egyre több apróságot tudatosan beépíteni az életvitelembe, a vásárlási szokásaimba, nyáron termelek itthon zöldségeket, befőzök, elteszek, csökkentem a hús- és sajtfogyasztást, növelem a friss gyümölcs-zöldségfogyasztást, amit helyi termelőktől, piacon veszek, ha nekem nem terem meg, nem használok egyszerhasználatos műanyag zacskót, havonta-kéthavonta egyszer rendelek vagy veszek kész- vagy gyorsételt, alapvetően itthon főzött/sütött ételt eszem, nem vásárolok tonna ruhát fastfashion boltokból, stb. Vannak még olyan részei bőven az életmódomnak, étkezési szokásaimnak, ahol elfér a változtatás egészségügyi és minden más szempontból is, ezek szépen lassan folyamatban... remélhetőleg. Fontos, hogy törődjünk az egészségünkkel. Fontos, hogy törődjünk egymással. Fontos, hogy törődjünk a jövővel. 

És ez ennek a könyvnek a központi témája is. Ez az, amire felhívja a figyelmet. 

Tábori Zoltán fordításában a Helikon Kiadó hozta el nekünk ezt a kötetet.

Köszönöm a lehetőséget a Helikon Kiadó csapatának! A kötet kedvezményes áron elérhető a borítóra kattintva.

Kövess minket Facebookon!