Az elme trükkjei - Avagy hogyan ver át bennünket az agyunk?

Torzítások, ​fóbiák, sztereotípiák, kognitív disszonancia: elménk folyamatosan trükköket játszik velünk, jó és rossz értelemben egyaránt. Miért gondoljuk gyakran, hogy igazunk van, amikor pedig épp tévedünk? Miért rettegünk egy apró, ártalmatlan póktól? Miért félünk nyilvánosan beszélni, ha nem vagyunk veszélyben?
Miért ragadnak meg fejünkben az információk?
A sokrétű és összetett valósággal szembesülve sokszor becslésekre és megérzésekre támaszkodunk, és sokszor illúzióknak vagy tévedéseknek vagyunk kitéve. Ezek az agyi mechanizmusok szükségesek a koherens világkép felépítéséhez, ám túlságosan gyakran arra késztetnek bennünket, hogy elveszítsük tisztánlátásunkat, magunkba zárkózzunk, elforduljunk másoktól.
Az elme trükkjei a mindennapi életből és a szociálpszichológia tapasztalataiból származó gazdag példaanyagon ismerteti az idegtudomány legújabb felfedezéseit, és hatékony eszközöket kínál arra, hogy az agyunkat szövetségesünkké tegyük egy olyan világban, melyben az álhírek a mindennapok részeivé lettek, a stressz és a szorongás népbetegségnek számít, a média és a fogyasztói társadalom a tudatalattinkat manipulálja, a politika pedig az eszünk helyett gyakran csakis az ösztöneinkre játszik.

Ez a könyv nem a biológiai, neurológiai szempontból mutatja be az agyat, noha a borítón ez (is) szerepel, annál egy sokkal érdekesebb vonalat ragad meg: az agyunk működésének pszichológiai oldalát, a reakcióinkat, összegyűjtve azokat a pontokat, amikor az agyunk átver minket, amikor túlságosan leegyszerűsít és sarkít dolgokat. Erre hatással lehetnek az aktuális érzelmeink is, pl. sokkal nagyobb eséllyel találunk ellenszenvesnek valakit vagy valamit, akivel, amivel előtte nem találkoztunk, ha egyébként feszültek, stresszesek vagyunk valamiért; és fordítva, sokkal nagyobb eséllyel lesz szimpatikus valaki/valami, amikor éppen jó a kedvünk, boldogok és nyugodtak vagyunk. Az első benyomás nagyon fontos, de érdemes a saját lelkiállapotunkat is megvizsgálni "ítélethozatalkor". 

Gondoljunk az agyi mechanizmusokra, amelyek akkor lépnek működésbe, amikor gondolkodunk, hiszünk, ítélünk. Ha azt érezzük, hogy a testünk feszült, mert valami stresszel bennünket, kételkedjünk kicsit; ha azt érezzük, hogy valamilyen hit annyira fontos a számunkra, hogy vele kapcsolatban a kételyt el sem tudjuk viselni, akkor tudni fogjuk, hogy motivált gondolkodás vakított el bennünket egy kicsit. Ilyenkor kételkedjünk kicsit. Ha valakit spontán módon ítélünk meg, akkor töprengjünk el azon, vajon min alapszik az ítéletünk, gondoljuk át a kontextust, kételkedjünk egy kicsit.

A könyv tíz fejezetre tagolódik, ezekből kiderül, hogy hogyan érzékeljük a világot, mennyire fontos az érzékelésben a szemünk, hogyan mesél az agyunk történeteket és hogyan idéz fel emlékeket, miért becsülünk olyan gyakran, vagyis miért gyártunk különféle jövőszimulációkat, és miért vesszük biztosra, hogy igazunk van, amikor nincs. Hogyan befolyásolja a hangulatunk a megfigyeléseinket, mi és hogyan működik a kognitív disszonancia. (Az a helyzet, amikor egy új információ vagy tapasztalat ellentmond az addig vélt dolgoknak. Rendkívül feszült, akár ijesztő helyzet is lehet, az első ilyet, amire élénken emlékszem, 10-11 éves korom körül éltem át. Egészen addig azt hittem, mi több, biztos voltam benne, hogy a vallást és a vallási történeteket az emberek nem hiszik el, csak egyféle közösségi szerepjátékot játszanak, építik a közösségüket. Akkor döbbentem rá, hogy nagyon sokan igenis elhiszik, és a hitükért képesek bármit is megtenni és gyűlölni mindent, ami más. Rendkívül intenzív és ijesztő élmény volt.)

Mesél a tudás illúziójáról, hogy amikor belevágunk valami új dologba, pl. elkezdünk zongorázni, nagyon hamar eljutunk arra a szintre, hogy egyszerűbb dalokat le tudunk játszani. De ahhoz, hogy komolyabb zeneművek is menjenek, ahhoz hosszú hónapok, évek gyakorlása kell, ami során átmegyünk a reménytelenség és az újult erő minden fázisán. 

