"Zajlott az élet, velem a peremén."

Ha szétesik egy család belülről, van valami, ami még összerakhatja?

Ellen, a könyv mesélője 11 éves, édesanyjával, a fényben élő színésznővel és mogorva tizenéves bátyjával él együtt egy hatalmas lakásban. Jelen idejű, E/1. személyű szöveg, gyakorlatilag a kislány belső monológja az egész kötet, aki édesapja halála után úgy döntött, hogy többé nem szólal meg. És ehhez tartja is magát. 

A csend kilépett belőlem, és rátelepedett mindenre a környéken. A csend bevette magát anyám szájába, és átformálta a szavait.

A sikeres színházi színésznő, aki otthon oktatja is a fiatal színészjelölteket, akinek lételeme a beszéd, látszólag tökéletesen elfogadja, hogy a korábban cserfes, kedves, a társaság középpontjában lévő, barátkozós és tehetséges kislánya úgy dönt, nem beszél. Nem tekinti másnak, mint természetes és átmeneti reakciónak a férje halála után. Eleinte minden rendben lévőnek tűnik a családban, noha a báty jóformán csak akkor jelenik meg beszögezett ajtaja mögül, amikor terrorizálni lehet Ellent, a család mégis kiegyensúlyozottnak tűnik. Ellen szép emlékeket idéz fel, miközben a jelent is meséli és meséli, de ahogy haladunk, az emlékek egyre sötétebbé válnak, és kiderül, hogy nem volt minden rendben az apjával. 

És valószínűleg az anyjával sem, aki már-már erőszakkal ragaszkodik ahhoz a képhez, hogy ők a fény családja, és mint ilyen, ők jók, és velük jó dolgok történnek. A rossz csak valami átmeneti dolog, egy anomália, ami eltűnik, ha nem foglalkozunk vele. De eközben mégis süt a történetből, hogy a kislány is, a báty is, és az anya is szereti a családját, még ha mindannyian furcsán is fejezik ezt ki, ragaszkodnak egymáshoz.

Az ember azt hiszi, szeretné, hogy valóra váljon, amit kíván. Pedig nem. Az ember soha nem akarja, hogy teljesüljenek a vágyai. Az csak felborítja a rendet. A rendet, amire valójában vágyunk.

Ellen belső gondolatai egyébként rendkívül szélsőségesek, de mégis felfűzhetőek egy sémára, és eléggé valóságosak is. Bár nem szeretünk erre gondolni, a tizenegy évesek gondolatvilága sokkal színesebb és sokkal több "tapasztalatot" mutat, mint gondolni akarnánk. Csak ezt a színes kaotikusságot általában magukban tartják, illetve a barátaikkal osztják meg. És hogy miért némul el a kislány? Mert felfedezi, hogy a szavaknak erejük van. Pusztító vagy építő, de erejük, és ettől fogva felelősek vagyunk minden kimondott szóért, minden egyes válaszért és kérdésért. És ha nem beszélünk, egyszerűen úgy döntünk, hogy nem szólalunk meg, sőt, lehetőleg nem is írunk le semmit, akkor nem okozunk kárt. Vagyis nem olyat. És ahogy egyébként én is, ő is éjszaka érzi magát igazán jól. Amikor nem kényszer a hallgatás. Amikor csendes és nyugodt minden. Persze a sötétben veszélyek is várhatnak...

Gyerekek esetében nem is annyira ritka, hogy nem akarnak megszólalni. Ez a legtöbb esetben valami erős lelki trauma eredménye, valamié, amit nem tud feldolgozni magában, pontosabban csak így. Az erőszak, a düh, és a szellemi képességei kétségbe vonása pedig a lehető legrosszabb reakció ilyen esetben. Ellennél az édesapja halála a kiváltó ok, de ez is inkább csupán az utolsó csepp a pohárban, egy a sok közül. 

A könyv rendkívül gyorsan olvasható, másfél-két óra alatt végeztem vele, olvastatja is magát, de nagyon gondolatébresztő is, és azóta is többször belelapoztam, megkerestem egy-egy részletet, hogy válaszokat kapjak. Mert kérdéseket felvet, de válaszokat nem ad, nincs eleje, nincs vége igazán, egy kiragadott részlet egy nem átlagos család életéből, ahol - ahogy a valóságban is - mindenki sérült valahol. De szeretik is egymást. Ez a szeretet, még ha néha mérgező is, süt a szövegből. (Hadd tegyem hozzá, a kötet címe teljes homály előttem. Mármint hogy miért ez a címe. Egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, de a csalódás mégsem kellemetlen.)

A szerző, Linda Boström Knausgård neve nem csenghet ismeretlenül, hiszen ő a híres-neves Karl Ove Knausgård volt felesége, és alakja megjelenik a norvég szerző életrajzi monstrumában is. Ez a kötet a második regénye, amelyet Svédország legrangosabb irodalmi elismerésére, az August-díjra jelöltek, nem is véletlenül. Nagyon erős regény ez, és a szerző bevallása szerint mindaz, amit leír, megtörtént vele is, mégsem tekinthető életrajzi regénynek. 

Ez a különbség a gyerek és a felnőtt között? Az egyik be tudja ereszteni a fényt, a másik meg nem? Én most mi vagyok? Nem felnőtt. Nem is gyerek. Még tinédzser sem, szóval mégiscsak gyerek. Egy gyerek, aki a sötétségbe kapaszkodik.

A fordító Papolczy Péter, akinek már több svédről való fordítását olvastam, és ebben sem sikerült csalódnom. Jól átadta a szerző által megteremtett különleges hangulatot.

Köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!