Már megint az ördöggel. Mindig az ördöggel.

 

Filmajánló: The Devil All The Time - Mindig az ördöggel

A héten debütált a Netflixen a sztárparádés film, a Mindig az ördöggel - parádés lett?

Nem is tudom, mikor hallottam először arról, hogy megfilmesítik Donald Ray Pollock 2011-es művét, a The Devil All The Time című könyvet, melyet magyarul Berta Ádám fordításában a Libri Kiadó jelentetett meg 2013-ban. Szerintem vagy másfél éve biztosan - és a kötet azóta a polcon vár rám. Rögtön felfigyeltem a filmre, mert olyan kedvenceim nevével fémjelezték azt, mint Chris Evans, Tom Holland, Robert Pattinson és Bill Skarsgård - és azóta is vártam a filmet, rendületlenül, gondolván, hogy egy csomó időm van még addig, hogy elolvassam a könyvet. Aztán valamikor nyáron kijött egy nagyon hangulatos előzetes - jesszus, már ilyen közel a film??? Szeptember közepe. Oké, az még soook-sok idő. Aztán a Netflixet böngészve egyszer csak látom, hogy a héten felkerül ez is. Hát, ennyit arról, hogy előbb elolvasom a könyvet...

Donald Ray Pollock

Chris Evans végül lemondta ezt a filmet a Defending Jacob - Jacob védelmében c. sorozat kedvéért - és véleményem szerint jól tette. Na nem azért, mert rossz lenne ez a film. A szerepét a Marvel filmek Amerika Kapitányának évszázados barátját alakító Sebastian Stan vette itt át.

A történet a főképp a mélydéli 50-es, 60-as években bonyolódik, több szálon futó, de egymással mégis kapcsolatban álló cselekményekkel. Leginkább Arvin Russelre, a fiatal fiúra koncentrál, az ő kapcsolatai, családja és története áll a középpontban. A történet elején megismerjük az apját, Willardot, aki a második világháború során a csendes-óceáni szigetekért folyó harcban vett részt, és a fiatal, erősen vallásos nevelést kapó fiút egész életére traumatizálta a háború. Épen és egészben tér haza, legalábbis látszólag, és elvesz egy lányt is, igaz, nem azt a lányt, akit az édesanyja szánt neki - ígéretet téve Istennek, hogy ha épen hazahozza a fiát, akkor ő feleségül veszi az árva lányt. Nem sokkal később megszületik a kis Arvin, akinek az életébe számtalan - akkor és ott sajnos teljesen átlagos és megszokott - régi és új sérelem rondít bele. A lelkileg megtört, sérült, fanatikusságig vallásos apa, a kedves anya, akinek betegsége és korai halála még a látszólag helyrejött apát is az őrületbe taszítja, az ő állandó iskolai zaklatása, bántalmazása, és imádott fogadott húgának a kirekesztése és bántalmazása - mind-mind formálja Arvint, aki szépen lassan továbbviszi az apja mintáit és sérelmeit, traumáit és megoldásait. 

A megoldás pedig természetesen mindig az erőszak. Vagy Isten. Vagy a kettő együtt. A fiatal fiúvá cseperedő Arvin addig sem nyugodt és traumamentes élete aztán fenekestül felfordul, amikor új, megnyerő, kissé ripacs, kissé pszichopata, de ügyes prédikátor érkezik a kisvárosba, és behálózza naiv fogadott húgát... közben pedig egy sorozatgyilkos tevékenységét is nyomon követhetjük.

Nagyon szépen kirajzolódik a történetben, hogy mit tesz velünk a háború. Hogy mit tesz velünk a vallás. Hogy mennyire tönkretehetnek a rossz családi mintázatok, a berögzött rossz reakciók, hogy hogyan örökítjük tovább a traumáinkat és a hibás válaszainkat, hogy mennyire fontos lenne a tudatosság, minden szinten. Hogy ne essünk pszichopaták áldozatául. És most elsősorban nem a vérengző sorozatgyilkos pszichopatákra gondolok, hanem bárkire, aki csak szimplán kihasználja a társait, aki bántalmazza őket akár testileg, akár lelkileg. Az 50-es évek Amerikája, főleg ott lent, a mélydélen, tökéletes táptalaja volt mindenféle lelki megrázkódtatásnak. A háborút túlélő, poszttraumás-stressz szindrómában szenvedő férfiak, akik feldolgozatlan traumáikat átadták a családjuknak is, a mély és ellenvetést nem tűrő vallásosság, ami csak felerősítette a PTSD tüneteit, az általános kirekesztés. Ma is ezeknek az embereknek a gyerekei, unokái élnek ott - nem csoda, hogy nekik tökéletesen bejön egy másik ripacs prédikátor, aki pontosan az ő vélt sérelmeiket emeli ki. 

