Romantikus zongorajáték és előadás,
hangversenykultúra és közvetlen örökség,
lehet-e tapsolni a tételek közötti szünetben,
muzsikáljanak-e kotta nélkül a művészek,
piszkosan játszani pedig egyértelműen bűn?
Ezekre és sok másra keres választ Kenneth Hamilton
Az aranykor után című munkájában.
Kenneth Hamilton Az aranykor után című műve a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál jelent meg, amely a klasszikus zene világában kíván utat mutatni a változások kezelésére. Nem szabad belesüppednünk a megszokás posványába, sugallja a könyv legfőbb mondanivalóként.
"Ki merjük-e mondani, hogy nem feltétlenül a zeneszerzőé kell legyen a végső szó?
Számos zongoristanövendék többé-kevésbé magától értetődően tartja magát a modern zongorakoncertek struktúrájához és etikettjéhez, ám hangversenykultúránk hosszú időn át különbözött a közvetlen örökségként átvett normától. A régebbi korok felől nézve feltehetjük a kérdést: miért pisszegjük le azokat, akik tapsolnak egy darab tételszüneteiben, miért várjuk el a zongoristáktól, hogy kotta nélkül játsszanak, és miért bosszankodunk annyira, ha félreütnek? A zavaró tényezők közül főleg ez utóbbiról mondhatjuk el, hogy aligha zavarta Anton Rubinsteint vagy Eugen d’Albert-t − hogy csak kettőt említsünk a múlt leghíresebb, „piszkosan” játszó pianistái közül. Az ilyen és ehhez hasonló kérdések nemcsak saját szokásaink elkerülhetetlen mulandóságára világítanak rá, de arra is alkalmat adnak, hogy elgondolkozzunk, vajon nem kellene-e megváltoztatnunk saját szokásainkat, különösen abban a klasszikus zenei világban, amely mintha szándékosan kívánna távolságot tartani saját közönségétől."
Mi az aranykor vajon a zongoraművészetben? A zongorázás hagyománya, a nagy hagyományra utal az aranykor elnevezés, amely alatt ma főleg az érett és a késő romantika előadóit értik, Liszt, Rubenstein, Horowitz munkásságát. Mellesleg erre a hagyományra mindig is úgy tekintettek, mint amely már kihalt, vagy éppen kihalófélben van. Hogyan lett a mítoszból kötelezendően alkalmazandó merev előírás? Ehhez mérten hogyan alakult át a közönség az idők folyamán?
A szerző bevallottan semmiféle módszertant sem követett munkájában. Egy valamire volt kíváncsi: régebbi idők néhány nagy formátumú zongoraművészének játékstílusából és hangversenyezési gyakorlatából mit tanulhat a jelen zongoristája. Kenneth Hamilton megítélése szerint pont a legjobb időben jelent meg könyve, "éppen akkoriban, amikor jó néhány előadónak és hallgatónak elege lett a modern klasszikus zenei hangversenyek számos vonásából: a kövületszerű merevségből, az etikett különféle szabályaiból és rendelkezéseiből, az unalomig ismételt repertoárból, a tetszésnyilvánítást illető fukarságból, a lelketlen precizitás iránti megszállottságból, a spontaneitás megfojtásából."
Hogyan kell, de még inkább hogyan érdemes komoly zenét játszani és hallgatni, mind az abszolváló, mind a befogadó számára értékes adalékokat jelent. Nem arról beszél, hogy mit muszáj, hanem arról, mit lehet. Nem újabb szabályokat akar felállítani, hanem lehetőségeket megvillantani, hogy ezt nézzétek meg: mit szóltok hozzá?
Mi lenne, ha a múlt szabályait megnézve gazdagítanánk napjaink zenei gyakorlatát, figyelembe véve annak gazdagságát, spontaneitását, de nem ragaszkodva dogmákhoz?
A mű választási lehetőséget kínál fel zongoristáknak. Az ő felelősségük, hogy melyiket szeretnék előadni közönség előtt és melyik megoldást vetik el végképp.
