Van türelmed élni és meghalni?

A 21. Század Kiadó újabb izgalmas kalandba vágott bele, és a méltán nagy sikerű, KULT Könyvek után egy újabb kiadói sorozatot indított útjára, ahol ezúttal a verseké a főszerep. Ez a Versum, az első két tagja pedig már a boltokban vár minket: Tor Ulven, az erőteljes hangvételű norvég költő, és John Ashbery, a New York-i költőiskola egyik meghatározó alakja kapta a lehetőséget elsőre.

Tor Ulven kötete, a Türelem eredetileg 1987-ben jelent meg Norvégiában, és a költőt már akkoriban az egyik legfontosabb norvég szerzőnek tartották, a 90-es években nyiladozó pályakezdő írók és költők egy vezércsillagának. Ez a kötete az egyik legeredetibb, leginkább rá jellemző, egyedi verseket tartalmazza. Egyáltalán nem szokványos, rövid sorok, rövid versek, leginkább szabadversek, amelyek a régmúltról, az őskorról és az elmúlásról szólnak, egyféle megfoghatatlan, de határozottan érezhető üresség és hidegség áramlik belőlük, mintha a fagyos, metsző szél zaja szólna hozzánk.

Amikor elbotlasz,
mindig nyitva áll
egy

üres zsák

csak neked.

De ez a fajta északi hidegség bár fagyos, néha fájó, mégis szép. Ahogy a hóborította táj szép. Ahogy a tomboló vihar szép. Ahogyan az elmúlásnak is megvan a maga szépsége. A tudatnak, hogy nem tart örökké, legyen az bármi is, bárki is, egyszerre riasztó és felszabadító. Tor Ulven versei az elmúlásról szólnak és az elmúlásnak, miközben emléket állítanak az örök természetnek. Az örök erőknek. Persze azok sem tartanak örökké. A fagy elmúlik, az idő melegszik, a fák, erdők, a benne élő állatok folyton élnek és születnek és halnak, a viharok egyszer elülnek. Mégis öröknek tűnik sok minden számára. Mennyi egy emberi élet? 70-80 év? Mennyi egy kutya élete? 12-16 év? Mennyi egy csiga élete? 5-6 év? És hozzájuk, hozzánk képest mennyi egy kérész élete? A kérész szempontjából mi is szinte örökké élünk. Ahogy a mi szempontunkból a hatalmas mamutfenyők is. De egyszer minden elmúlik.

Türelem.

Elgondolkodtató és magával ragadó sorok és képek váltják egymást, ahogyan Tor Ulven elénk festi a pesszimista ecsetvonásaival a furcsa elmúlást. Én nem tekintem őt pesszimistának. Ahogy egyébként ő sem tekintette magát annak. A realizmus sokkal közelebb áll a valósághoz. A hurráoptimizmusból kirohanok a világból is. Valószínűleg ő is így volt ezzel. Páran mondták már rám is, hogy pesszimista vagyok. Nem gondolnám. Realista vagyok leginkább, és nem tartok mindent rossznak, amit a többség igen. A családban nem nagyon lehet beszélni az elmúlásról, halálról. Anyám az egyetlen, akivel lehet, aki néha szóba hozza, és akivel normálisan el tudunk beszélgetni róla. A testvéreim felkapják a vizet azonnal, hogy jaj, persze, minek erről beszélni, rögtön meg is lehet ásni a sírt akkor! Nem hiszem, hogy ez jó hozzáállás. Pontosan ez a tabusítás. Amikor félünk tőle. És rendben van, hogy félünk tőle. Nem ismerjük. De muszáj ennyire? Nem lehet természetesen kezelni? Elvégre természetes dolog. De miről is beszélek, mi olyan szuperek vagyunk abban, hogy természetes dolgokat tabusítsunk!

Hátranéztem
a parti homokra,
ahol egy beteges emberszabású

nyomát
hagytam magam után, valakiét,
aki elsüllyedt,

aki nincs már
a hátrahagyott

nyomain kívül.

Tor Ulven azonban kevésbé félt a haláltól. Vagy már nem várt semmit az élettől? 1953-ban született Oslóban, és szinte egész életét ott is töltötte. Visszahúzódó, botránymentes és csendes élete volt, egyetlen darukezelői papírt szerzett meg, és életében egyszer adott csupán interjút. Amikor a legfontosabb norvég költészeti díjat megkapta, mást küldött maga helyett. 41 éves korában, egy nappal azután, hogy a Svéd Akadémiától megkapta a Dobloug-díjat, öngyilkos lett. Ez a fajta csendes élet természetesen nagy hatással volt az őt övező szinte mitikus imádatra és csodálatra. Úgy lett ő egy generáció vezércsillaga, hogy eszében sem volt azzá válni. Nem akart ő az emberektől semmit. De az emberek mégis őt akarták.

Nagyon meglepődtem, amikor rákerestem az eredeti, norvég kötetre Goodreadsen, hogy annak ellenére, hogy milyen jelentőségű költő volt - nyilván a saját országában csupán -, mennyire ismeretlen világszinten. Eddig legalábbis ez a kötete csupán norvégul és magyarul jelent meg. Nem tudom, ki figyelt fel erre az immáron 33 éves verseskötetre, de nagyon örülök, hogy a 21. Század felkarolta - a NORLA, a norvég irodalmi társaság támogatásával, amelynek célja, hogy a norvég irodalmat világszerte megismertessék. A kötetet Vajna Ádám fordította Kun Árpád és Veress Kata segítségével. A fordítást jónak, erősnek érzem, persze nem értem az eredetit, de sokszor felfigyeltem a furcsa szavakra. De valószínűleg ezek szerepelnek az eredetiben is. 

(…) Az erdő története
még nem ért véget.
Hallom, milyen erővel húz
a repülőzúgás,

érzem, ahogy
a fa görcsei az arcomnak
nyomódnak. Sosem tanuljuk meg
kívülről az ágak mérhetetlen
rendszerét.

Ezek a fák
mégis egyszerűbbek,
mint mi.
A távolban, a tenger felől
városi fények félőrült kódja
pislog.

Sosem voltam egy verseket nagyon kedvelő ember, és őszintén szólva semmire nem tartom a memoritereket, meg azt sem, ha valaki fejből tud egy verset. Párom szeret vele idegesíteni, tudja, hogy nem szeretem a szavalásokat sem, mesterkéltnek érzem az egészet. Mostanában viszont kezdek rájönni, hogy talán nem a nekem való versek találtak meg eddig. Azokat a mai napig nem szeretem, sok viszont meg tud érinteni. (De a szavalástól még mindig a hideg ráz.) Tor Ulven sorai között is sok akadt, ami nagyon megfogott. Azt hiszem, ez a kötet a polcaim lakója marad. Érdeklődve várom a 21. Század Versum sorozatának új tagjait is.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.

Kövess minket Facebookon!