Mire taníthatnak bennünket a farkasok?

Szeresd a családodat, gondoskodj azokról, akiket rád bíztak, soha ne add fel, és soha ne szűnj meg játszani!

A fenti csupán néhány példa arra, hogy mi az, amit tanulhatunk a farkasoktól. Törődnek az idősebb vagy a sérült falkatagokkal, miközben nevelik és tanítják az utódokat, de a felnőtt farkasok sem felejtették el azt, amit nagyon sok felnőtt ember igen: hogy mennyire fontos játszani. Ott lenni, és önfeledten elmerülni az épp aktuális tevékenységben. A farkasok világa sokkal színesebb és szerteágazóbb, sokkal érzékenyebb és összetettebb, mint azt gondolnánk, vagy mint akarjuk gondolni. A népmeséinkben a farkasok legtöbbször gonosz, rossz, negatív tulajdonságokkal felruházott lények, ami nem csoda, hiszen megtizedelték a nyájakat, tehát csak rosszak lehetnek. Gondolja a nagy, okos, intelligens és civilizált ember, aki szeret mindent feketén és fehéren látni. Pedig sokkal többek ennél. A kommunikációjuk és életvitelük sokrétű, és ahogyan együtt dolgoznak, mint csapat, mint falka: na az az, amit a leginkább el kéne tőlük tanulnunk.

Németország újra a farkasok hazája – és az is marad. Úgy tűnik, a lakosság lassacskán megtanul együtt élni a vitatott négylábúakkal. Elvégre a tapasztalatok igazolták, hogybár immár 20 éve élünk együtt a farkasokkal, mégsem faltak fel egyetlen Piroskát sem.

A szerző, Elli H. Radinger a legnevesebb német farkasszakértő, aki ideje nagy részét éveken át a Yellowstone parkban töltötte, az ott vadon élő farkasok megfigyelésével. A könyve közel hozza a yellowstone-i falkát, megismerjük a történetüket. 1995-ben 70 év után visszatelepítettek egy kisebb falkát a Yellowstone parkba, és aztán ez olyan folyamatokat indított el vagy állított meg, amire nem is gondoltak korábban a kutatók, igazolva ezzel az ún. trofikus kaszkád ökológiai folyamat létét. Ez az eset vált a jelenség legismertebb, klasszikus példájává. A trofikus kaszkád egyfajta lépcsőzetes táplálkozási láncot jelent. A parkban az őzek folyamatosan szaporodtak, mivel nem volt természetes ellenségük, és a növényzetet teljesen lecsupaszították. A területen sakálok éltek, akik kisebb rágcsálókra vadásznak leginkább. A folyómenti tisztások folyamatosan erodálódtak, mert nem tartotta gyökérzet a talajt, a víz, a viharok pedig idővel elmosták. Sok apró rágcsálónak és rovaroknak szűnt meg az élőhelye, ami által rájuk vadászó madarakból is egyre kevesebb lett.

Medvék, farkasok és hiúzok mint a „vadon jelképei” rácsok mögött, és az emberek mindent kontrollálnak – így képzeljük el a természetet?

Amikor 1995-ben visszatelepítették a farkasokat, a legfontosabb dolog, amit megfigyeltek, hogy pusztán a ragadozók jelenléte hogyan változtatta meg az őzek viselkedését. Kerülni kezdték a tisztásokat, folyópartokat, völgyeket, és minden olyan helyet, ahol könnyű célponttá válhatnak, ezzel növekedésnek indultak a növények, bokrok, fák, amelyek gyökérezete megfogta a talajt. Újra lett élőhelye a kisebb rágcsálóknak, és ezzel esélyt kaptak a ragadozó madarak és a kisebb ragadozók is, amelyeknek a populációja ismét növekedni kezdett, köszönhetően a néhány év alatt megtöbbszöröződött erdőnek is. Visszatértek a hódok is, akik előszeretettel építenek fából, és ezzel megváltoztatták a folyó folyását is és az egész élővilágot, remek búvó- és élőhelyeket adva kisebb-nagyobb állatoknak. Növekedésnek indult a medvék populációja, akik a farkasok maradékát éppúgy megették, mint a megnövekedett számú bogyós terméseket. 

Sárga szempár merült a kék szempárba. Másopercekig. Percekig. Egy darabka örökkévalóság. Aztán felrebbent mellettem egy madár, és megijesztett. A farkas egy lépést tett hátrafelé, majd megfordult és eliszkolt. Hosszú ideig ültem még ott egy helyben és próbáltam felfogni, mi is történt. Az örökkévaóság egy szempillarebbenése.

És mindezt egyetlen dologgal érhettük el: hogy visszatelepítettük a természetes élőhelyükre a korábban onnan kipusztított farkasokat. A természet egyensúlyban és összhangban van, minden összefügg mindennel. De ahogy az ember belép a képbe, felborul ez az egyensúly, mert a nagy intelligenciánkkal nem tudunk együtt élni a természettel. Uralkodni akarunk rajta. Ne feledjük, ha egy faj elszaporodik, akkor az messzemenő következményekkel jár. Igaz ez az őzre éppúgy, mint az emberre. Ha kiiktatjuk a természetes ellenséget, akkor idővel magát a fajt iktatjuk ki, mert túlszaporodik és megváltoztatja az egész környezetét, amíg neki sem marad élőhelye és tápláléka.

Miért éppen a természetben keresünk vigaszt? Miért érezzük olyan boldognak magunkat, ha állatokat látunk, hallunk, szagolunk vagy érzünk? Ha egy fát nézünk, és magunkba szippantjuk a virágok illatát? Ha örvénylő folyót vagy egy nyugodt tavat bámulunk?
Odakint a természetben sohasem vagyok egyedül, sohasem érzem magam magányosnak. Amikor a kedvenc dombomon üldögélek, és lenézek a Lamar-völgyre, néha eláll a lélegzetem ennyi gyönyörűség, csoda és változatosság láttán. A páratlan szépségben van valamiféle időtlenség. A jelen nem tűnik el, örökkévalósággá válik.
Szükségünk van az ilyen vadonbeli élményekre, hogy megtanuljunk otthon lenni az életünkben, hogy érezzük, milyen elevennek lenni.

A könyv ezekkel a farkasokkal, illetve leginkább leszármazottjaikkal ismertet meg minket, közelről, személyesen, bemutatva ezáltal a farkasok életét is. Megható, érdekes, élvezetes könyv a félreértett, gyönyörű állatokról, lerombol rengeteg tévhitet velük kapcsolatban, és igazi egyéniségeket mutat be. A kötetben sok szép kép is van, és felfogható egyféle önsegítő könyvként is, mert sok minden van benne, amit tényleg tanulhatunk a farkasoktól, és a szerző folyamatosan ki is tér ezekre. Nagyszerű élmény volt olvasni ezt a könyvet, noha a felépítésével nem mindig értettem egyet vagy nem mindig tetszett, süt belőle Radinger elköteleződése és szeretete. A fordító Malyáta Eszter.

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!

Ami még érdekelhet