Vladimir Horowitz (Muzsika, 1989/10)
Olyan témákat bont ki, hogy például mi a helyzet az improvizálással? Van hallgató, aki szereti, van, akit zavar, van művész, aki örömmel alkalmazza, van, aki nem meri és még olyan művész is akad, akinek eszébe sem jut, hogy megtehetné. Vladimir Horowitz 1989-ben a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak nyilatkozva azt mondta: "A közönség mindig el volt ragadtatva, ha egy zenekar hangerejével játszottam. Az improvizáció volt és maradt életelixírem." (Muzsika, 1989/10. Wirthmann Julianna: Minden zene romantikus - a Frankfurter Allgemeine Zeitung interjúja Vladimir Horowitz-cal)
Irányzatok vetélkednek, ahol még a nemzeti stílusok között is létezik különbség. Például az orosz zongoristák is képesek moszkvai (virtuóz) és szentpétervári (elmélkedő és intim) módon játszani és a két irányzat művelői és hallgatói között szinte antagonisztikus az ellentét. Hagyomány és tradíció, és azok áthágása koncertgyakorlati szinten. Maga Liszt Ferenc is egyszerre volt újító és közvetítő.
Persze, saját korában Liszt Ferenc (1811-1886) virtuóz és újító hajlamait sem kímélték az akkori kritikák. A Vasárnapi újság 1859-es száma a 403. oldalon Liszt Ferencz és a magyar zene című cikkében a szerző ekként ír:
Liszt Második rapszódiájának különleges kotyvaléka kontra Tom és Jerry, valamint Tapsi Hapsi - avagy van-e létjogosultsága a zongoristák rögzült szokásainak? Emlékszünk a kikarikaturizált mozdulatokra, tettekre, nem? Eltúlzott frakkszárny-lebbentés, estélyi öltözet, fehér kesztyű, előadó fölényes modor és kurta meghajlás a taps után, az öntelt, felhőkben járó, ellentmondást nem tűrő, fellengzős művészember gőgje, mind-mind nyomokban - néha - ma is jellemzi a koncertek külsőségeit. 
Az idők folyamán kialakult a szólózongora-koncert "műfaja", amely valamikor egyáltalán nem volt magától értetődő, mostanra pedig tartalmilag átesett a ló túloldalára. A szerző szerint "a bevett repertoár rugalmatlansága már az 1860-as évek óta meghatározza a koncertműsorokat. Tausig 1870-es berlini koncertjének programja bármikor elhangozhatna ma is. A többé-kevésbé kronologikus műsorkoncepció – amely Beethovennel és Bachhal indít, romantikusokkal folytatódik, és egy Liszt-rapszódia káprázatos tűzijátékával ér véget – napjainkban is él és virul." Érdekes, nem? (Gyorsan belenéztem néhány mostani zongoraműsorba: tényleg!)
Jobbra fenn: Alfred Cortot (Színházi Élet 1933)
Fejből vagy kottából? és ha kotta nélkül, az hazárdírozás vagy a 
komolyság bizonyítéka? emlékezetből való játék egyenlő a nagy művek kánonjával? - érkezett el a szerző másik nagy kérdésköréhez, amelyben az aranykor utáni változásokat kívánja tetten érni. Alfred Cortot-ról adomázták, hogy előadás közben összezavarodott zongorázás közben. "Egy híres – vagy inkább hírhedt – esetről a karmester, Sir Thomas Beecham kedélyesen csipkelődve így számolt be: >>Beethovennel kezdtünk, aztán Grieg következett, Schumann és Csajkovszkij; Cortot végül valami olyasmibe kezdett bele, amit nem ismertem, úgyhogy álltam ott, mint egy kőszobor<<” (Cortot egyébként 1935-ben megkapta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanári oklevelét, amelyet Hómann Bálint írt alá). Az akkori időkben nagy volt a nyomás a kotta nélkül való játékra, szerencsére ez mára enyhült. A 19. század első évtizedeiben még általános volt a kotta használat, csak a század második felére, de inkább végére alakult ki az a kényszerképzet, hogy az az igazi zongorista, aki kotta nélkül játszik végig egész esteket. Az ilyet a sajtó ünnepelte, a szerzők azonban morogtak, Beethowen például azt tartotta, hogy "a hangjegyek memorizálásának hajszolása felülírja a megfelelő dinamikára, artikulációra és kifejezésmódra való rátalálás igényét", Chopin pedig az ilyesmitől egyenesen dühbe jött. Az efféle teátrális magatartás tiszteletlenségnek számított mind a közönséggel, mind a zeneszerzővel szemben.