Az agyunk amely megszűri azt a milliárdnyi félreérthető információt, amellyel a valóság állandóan bombáz bennünket értelmezi a világot, újraalkotja a valóságot, gyakorta a tudtunkon kívül. Az esetek többségében ez nagyon hasznos, sőt egyenesen életbevágó. De tévedésekhez is vezethet, amelyek alkalmasak arra, hogy előítéletesek legyünk.

Meg kell tehát világítanunk azt, ahogyan dolgozik az agyunk, amikor becsap bennünket.

Hogy hogyan kerülhetjük el, hogy a saját elménk csapdáiba essünk? Leginkább sehogyan, de némi tudatosság és öntudatosság, pszichológiai ismeret nem árt. Pl. nem baj, ha fontosnak tartjuk az érzelmeket, tényleg azok, de próbáljuk meg figyelmen kívül hagyni, amikor valamiről, valakiről döntést hozunk. Keressük a tényeket. Ez ma különösen nehéz, amikor ténynek álcázott álinformációk garmadája ömlik ránk mindenhonnan, de ma mégis sokkal inkább megvan a lehetőségünk, hogy tájékozódjunk, legyen szó bármiről. Éljünk vele, okosan. 

Állandóan túlbecsüljük azt a képességünket, hogy megértjük a világ működését; fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és ne álljunk meg minden alkalommal a reménycsúcson (lsd. Dunning-Kruger effektus), amikor új tantárgyat fedezünk föl vagy új gondolatokkal kerülünk szembe. Pont fordítva, merüljünk el a tudás forgatagában. Ahogyan a görbe mutatja, azért is érdemes ezt tennünk, mert a még megtanulandók sokasága miatti csüggedtségünk után a szilárdabb tudás felé indulunk tovább.

Nagyon jó élmény volt olvasni a könyvet, nem volt minden újdonság, mert szeretem és keresem a hasonló témájú könyveket, de tartom annyira érdekesnek, különlegesnek és fontosnak a témát, hogy egyáltalán ne zavarjon az "ismétlés". Az elmúlt években egyetlen könyvet olvastam újra, az pedig egy másik, hasonló témákkal is, illetve a jövővel, mesterséges intelligenciákkal, egyebekkel foglalkozó kötet volt, Michio Kakutól Az elme jövője. Ez a könyv is bekerül a témába vágó gyűjteményembe. :) A fejezetek rövidek, sok bekezdésre, alfejezetre tagolódnak, rengeteg példával, kutatási esetekkel és egyebekkel példázza az egyes téziseket, és nagyon fontos, hogy Albert Moukheiber nem csak érdeklődő laikus, hanem maga is szakember, de tud érdekesen, a laikusok számára is érthetően írni.

Az internet a legkedvezőbb terep az álszakértők és igazi sarlatánok megjelenésének, mert bárkinek szót és közönséget ad. Umberto Eco szerint az internet szóhoz juttatta azokat, akik „azelőtt csak a bárban, egy pohár bor után beszéltek, és semmilyen kárt nem okoztak a közösségnek. (…) Ma ugyanolyan joguk van szólni, mint egy Nobel-díjasnak.”

Ez az információbőség néha választásra kényszerít bennünket, és közben azt az illúziót nyújtja, hogy egy kérdés minden csínját-bínját ismerjük. Angliában 2016. június 14-én, az Európai Unióból való kilépés megszavazásának másnapján az angol Google-on az első számú keresés ez volt: „mi a Brexit”, a második pedig: „mi az Európai Unió?” Ez azt mutatja, hogy a választás napján sok angol szavazott anélkül, hogy pontosan tudta volna, mire vagy mi ellen szavaz. Szembesülve a szavazás eredményével, tájékozódni akartak. De ezzel még nincs vége: mára sok „brexiter” megbánta a szavazatát, és új szavazást akar.

A szerző 1982-ben született Franciaországban, a kognitív idegtudományok doktora, klinikai pszichológus és előadó a Párizs Egyetemen. Alapító tagja a neurológusok alkotta Chiasma-csoportnak, amely az emberek véleményének kialakulását vizsgálja, és a Conseil supérieur de l'audivisuel (CSA, a francia médiafelügyelet) szakértője az online dezinformációval kapcsolatos ügyekben. A könyvet Várkonyi Benedek fordította, eredetileg 2019-ben jelent meg Franciaországban.

Köszönöm a lehetőséget az Európa Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a kötet kedvezményes áron.

Kövess minket a Facebookon is!

Ami még érdekelhet