Lövöldözés egy kisvárosi iskolában. Halottak, súlyos sérültek tömege.
A tettes, egy 17 éves vézna, szeplős, szemüveges srác csak zokog,
amikor az indítékáról faggatják, majd azt suttogja: ők kezdték.
Meddig maradhat láthatatlan az, aki tökélyre fejlesztette a módszert hozzá,
és miért váratlanul (?), miért ennyi idő múlva tör ki belőle az indulat,
ráadásul ilyen radikális külső jelekkel?
Amikor a bosszú útjára lépsz,
Azzal kezdd, hogy két sírt ásol:
Egyet az ellenségednek, egyet pedig magadnak.
Kínai közmondás
A kegyetlenség mindig jó móka, egészen addig, amíg
rá nem jössz, hogy valakinek ez fájhat.
Komoly társadalmi kérdések könnyen fogyasztható formában - ez Jodi Picoult védjegye. Tanmesék fiatal és idősebb felnőtteknek - szóval, szinte mindenkinek. Az Athenaeum Kiadó újranyomatta a szerző Tizenkilenc perc című művét, amely előtte szinte eltűnt a megvásárolható kötetek listájából. 
Az idén ötvennégy éves író nem kispályás, és azon kevés szerzők egyike, akik megélnek hivatásukból: 1992 óta szinte évente kiad egy bestsellert (ezek napjainkban több tízmillió eladott darabot és dollármilliókra rúgó jövedelmet jelenthetnek). Ezek a művek közérdeklődésre számot tartó témákat boncolgatnak, úgy mint súlyos betegség, holokauszt, fekete-fehér emberek konfliktushelyzetei vagy amit éppen most, egy iskolai lövöldözés. Művei nagy erőssége, hogy minden lehetséges szemszögből végigjárja a cselekmény mozgatórugóit, gyakori olvasói attitűd, hogy az elkövető (is) sajnálatot vagy megértést vált ki a kötet abszolválójából. Nem kínál egyértelmű magyarázatokat semmire sem, sőt, néhol az a gyanúm, hogy ő maga sem tudja, mi lehetne a jó megoldás. Tüneteket mutat, mozgatórugókat tár fel és nem ítélkezik. A legújabb adatok szerint az USA New York államában, dacára jelentős vagyonának, szerényen él. Nagyon szereti olvasóit, leveleikre mindig választ kapnak a küldők, szívesen vesz részt turnékon, és néha bánja, hogy nem kap jelentős irodalmi díjakat, de beéri könyvei jelentős példányszámának igazolásával.
Kocsis Anikó fordítása híven adja vissza a szerző árnyalt jellemábrázolásait, párbeszédeit.
Sterling nem egy gettó. Itt nincsenek drogdílerek a főutcán, sem pedig a szegénységi küszöb alatt élő lakosok. A bűnözés szinte a nullával egyenlő. Az emberek éppen ezért döbbentek meg annyira a történtek miatt. Azt kérdik: ez hogyan történhetett meg éppen itt? Nos, miért ne történhetett volna meg éppen itt? Csak egy zavart lelkű gyerek kell hozzá, aki fegyvert is tud szerezni magának. Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.
Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?
Úgy tudtam, hogy Jodi Picoult újra kiadott regényét, a Tizenkilenc perc-et nem lett volna szabad elalvás előtt befejezni. Gondosan tartottam is magam napokig, amíg a mű olvasása tartott, hogy max. 19 óráig foglalkozom vele, aztán bármi más kell, hogy jöjjön, a Lucifer az új világban egy része vagy Jégvarázs 2, esetleg egy könyedebb tematikájú kötet, mindegy, de valami más, hogy éjszakára kiürüljön tőle az agyam. De persze, hogy az Athenaeum Kiadó e könyvével zártam a napot, illetve, inkább kezdtem-folytattam a hajnali időpontra tekintettel, mert annyira tudni akartam, mi lesz a vége a történetnek. És persze, hogy ezzel álmodtam... a reggeli mosogatórongy állagomat ugye, senkinek sem kell lefestenem?
