Kultúrpara: Élni kellett volna - de csak futottam a pillanat után

Voltál valaha beteg? Nem amolyan kisebb kórokra gondolok, amelyekből az ember felépül, hanem olyan igazira, ahonnan már csak megszámláltatva, egyetlen irányba mehet a folyamat, akármit is csinálsz.

És veszítettél el már valakit, aki a másik feled volt?
Ezeknek a folyamatoknak tűpontos leírásával foglalkozik Légrádi Gergely a Nélkülem - Nélküled című művében, amely a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.

Úgy tudtam, hogy nem kellett volna ezt a könyvet recenzióra kérnem! Úgy tudtam, ha egyszer belekezdek, hétszentség, hogy képtelen leszek abbahagyni az olvasását! Úgy is volt: hajnali négykor tettem le a művet, hogy &#&˘˙đ##łä#&!? ... nem, ez nem tűr nyomdafestéket, de aki ismer, képzelje oda, mit mondtam szerinte.

A mű öl. Tűpontos megfogalmazásokkal operálva élve boncol. Ha még csak a főhőseit, hát istenem, van ilyen, de engem is. Pont oda néz, ahonnan más elfordítja a fejét. Mondtam már, hogy lassan félek az ügyvéd képzettségű íróktól? Eddig nagyon szerettem őket, alany, állítmány, jelzős szerkezetek a helyükön, semmiféle levegőben lógó cselekményszálak, elvarrva minden flottul, ahogy kell. Erre idekerül elém ez a mű, amivel egyszerre van nagyon könnyű és végtelenül nehéz dolgom. Magam is temettem el férjet, maradtam egyedül kamasz gyerekkel. Tehát nagyon is ismerős a helyzet. Ugyanakkor nehéz is, mert a fene sem akar visszagondolni azokra az időszakokra.

Légrádi Gergely

Első szépirodalmi kötete, a Titokfa című esszéregény a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg a 2007-es Ünnepi Könyvhétre. Ezt követte a Szemben című novelláskötet 2016-ban, majd a Nélkülem című regény 2018-ban a Napkút Kiadó gondozásában. 2019-ben a Jaffa Kiadónál látott napvilágot a Napfénytető című novelláskötete. Rövidprózáit antológiákban, irodalmi folyóiratokban, napilapokban publikálja. Mesterei Radnóti Zsuzsa és Háy János.

Civilben jogász, az Oppenheim Ügyvédi Iroda alapító partnere és a közigazgatási jogi, energiajogi és gyógyszeripari praxis vezetője. Választottbíróként is dolgozik, az ELTE jogi karán oktat, és a szakterületén rendszeresen publikál.
Az Alapítvány a Magyar Színházakért alapítója, munkájának szervezője és támogatója.
Háromgyermekes családapa, a szabadidejében kertészkedik.

Írásaival aprónak tetsző élet- és viszonyhelyzetekre, nagy pillanatokra és folyamatokra hívja fel a figyelmet: szerelmi konfliktusokra, a halál közelségére, robbanni készülő feszültségekre. Mindezt fesztelenül teszi, az olvasóval kvaterkázva – humorral és (ön)iróniával. A történeteit megismerve mintha egy rejtélyekkel teli film peregne a szemünk előtt. Nem kíméletes az olvasóval. Nem vigyáz rá. Bevonja, behúzza, tettestárssá teszi. Mégis egy olyan író, aki bármikor, bárhol elővehető.

Mert mi is történik a cselekményben? Egy irányításmániás, élete csúcspontján teljesítő férfi - Miklós - egyszerre elfelejt dolgokat. Kiesik a fejéből dátum, cselekedet, házszám vagy akár a falon lévő kulcsok közül kiválasztani azt az egyet, ami a bejárati ajtót nyitja. Hamar megszületik a szakmai döntés: Alzheimer-kór. A család, a munkatársak, az orvosok elindulnak az egészségügy frontjára, ahol a fontos emberből senkinél is kevesebb lesz, egy páciens, aki eleinte még féltékenyen vigyáz identitására és méltóságára, azonban a kór és az idő előrehaladtával már mindez egyre kevesebbet és kevesebbet fog számítani. Ez az első része a műnek, amely korábban már megjelent önálló kisregényben, idén pedig át lett dolgozva és ki lett egészítve az özvegy gondolataival és cselekedeteivel is. Hiszen Eszter (feleség) helyzete sem rózsás. Egyrészt fel kell dolgoznia a veszteséget, helyt kell állnia gyerekei gyászfeldolgozásánál, meg kell érteni, mikor veszítette el a férjét, és nagyon is azt érzi, hogy nem a férfi halálával. De akkor mikor? Hogyan élje túl a mindennapokat és hogyan készítse fel magát a Miklós nélküli életre?