Kihegyezhetjük a történetet arra, hogy mit tesz a vallás, arra, hogy mit tesz a háború, arra is, hogy mit tesz az általános bullying,  zaklatás, hogy mit tesz, ha nem tudjuk feldolgozni a traumáinkat, de a legátfogóbb mégis: hogy mit teszünk mi mindannyian egymással és magunkkal. 

A történet végén Arvin még mindig szemtelenül fiatal, és előtte az élet - de olyan traumákat élt át, olyan dolgokat látott és tett, amelyeket nem egyszerű feldolgozni. Vajon ő is továbbadja a mintáit?  Legutolsó képkocka óta ez a kérdés motoszkál a fejemben. Vajon ő túl tudott lépni életének azon szakaszán?

Ez a film telis tele van zseniális színészekkel, megkapó alakításokkal. Arvin apját Bill Skarsgård alakítja, aki nagyon hitelesen hozza a sérült, PTSD-ben szenvedő egykori katonát, akit végleg megtör szeretett felesége halála. Az alakítása az első percektől kezdve letaglózó, feszültségkeltő. A film első felében a még gyerek Arvint Michael Banks Repeta alakítja, az édesanyján, Charlotte-ot pedig Haley Bennett. Van néhány emlékezetes jelenete Harry Mellingnek is, akit a Harry Potter-széria Dudley Dursley-jaként ismert meg a világ, de szépen lassan ügyes karakterszínésszé növi ki magát. Riley Keogh, Jason Clarke, Eliza Scanlen és Sebastian Stan hozták a papírformát, de emlékezetesebb jelenetből mindannyiuknak kijutott, mindenkinek volt lehetőséget megcsillogtatni a tudását. Rajtuk kívül számomra emlékezetes volt még Kristin Griffith, Arvin nagymamájának az alakítása is.

A film felénél érkezett a képernyőre az ifjú Tom Holland, aki a már idősebb Arvint játszotta. Csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni az alakításáról, csakúgy, mint Robert Pattinsonéról, aki a ripacs, pszichopata, mocskos prédikátort játszotta. A film egyik csúcspontja az, amikor ők ketten vannak csak a "vásznon", a beszélgetésük, a testbeszédük, a hangjukkal való játék még a legszkeptikusabbakat is meggyőzi, hogy nekik van jövőjük a színészet területén. Sőt. Annyira ügyesen hozták a déli akcentust, a kissé elhadaró, elharapó szavakat, annyira átitatta őket - és minden szereplőt - az ötvenes évek amerikai kisvárosának mocskos, de álszent kis titkai, hogy elhittem: ott vagyok. Egyelőre nincs szinkronja, lehet, hogy nem is lesz, de ha lesz is: biztos vagyok benne, hogy legyenek bár akármilyen színészlegendák a magyar hangjaik, és hozzák életük szinkronját, ezt a filmet akkor is bűn lenne nem eredeti nyelven megnézni. Számomra egyébként is hozzá tartozik az élményhez a színészek eredeti hangja és játéka. Ez viszont anélkül sokkal szegényebb élmény lenne, ebben biztos vagyok. 

Ugyanakkor még a 2 óra 11 perc tiszta játékidő ellenére is a sok zseniális alakítás mellé kissé feszes lett a történet, kevés idő jut a különböző karakterekre és szálakra. Szerintem ez a film 10-12 részes minisorozatként, 10-12 óra játékidővel sokkal hangsúlyosabb és jobb lett volna - persze lehet, hogy erre nem nyerték volna meg ezeket a színészeket, és így végeredményben ott tartanánk, hogy hátrébb vagyunk.

A filmet végigkíséri egy narrátor, aki nem más, mint maga a szerző, Donald Ray Pollock. A vizuális megvalósítás hangulatos, az ötvenes évekbeli kisváros, a külső területek, a házak, az emberek kinézete, ruházata hiteles, és jól játszanak a perspektívákkal, a fényekkel és árnyékokkal. A filmet Antonio és Paulo Campos jegyzi.

Kövess minket Facebookon!