A történet:
A főhősök főleg gyerekek, a történet végére a fiatal felnőttkor küszöbén tipródó nagykamaszok. Mennyi zűrzavaros lélek, hány eltévedt szülő! A vadbarmok bandája, akik mindenkibe belekötnek, mindenkit megaláznak saját szűkebb iskolai környezetükön kívül, a hozzájuk csapódott lányok, akik inkább tűrnek és elnéznek nekik mindent, csak a társaságukhoz (a menőkhöz) tartozhassanak. Az áldozat, Peter, aki gyengébb idegrendszere és a szülők, iskolai tanárok, nevelők védőhálójából kihullva tehetetlen a hosszú évek óta tartó mindennapi bántásokkal kapcsolatban. És a szülők, az egyik belemeredve pozíciója kívánalmaiba, a másik belefáradva saját tragédiáiba, csak követni tudják az eseményeket, irányítani semmiképpen sem.
Egy magánlevél közkézre bocsátása borítja ki a bilit Peter-nél, és bekövetkezik a tragédia: meghal tíz középiskolás, megsebesül tucatnál is több, mert Peter lőfegyverekkel ront be az iskolába, lerendezni egyszer és mindenkorra az őt ért bántásokat. A cselekmény ide-odaugrál az időben, hogy a Peter-t ért sorozatos bántalmazásokat az olvasó elé állítsa, valamint a másik főhős, Josie különböző reakcióit mutatja be, onnantól kezdve, hogy Peter legjobb barátjából közömbös senkivé igyekszik válni, hogy beilleszkedhessen a menők bandájába.
A szülők sem teljesítenek valami jól, az ő mozgatórugóikat is az olvasó elé citálja a szerző, valamint a kisváros embereinek különféle reagálásait a tragédiára. Az ügyvéd, az ügyész, a nyomozó, a bíró, a börtönőrök, a munkatársak, a hivatásokból fakadó kapcsolatok mind-mind arról árulkodnak, hogy az egyének saját szintjükön igyekeznek feldolgozni a történteket, a gyakori elítélő, megvető és előítéletes mondatokat csak ritkán váltják fel megértést tükröző és megoldást kereső kijelentések. Bár az is igaz, hogy akinek egy életre megnyomorodott a gyereke vagy meghalt (és ez a jobbik), az a szülő nem fog empatikusan az elkövető és családja irányába fordulni. Valahol van is igazuk: mi lenne, ha minden sérelmet vérrel akarna lemosni a bántalmazott személy?
Kisgyereknek, kisdiáknak lenni (esetenként) szörnyű. Főleg, ha nem ezüstkanállal a szádban születettél. Visszagondolva saját gyerekkoromra, fiatal felnőttkoromra, életem legeslegeslegszörnyűbb időszaka volt, igaz nem az iskola miatt. Én bizony - dacára annak, hogy vékony, szinte vézna kislány voltam -, aki engem szóval, tettel bántott, mentem neki az illetőnek, csíptem, rúgtam, haraptam, az erősebbet sem kerültem ki, olyan voltam, mint egy mérges kis puli, ha kellett, alattomosan támadtam. Ebből kifolyólag inkább elkerülték a konfliktushelyzeteket velem, mint belémkötöttek. (Szó szerint értendő, hogy engem csak vasvillával lehetett megbántani.) Szóval, igen, értem a főhős Petert, de csak felnőtt ésszel, a kérdésnek utánabogarászva vagyok képes elfogadni, hogy nem egyforma mindenkinek az idegi fejlettsége, amely a bántásokat lepergeti és / vagy feldolgoztatja, stb. az egyénről, egyénnel, és nem fordul végül sem önmaga sem mások ellen a helyzetből generálódó indulata. A lényeg pedig a nem vagyunk egyformák-on van. Hiszen az, hogy értem ilyen szempontból nem kellett aggódnia a szülőknek, csak a jól fejlett idegrendszeremnek és harapós természetemnek köszönhető. Mit lehet tenni? Oda kell figyelni a visszahúzódásra, megváltozott párbeszédre, megváltozott metakommunikációra, nem rátudni bármi ésszerűnek látszó magyarázatra, hanem kutatni, kérdezni, utánamenni. Hiszen ez is lehet belőle, ami a regényben.