Balra fenn: a fotó Szvjatoszlav Richtert ábrázolja, aki - miután túlélt és csaknem belehalt a félelembe több nagy, kotta nélkül abszolvált előadása során - idősebb korában már nem érezte annak szükségét, hogy fejből játsszon. Ezt persze sokan a memóriája romlására fogták, de a zongoraművész nem foglalkozott ezzel a kritikával. (A kép Szvjatoszlav Richter 80. születésnapja tiszteletére vele készített interjúból származik - Muzsika, 1995/4)
A prelűdök kimentek a divatból (előjátékok más darabokhoz)? Ezeket a felvezetőül szolgáló zongorakaraktereket szinte senki sem játssza 1945 óta, pedig valamikor általános előadói gyakorlatnak számított. Hová lettek az improvizált prelúdiumok? A művészek megfosztják önmagukat a nagy darabok előtti belemelegítéstől vagy a különböző kontextusok közötti átmenet lehetőségétől. Ha pedig jobban megnézzük, akkor anno a prelűdöket azért játszották, hogy egyrészt "bejátsszák" a hangversenyzongorát, másrészt pedig a nagy darab előtt még mindig fecsegő közönséget elhallgattassák a zongora megszólalásával. Mióta egyre szabványosabbak a zongorák és a közönség is tiszteletteljesebb, azóta hanyagolják a művészek a prelúdiumot.
Busoni - aki nagy vitába keveredett kortársaival a zenekari hangzással kapcsolatban - 1900. március 24-én zongoraversenyt tartott a Royal-szálló nagytermében, ahol szédítő technikával, "érzésteljesen" játszott. (Budapesti Napló, 1900. március 24-i száma, 8. oldal)
Zenekari hangzás kontra éneklés? Fémes csattogás vagy cantabilé? Magasról billenteni vagy közelről gyúrni a billentyűket? Jó-e, ha a zongorista töri a terceket és a szexteket, vagy ez a bicegés csak egy rossz szokás? Hogyan szóljon az a zongora? Nagyon érdekes példákat és történeteteket hozott fel a szerző a témában, és ha most nekiállnék részletesen idecitálni őket, még holnap este is ömlene belőlem a betű.
Mi van, ha eltér egy szólam az eredetitől és jobb, mint az? Skandalum vagy természetes jelenség, aminek örülni kell? „>>Az etűd balkéz-szólama egészen eltér Chopin eredetijétől, s meg kell mondjam, sokkal jobb, modernebb, dallamosabb. Aztán az utolsó rész – nos, azt Godowski írta.<< Ez a kétségkívül meglepő kijelentés a kivételes zongoristától, Vladimir Pachmanntól (vagy ahogy lefegyverző őszinteséggel magát nevezte: >>a nagy Pachmanntól<<) származik, és a hangrögzítés hőskorának – és talán minden idők – egyik legelképesztőbb lemezén hangzik el. Pachmann olykor különc ripacsnak tűnhetett, de káprázatos zongorista volt, akit sokan a legnagyobb Chopin-játékosok között tartottak számon. Nagy hiba volna, ha bohóckodásai elhomályosítanák ezt az oldalát. Végtére is, ha az efféle szórakoztató különcködést teljesen száműzték volna a zene világából, a 19. század koncertpódiumai jórészt üresen maradtak volna. A tehetségnek nem feltétlenül kell ragaszkodnia a mosolytalan élethez."
Nos, ezt 1928-ban Budapesten az aggastyán előadóművésztől egyáltalán nem értékelték: amíg New York, Róma, Párizs, London közönsége "megveszett" kiszólásaiért, addig itt szinte üres koncertterem és fagyos felháborodás kísérte bravó Pachmannjait. (Ujság, 1933. február 19. 15. oldal)
Liszt Ferencről még életében elterjedt a mágikus jelző, például a Hon 1872. január 2-i számában hosszú "tárczában" méltatja a zeneszerző egyik művét.
Van-e élet Liszt után? - teszi fel a kérdést a szerző - és persze, hogy van! Liszt Ferencet, a romantika nagy képviselőjét, nem kellett újra felfedezni, mint sok más akkor élt zeneszerzőt, művei jó pár darabja napjaink hangversenyeinek sztenderd szereplői. Nem tudjuk, hogyan játszott a valóságban Liszt zongorán, nem maradtak fenn hangfelvételek róla. Zongorajátékának hangzása elveszett számunkra. Ugyanakkor aki hallgatott már meg számtalan előadótól zongoradarabot, fejtegeti a író, pontosan tudja, hogy bármit lehet unalmasan előadni. Így aztán nincs más kapaszkodónk, mint az, hogy a valóságban minden változik, változnak a zenével és a zeneművészettel kapcsolatos megítélések, elvárások, technikák, hallgatói attitűdök is. Ma ez a jó, holnap az lesz a jó, holnapután pedig kicsit más köntösben, más virtuozitással a tegnapelőttit hozzuk majd elő. Nincs új a nap alatt, csak legfeljebb nem tudjuk, hogy tegnapelőtt-előtt is volt már ilyen.