Ahogy haladunk a cselekményben, a szerző egyre magasabbra teszi a lécet. Kiszámítottan adagolja a feszültséget, mindig csak egy lappal odébbra teszi a célt, hogy az olvasó bólogatva haladjon tovább és tudni akarja, mi is történik olyankor, amikor... hogy végül rádöbbenjen arra, ez a könyv már nem Miklósról és Eszterről szól, hanem (megeszi a fene) őróla. Ki ismer engem? - teheti fel a kérdést akár a beteg férfi, de akár a felesége is (és az olvasó is). Miért gondoljuk, hogy ismerjük a másik felünket? Hogy mindent tudunk róla? Eszter és Miklós (is) a nagy szerelem után belefárad, beleszürkül a hétköznapokba: karrier, gyereknevelés, családfenntartás nem megy áldozatok nélkül. (Nem megy, na.) Ha mindenki teljes valójában tudná, mekkora fáradtságos munkára adja fejét a páros élettel, kihalna az emberiség. Hamarabb csattan a hangunk, korábban veszítjük el türelmünket a másikkal szemben, halálos fáradtsággal esünk haza, gyerekeket már alva és még alva hagyjuk ott dolgunk után sietve, telefonok tárolják a nevezetes ünnepeket, nincs idő semmire sem, ami a taposómalmon kívül esik - mert az látszik fontosabbnak. Igen, hamarabb csattan az a hang, s mert a másik felünkről van szó, ezek a csattanások hatványozott érzékenységgel esnek elbírálás alá: már nem úgy szeret, már nem úgy tisztel, mint régen, vonjuk le a konzekvenciát. És - nagy levegő - ez bizony így is van. Változunk, ahogy múlnak az évek és ezeket a változásokat elfelejtjük átbeszélni, hozzáigazítani a gyakorlatunkat, az idő pedig elrohan mellettünk, s mi csak arra figyelünk fel: ki ez az idegen mellettünk? Ismerjük mi ezt az embert? És megújulni saját személyünkben, megújítani évtizedes kopottságú kapcsolatunkat: én mondom neked, teljes embert kíván. Prioritások felállítását, helyiérték-meghatározásokat és hangsúlyeltolásokat.Mi a fontos a világon, mi dolgunk benne, csak akkor derül ki, amikor muszáj lassítanunk az eddigi tempónkon. A muszájon a hangsúly. Ki hinné el, hogy a mindennapi pörgésre rá lehet menni? Nem kell ahhoz Arzheimer-kórosnak lenni, hogy lassítani akarjunk, mert a szervezet jelzése alapján ez így nem mehet tovább, elég, ha szimplán csak kiégünk, ha egy kis szívritmuszavar kavar be, vagy egyszerűen kimerülünk idegileg, már is be kell húzni a kéziféket. Akkor lehet rácsodálkozni apróságokra: milyen szép ez a kreatív cucc, amit az asszony készített karácsonyra. Azt a, mennyi fény jut be a lakásba egy kedd délelőtt! Milyen édes és megható ez a gyerek az elől foghíjas és ezért szégyenlős mosolyával! Persze, rettenetesen bonyolult a képlet, annyi minden árnyalhatja a képet - ahogy árnyalja a regényben is. Valóban nehéz kideríteni és rámutatni egy pontra, hogy na, innentől ment tovább az életem nélkülem. De vajon miért kell ehhez valami testi jelzés, miért nem észleli az agyunk, hogy nem ott vagyunk fontosak, ahol számít, hanem ott, ahol kizsigerelnek bennünket vagy kizsigereljük saját magunkat, ráadásul önként és dalolva?

Élni kellett volna, döbbennek rá mind a ketten, kis fáziskéséssel egymás után, Miklós is, Eszter is. A legnehezebb dolog amúgy - megélni a mindennapokat. A megtett útnak örülni, nem a végcélnak. Meg lehet fogadni, hogy legközelebb másképp csináljuk, de az az igazság, hogy kicsit mindig visszaesünk. A mindennapok, a másik hozzáállása, a fáradékonyság, a hagyj nekem egy kis időt csak magamra időnként felülírja a figyelmet, a gondoskodást, a törődést. Csak azt lehet tenni, hogy felemeljük a fejünket a klaviatúráról, ha szól hozzánk a másik, és teljes figyelmünkkel fordulunk felé (vagy megmondjuk világosan és nem bántóan, hogy kell még 10 perc annak befejezésére, amiben éppen vagyunk, de utána övé minden rezdülésünk). Őszintén érdeklődünk a napja után. Személyének szóló apróságokkal lepjük meg. Tiszteletben tartjuk a gyengeségeit. És... tudjuk (mert keserves tapasztalatok árán megtanultuk), hogy a múlt feldolgozása önmagában még nem határozza meg a jövőt. A jelen.. a jelen sokkal varázslatosabb dolgokra képes - ha hagyjuk.