Persze, szülőnek lenni is lutri. Egyrészt hiába akarja a szülő a legjobbat a gyerekének, ha nem tudja, mi lenne annak a gyereknek a legjobb. Másrészt, ha tudja is, alapanyag nélkül nem megy, jobb, ha mindenki belenyugszik, hogy az egyik leszármazott ilyen, a másik olyan, az egyik hallgat a szavadra, a másik akkor sem, ha megkötöd miatta, hogy de igenis, hallgasson rád - és a kettő között ezernyi verzió lehetséges még. (Ahogy apám mondta 6 elemijével ezzel kapcsolatban: húzom az asztalra, bujik az asztal alá. Akkor most...?) Harmadrészt pedig ki ismeri a saját gyerekét? Néhány hónapja kaptam egy vádfélét 33 éves fiamtól: "hogy is gondolhattad, hogy humán beállítottságú vagyok, amikor nem is?" Törtem a fejem napokig, mire kisütöttem: lehet, abból, hogy kettes-hármasokkal volt teletarkítva az ellenőrződ matek-fizika-kémia tárgyakból...? És egy négyesnek is már úgy úgy örültem a témában, mint majom a farkának...? És kb. annyi érdeklődést mutattál bármilyen reál tárgy iránt, ami simán a nullához konvergált...?
Negyedrészt, hol van annyi idő a mai rohanó világban, ahol érdeme és szükséglete szerint jut a gyerekre is munka, háztartás, pihenés között?
Rengeteg olyan élethelyzet létezik egy élet során, amiről a szülő már nem tud és nem is fog tudni, mert a gyereke nem fogja elmondani neki (szégyelli, sajnálja, nem sajnálja, nem szégyelli, de akkor sem); és mennyi olyan van, amit a gyerek pedig még nem tud a szülőjéről, hogy mit miért csinál, és mire megtudja, már csak bólogatni képes (ha van még kinek), hogy bassza meg, tényleg, vagy éppen ellenkezőleg, nulla bólogatás, mert nem, akkor sem tudom elfogadni. De kit érdekel ez már a tragikus események megtörténte után? Semmi jelentősége se innen, se onnan. Ezek pedig szépen ki vannak domborítva a műben.
Igen, nem mindenki tud mindennel kapcsolatban csak úgy átállítani egy kapcsolót a fejében, hogy mától nem érdekel, mi történt, miért történt. Nem egyformák az emberek érzelmi életük és traumáikra adott válaszokban. A pszichésen terheltebb személyiség kis dolgokon is kiakad, ellentéte pedig emelt fővel képes végigmenni az utcán az ismerősök között akkor is, ha amúgy éppen összedőlt a világa egy hozzátartozója cselekedete miatt. Melyik a szimpatikusabb? Naná, hogy az utóbbi. Senkit sem határoz meg a másik cselekménye, csak éppen mire erre rádöbben bárki, lehet, elment mellette az élet vagy így, vagy úgy. Az pedig, hogy melyik élethelyzet fordulhat a kötetben leírt tragikus helyzetre? Senki sem tudja ezer százalékra biztosan. Hja, kérem, az élethez szerencse is kell, mert gyakran csak ezen múlik. Ó, és a bosszú, a bosszú... ami nem ér semmit és nem old meg semmit.
A kötetet az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!
Kövess minket a Facebookon is!
Felnőttek nélkül: gyerekek harca a túlélésért egy szörnyekkel teli világban
Középkorijárvány-regény: Lázár evangéliuma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése