A felejtés és az emlékezés könyve

Mit nevezünk emlékeknek? Hol tároljuk őket? Miért felejtünk? A könyv többek között ezekre is keresi a választ, miközben megismertet érdekes orvosi esetekkel és történetekkel.

Néhányszáz évvel ezelőtt a memóriát, az emlékeket valamiféle mágikus dolognak tartották. Sőt, talán sokan ma is. 1564-ben Giulio Cesare Aranzi, a bolognai egyetemen oktató anatómus és orvos egy emberi agyat tár a diákok elé, és felfedez egy különös részt az agyban, egy nagyon jól behatárolhatót, ami mintha egy külön szerv lenne. Az alakja nyomán elnevezi hippocampusnak, a csikóhalak után. Persze ekkor még fogalma sincs róla, hogy e résznek mi is a szerepe.

Minden egyes emlékünk az igaz és a hamis határán billeg. A legtöbb emléknek van igazságmagja, de az emlék minden felidézés alkalmával rekonstrukción esik át. Ennek a rekonstrukciós folyamatnak a során a hiányzó lyukakat valószínű elemekkel töltjük ki.

Sok-sok évvel később az amerikai idegsebész, William Beecher Scoville egy véletlen folytán jött rá erre egy betege esetéből. Henry Gustav Molaison 1926-ban született a Connecticut állambeli Manchesterben, és hét éves korában a házuktól nem messze baleset érte: egy kerékpáros elütötte. Nem biztos, hogy ez okozta a súlyos epilepsziáját, de fejsérülést szenvedett, és nem sokkal később nagyon erős és gyakori rohamok törtek rá. 27 éves korára a helyzet annyira tarthatatlanná vált, egyik súlyos rohamból esett a másikba, hogy az orvosa azt javasolta a családnak, hogy műttessék meg Molaisont. Scoville-nek sikerült lokalizálnia a rohamokért felelős agyterületet, és ez a hippocampus volt. 

1953-ban megműtötte, eltávolította a hippocampusát. A műtét sikeres volt, a rohamok megszűntek, ám jelentkezett egy nem várt tünet: anterográd amnéziát diagnosztizáltak Molaisonnál. Ez a fajta amnézia az események megjegyzésének képtelenségét jelenti, vagyis az agy nem képes új emlékeket előállítani. Molaisonnak a műtét előtti időtől számítva nem maradtak emlékei, a rövid távú memóriája olyan 20 másodpercre korlátozódott. Minden új volt neki, amit látott, bár a procedurális memóriája ép maradt. Kétféle emléket különböztetünk meg, az egyik a deklaratív  (explicit) memória, ami a tudat számára azonnal hozzáférhető ismeretek összessége, melyeket fel tudunk idézni. A másik a procedurális (implicit) memória, amely a tudat számára nem, vagy nem közvetlenül hozzáférhető, verbálisan nehezen kifejezhető dolgok, képességek vagy készségek összessége, amely sokszor mozdulatsorokhoz kötődik, pl. a cipőfűző bekötése, egy kör lerajzolása, az úszás, minden ilyen tanult vagy szokott dolog, amelyet nem felejtünk el. 

Sok emlékünk több hasonló élményből tevődik össze, és nem vezethető vissza egyetlen eseményre. Ilyen például az a busz, amellyel naponta járunk munkába. Ezekről az alkalmakról egyetlen emléket tárol az agyunk, amely a „buszozás munkába” címkét viseli.

Érdekesség, hogy amnézia esetén a procedurális memória általában ép marad, és ezekre a dolgokra ugyanúgy képes az ember, mint előtte. Molaison azonban a deklaratív memóriáját veszítette el a hippocampusával, és ezután derült ki, hogy ez a kis része az agynak mennyire fontos. Az agyban ide futnak be a különféle érzékszervek által érzékelt, jelekké átalakított üzenetek: a hangok, a látvány, a szagok, minden, ami csak bombázza az érzékeinket. A hippokampusz ezután itt tárolja egy ideig - 1-2 napig -, majd átalakítva, néhol törölve egyes részeit, befolyásolva és átválogatva visszaküldi az agy különféle részeire a különböző ingereket. Ha ez a rész megsérül, megsemmisül vagy eltávolítják, onnantól fogva képtelenné válunk új emlékek létrehozására, bár a régiek továbbra is felidézhetőek, érintetlenek maradnak. Mindezt a munkát egyébként alvás közben végzi el az agyunk, ezért okoz súlyos károkat az insomnia. 

Egy pszichológus és egy író, egymással karöltve, első osztályú manipulátorokká tudnak válni.

Henry Gustav Molaison végül 82 évet élt meg, 2008-ban hunyt el, de egész életében huszonéves fiatalemberként gondolt magára.

A fotót készítette: Anna Julia Granberg

Hilde és Ylva Østby könyvében sok más érdekes történet mellett Molaison történetéről is olvashatunk, illetve az azóta eltelt 70 év során megismert dolgokról, amelyek a memóriát érintik. Mik azok a személyes emlékek? Fejleszthető-e, és ha igen, hogyan az emlékezőképesség? Hogyan tárolja agyunk az emlékeket, és miért emlékszünk ugyanarra az eseményre teljesen máshogy? Miért és hogyan felejtünk, és hogyan változtatja meg az agyunk az emlékeket? Hogyan működik agyunkban a jövőszimuláció, és mi köze az emlékekhez? Mennyire fontos ebben a beszélgetés, az élmények felidézése? És hogyan változtathatjuk, befolyásolhatjuk mások emlékeit? Ezekről és sok más érdekes kérdésről is szól ez a könyv. 

Egyes emlékekből elbeszélés lesz, amely megtörtént eseményeken alapul, akár egy anekdota.

A szerző egy testvérpár, Hilde 1975-ben született és irodalmi pályát választott, több regénye jelent már meg, könyvszakmában is dolgozott, mint szerkesztő és kiadói munkatárs, illetve szellemíróként is tevékenykedett. A húga, Ylva 1979-ben született, az Oslói Egyetemen szerzett neuropszichológia területén doktori fokozatot, jelenleg Norvégia egyik vezető emlékezetkutatója. Hilde szépirodalmi stílusa és Ylve tárgyi tudása szépen ötvöződik ebben a könyvben, egy élmény volt olvasni a történeteket. A csikóhal, mint hasonlat, számtalanszor visszatérő elem volt, és az állatvilág más részeiből is merítettek. Irodalmi stílusban, de mégis tényszerűen mutatja be a kötet az emlékeinket, azt, amit tudunk róla, és azt, amit csak sejtünk. És persze nem hallgatja el azt sem, mennyire megbízhatatlan és öntörvényű is az emberi emlékezet, és mégis, életünk, lényünk egy nagyon fontos része. Hiszen az emlékeink (is) tesznek azzá, akik vagyunk. 

A könyvet Domsa Zsófia fordította.

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Egy ijesztő élmény: az alvásparalízis

Kövess minket Facebookon!

Ami még érdekelhet