Milyen az, amikor elveszítjük önmagunkat?

Könyvajánló: Emma Healey: Elizabeth eltűnt

Kik vagyunk mi? Mi különböztet meg engem tőled? Mi az az én? Szerintem énképünk nagy része az emlékeinkből táplálkozik. Mi lesz velünk, ha elveszítjük az emlékeinket? Elveszítjük önmagunkat is.

A könyv főszereplője Maud, egy hetvenes évei végén, nyolcvanas évei elején járó nő. A férjét évekkel korábban elveszítette, két gyereke van, a lánya, Helen és az unokája, Katy rendszeresen felbukkannak az életében. Maud a korunkat sújtó betegségben szenved, időnként elfelejt dolgokat. Időnként komoly dolgokat. Még megismeri a lányát, unokáját, sőt, a gondozóját is, de nem sokat tud a világról maga körül. Kis cetliket tart magánál, ezek helyettesítik az emlékeit. Tudja jól, hogy elfelejt dolgokat, de hát ez nem olyan nagy probléma... nem? 

Készít egy teát. Aztán eszébe jut valami, felmegy az emeletre, útközben leteszi a teát a folyosó polcára. Felérve már elfelejti, miért ment fel, aztán az is kimegy a fejéből, hogy kiment a fejéből valami. Szomjas lesz, lesétál a konyhába, majd készít egy teát. Aztán rájön, hogy meg kell néznie a néhai férje, Patrick ruháit. Leteszi a teát, felmegy, majd inkább megfürdik. Lemegy, mert szomjas, szóval főz egy teát... mire este odaér a lánya, Maud borzasztóan szomjas, a folyosó kis polcán pedig sorakoznak a teák. 

Maud sok dolgot elfelejt. Pl. hogy miért is ment a boltba? A lánya és a gondozó is a lelkére kötötte, hogy ne menjen a boltba, nem kell vennie semmit, főleg nem barackkonzervet, mert roskadásig van a konyha vele. Maud elsétál a boltig, elvégre felnőtt ember, csak megteheti már, hogy a saját pénzéből vásárol magának valamit, nem? De miért is ment a boltba? Fogalma nincs róla. Észreveszi, hogy a boltos kaján vigyorral figyeli, végül zavarában elvesz két barackkonzervet. Miközben keresi a pénztárcáját, talál egy cetlit: 

"Nem kell több barackkonzerv!"

Elbizonytalanodik, de a boltos rákérdez: biztos, hogy barackkonzervet szeretne már megint? Még szép! Elvégre egy felnőtt ember csak vehet magának barackkonzervet amikor szeretne, nem? Hazaérve látja a pulton a barackkonzerveket, és magában meg is feddi Carlát, a gondozóját, hogy biztos vett reggel, csak nem szólt. 

De ki is az az Elizabeth? Elizabeth Maud régi barátnője, aki eltűnt. Nem hívja, nem keresi, nem ír neki levelet, nincs otthon, és mozgást sem lát a házában soha. Biztos, hogy annak a semmirekellő fiának, Peternek van hozzá köze. Hogy oldasz meg egy ügyet, amikor nem emlékszel a nyomokra? Maud elmegy a rendőrségre, már negyedik alkalommal. Felhívja a környező idősotthonokat. De sehol semmi. Aztán talál egy cetlit a táskájában az idősotthonok nevével, és megijed, hogy a lánya otthonba akarja küldeni. Maud egyre jobban elveszíti a kapcsolatát a jelennel, de élénken él benne a múlt: amikor még fiatal, tizenéves lány volt, a nővére, Sukey, a háború és a háború utáni évek, Doug, az albérlőjük és kétes ügyei, Frank, nővérének a férje, aztán Sukey eltűnése, meg a bolond nő ügyei. Két idősíkon járunk: a múltban, Sukey eltűnése idején leginkább, és a zavaros jelenben. Aztán Maud állapota rosszabbodik. Már alig ismeri meg a lányát, az unokáját főleg. Elfelejt mindent, már csak egy múltból itt maradt árnyék. De egy gondolat újra és újra szöget üt a fejébe: Elizabeth eltűnt! Eltűnt, és senki nem veszi komolyan, senki nem tesz semmit! Mindenki csak sóhajt és megnyugtatja, majd elsétál azzal az... ess... esővédővel. De Elizabeth eltűnt!

Ez a könyv Emma Healey első könyve volt, és merem remélni, hogy nem az utolsó. Hihetetlen élmény volt olvasni, nem tudok rá jobb szót: megrázó. Fájó. Szomorú. Maud szemén át látjuk a jelent és a múltat, nagyon nehéz átadni egy demenciában szenvedő ember világképét, gondolatait, szétesett önmagát és elillanó emlékeit. De úgy érzem, Emma tökéletes munkát végzett. 

12 éves voltam, amikor nagymamám egy trombózis miatt részlegesen lebénult. Hozzánk költöztek nagypapámmal: mama már évek óta mondta, hogy esténként, éjszakánként papa "nem normális", elveszíti önmagát, nem tudja, hol van. De nappal ennek semmi jele nem volt, tiszta volt teljesen, nem is emlékezett semmire, és mindig csak legyintett: Á, csak álmodtad. Aztán amikor hozzánk költöztek, mi is megtapasztaltuk. Minden este egy erős fájdalomcsillapító és egy erős altató, ez volt a napi gyógyszere, immár negyven éve. 7-8 körül már ágyban volt, de 9 és éjfél között mindig felébredt. Nem tudta, hol van. Néha a szekrényt verte a botjával és énekelt (nagyon szépen tudott egyébként énekelni, anno Simándy József ügynöke meg is kereste kétszer is, de mindkét alkalommal azt mondta, hogy á', ha tíz évvel fiatalabb lennék...). De akkor éjjel nem volt nagy élmény erre riadni, mert akkor nem énekelt, inkább kiabált. Aztán volt, hogy elemlámpával ment a szüleim hálószobájába, és ébresztgette a lányát: Kati, Kati, hol van itt a mosdó? Más alkalommal nem talált vissza a szobájába, vagy nem találta az ágyát, nem tudta, hová feküdjön. Az állapota rohamosan romlott mama halála után, már napközben sem volt teljesen tiszta, rendszeresen elfelejtette, hol van mama. Mindig kérdezte, hogy mama miért nincs itt? Ha azt válaszoltuk, hogy de papa, hát meghalt, nem emlékszel? Akkor sírdogált szegény, mert ismét megrázta a hír, hogy a szeretett felesége eltávozott közülünk. Hamar megszoktuk, hogy azt mondjuk, otthon van papa, ne aggódj, most voltam nála. Szörnyű volt látni, ahogy elveszítette az emlékeit, ahogy elveszítette önmagát.

Emma Healey is a családja történetéből merített: végignézte, ahogy szeretett nagymamája egyre mélyebbre süllyed ebben a kíméletlen állapotban.

A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket a Facebookon is!