Kenneth Hamilton
Kenneth Hamilton skót zongorista és író, a romantikus zene virtuóza, főleg Liszt, Alkan és Busoni zenéjére specializálódott. Hamilton előadásait spontaneitás, zenei magabiztosság és színes játék jellemzi. Alexa Maxwell, Lawrence Glover és a skót zeneszerző, Ronald Stevenson tanítványa volt.
Doktori fokozatot szerzett az oxfordi Balliol College-ban, disszertációját Liszt zenéjéről írta. Több szakmai könyve jelent már meg, 1996-ban a Liszt: Szonáta H-mollban, 2005-ben pedig a The Cambridge Companion to Liszt (Cambridge-i kézikönyv/útmutató Lisztről).
Legutóbbi kötete, Az aranykor után 2008-ban jelent meg, ez már szélesebb közönségnek szól, és a múlt és a jelen közötti zenei különbségeket tárgyalja. Következtetései és felvetései nyomán széleskörű vita indult a zenei világban.
Kenneth Hamilton egyszerre gyakorló zenész és muzikológus: zongoristaként rendszeres vendége a világ legjelentősebb hangversenytermeinek, miközben kutatásaival rengeteget tesz azért, hogy jobban megismerjük a múlt zenei gyakorlatát. A kötet eredetileg az Oxford University Pressnél jelent meg, amely elragadó stílusban, ugyanakkor elmélyült érveléssel oszlatja el a zongorázás egykori aranykoráról szóló mítoszt.
A művet fordította: Hamburger Klára, zenekritikus, zenetörténész. 
A hölgy 85 éves, bírja a legnevesebb Liszt-kutató címet. A zenetudományok kandidátusa, több éven keresztül a Gondolat kiadó szerkesztőjeként dolgozott. Több nyelven beszél (angol, német, francia, olasz), természetesen a magyaron kívül.
Erről és sok másról szól a kötet. Komolyzenei művek, előadók, tegnap és ma. A zongora virtuózainak mindennapjai, nagy pillanatai, meghatározó egyéniségei és kicsinyes, vérre menő torzsalkodásaik szakmai ügyekben, amelyekből a ma zongoristái nőttek ki. Tudtad például, hogy Liszt Ferencet a maga korában nem vették fel a párizsi konzervatóriumba, s ezért ő egész életében lenézte az összes ilyesféle oktatási rendszert? Cserében abban korban ezek a konzervatóriumok sosem tanítottak Liszt-művet, hiába volt világszerte híres és ünnepelt zeneszerző... hihetetlen, mi?
Ha eddig nem jöttél rá, kedves olvasó, nem vagyok zeneértő. Csak remélni merem, hogy nem csesztem el annyira ezt az ismertetőt, hogy zenében járatos ember hozzám akarjon vágni valami nehezet. Mostanában azonban egyre több ilyen vonatkozású kötet ér utol, mintha dolgom lenne a zongorával (éppen most olvastam Érdi Tamás életéről szóló művet a Corvina Kiadótól vagy Schiff András életinterjúját, esszéit tartalmazó könyvet a Magvetőtől).
Az a nagy előnye a kötetnek, hogy a tartalmat laikusként is értékeltem és ott szorongtam a többi zeneértő hallgatóval én is a koncerttermekben, hallgattam az én szerintem hallható zenét. Tobzódtam az intrikákban, művészi túlzásokban, húztam a szám nyilvánvaló tudás adta önteltségen, tehetség követelte (?) gőgben, a gördülékeny cselekményvezetés pedig folyamatosan képes volt fenntartani érdeklődésemet. Nem zavart, hogy folyton ugyanazok a nevek bukkannak fel, mert mindig más aspektusból lettek megemlítve. Kenneth Hamilton professzor képes volt tudományos tételeket úgy megfogalmazni, hogy mindenki számára érthetőek legyenek. Jó, a kottákat értelmezni sem próbáltam, csak szent borzadállyal arrébb lapoztam onnan. De akkor is! A többit igen!
„Nincs könnyebb annál, hogy az ember érthetetlenül írjon, ugyanakkor nincs nehezebb a tudományos gondolatok mindenki számára érthető megfogalmazásánál […] Valamennyi valódi gondolkodó a lehető legvilágosabban, legtömörebben és legpontosabban fejezi ki magát.”
Schopenhauer (Parerga és Paralipomena egyik esszéjéből)
Köszönöm a lehetőséget a Líra Könyvek csoportba tartozó Rózsavölgyi és Társa kiadónak! A könyv borítórája kattintva elérhető kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
A korabeli újságszemelvények az Arcanum adatbázisából származnak, engedélyükkel közzétéve.
Megjegyzés küldése