Hallottad már Habsburg Vilmos nevét? Le merném fogadni, hogy nem nagyon. Az iskolában nem tanítanak róla, nem része a minket is érintő Habsburg-vonalnak, és neve választott hazájában is szinte feledésbe merült. Életének története mégis pontosan tükrözi azt a korszakot, azt a világot, azokat a változásokat, amelyeken Közép- és Kelet-Európa a 20. század elején keresztülment.
Habsburg-Tescheni Károly István főherceg, magyar és cseh királyi herceg, a Császári és Királyi Haditengerészet főfelügyelője, József nádor unokája volt Vilmos, polgári nevén Wilhelm Habsburg apja. István megérezte, hogy valami készül, hogy közel a monarchia bukása, és a helyét bizony nemzetállamok egész sora fogja átvenni, ezért választott egy hazát: az első Habsburg család voltak ők, akik Lengyelország területén rendezkedtek be, megtanultak lengyelül, és támogatták a lengyel függetlenséget - elvégre a nemzeti Lengyelországnak szüksége lesz egy tapasztalt királyra.
Fia, Vilmos ennél is tovább ment: mint a legtöbb Habsburg, ő is abban a kiváltságban részesült, hogy megválaszthatta hazáját, megválaszthatta nemzetiségét. Vilmos pedig elsősorban ukránnak tartotta magát, támogatta az ukrán függetlenséget, 1919-ben pedig a Szics-lövészek ezredeseként részt vett az ukrán függetlenségi harcban a bolsevikok ellen, és közben tartottak egy lengyel támadástól is. 
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a történelem nem ért véget. Ugyanezt gondoljuk az evolúcióról is, meg úgy általában a bolygó változásairól. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minden, ami van, magától értetődő. Ugyanezt gondoljuk egy kész műről is nem? Legyen az akár egy könyv, akár egy festmény, akár egy zenei darab - hajlamosak vagyunk úgy tekinteni ezekre, mint olyan dolgokra, amelyek eleve így, készen pattantak ki az alkotó fejéből, nem estek át semmiféle változáson attól a pillanattól kezdve, hogy eszükbe ötlött a terv. Megjegyzem, ezért is nehéz a kezdő írókkal egy jó szerkesztőnek: nincsenek vele tisztában, hogy sokszor egy könyv fele "megy a kukába", és átírják az egészet. Azt gondolják, hogy úgy tökéletes a művük, ahogy megálmodták elsőnek. Valahogy így állunk a történelemhez. Attól függetlenül, hogy az összefüggéseket sokszor nem látjuk át - nem arra tanítanak, hogy átlássuk, elvégre akkor még a végén gondolkodni is tudnánk. Most sem tudjuk, mi lesz a politikai-társadalmi világgal 20-30 év múlva, csak világnézettől, gondolkodásmódtól, rettegéstől függően gondoljuk így, vagy úgy. Ebben a könyvben kirajzolódik egy olyan Európa, amelyet nem ismertünk meg, mert nem is született meg. De ezt az alakítás idejében honnan tudhatták volna? Csak mi tudjuk, utólag - és mi is csak nehezen látjuk meg. Egy olyan Európa képét látta több Habsburg család is, ahol az egységes és toleráns monarchia helyett kisebb nemzetállamok állnak, ezért sokan választottak maguknak hazát - ki számításból, ki szívből, ki mindkettőből. A birodalom összeomlik, de a romjain ott lesz számos nemzetállam, élén Habsburg uralkodóval, akik így mégis képesek egyfajta egységet képezni azokban az időkben, amikor tartani kellett a bolsevik előretöréstől, és később a náci uralomtól is. Egy ilyen állam, egy Lengyelországtól és az oroszoktól független Ukrajna létrehozásán fáradozott Vilmos is, aki az évek során valódi ukránná vált, noha az ukránok valójában csak kihasználták.
Az ukrán szabadság története egy olyan korszak – és erre mindig emlékeztetni kellett magamat olvasás közben –, ami még most is alakul, és aminek a kezdete óta alig telt el 100 év. Nevetségesen kevés idő, és mégis, élő ember nem sok van, aki emlékszik is ezekre a dolgokra! Meg merném kockáztatni, hogy nincs is. És alig 100 évvel később ezt ismét veszély fenyegeti.
Nagyon megragadt bennem a mondat, hogy a történelmet be kell tiltani. Persze, az emberek kezében három igen veszélyes fegyver van, vagy lehet: a pszichológia (ismerni az emberi viselkedést, és hatni rá), a természettudományok (ismerni a biológiai, fizikai törvényeket – kevésbé hatásosak a vallási szövegek), és a történelem (ismerni a múltat, az összefüggéseket, mert ezek adják a jövő szövetét). Mindaz, ami száz éve történt, kihatással van a mai napra is, de a száz évvel ezelőtti események is valaminek a következményei. A történelemtanítással egy baj van: nem az összefüggésekre világít rá, csak magold be az évszámokat! Nem élvezetesen és érdekesen előadott élettörténetek és ok-okozatok vizsgálata, hanem elképesztően száraz tények és vélemények tárháza. Pedig lehet azt élvezetessé is tenni, csak nehéz.
Vilmos dicstelen véget ért: megmaradt ukránnak, eleinte a német hatalom támogatta, de aztán erőteljesen az ukrán függetlenség ellen fordult, és ezzel Vilmos is ellenük fordult. Bécsben élt, és ott várta meg a szovjet csapatokat, akik elhurcolták. Halála bizonytalan, 1948 és 1955 közöttre tehető egy szovjet koncentrációs táborban.
Ez az utolsó kép, amely a szovjet fogságban sínylődő egykori Habsburg főhercegről készült. Gyönyörűen megírt könyv, Snyder hozza a megszokott formáját, és méltó emléket állít egy rendkívül érdekes, tragikus életutat bejárt személyiségnek, aki csak egyet akart: egy független Ukrajnát.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése