Baráth Katalin és a negyedik elsőszerzősség

Sok űroperát olvastam már életemben, ezek közül is kiemelkedik Baráth Katalin Afázia című könyve, amely június 8-án jelent meg az Agave Könyveknél. A mű kifejezetten magas színvonalon megálmodott és összerakott történet, amelynek világépítése bámulatos, humora sikkes, cselekménye pedig székhez szegező, könyvvel a kezemben. A kötet lebilincselő tartalma nemzetközi élvonalba emeli a szerzőt, egy John Scalzi sem írhatna jobbat, de magyar vonatkozásban műfajában On Sai történeteivel is simán versenghetne az elsőségért.

Lehetőségem adódott Baráth Katalintól kérdezni a kötettel kapcsolatban, így 10 órás maratoni olvasás és egy hetes tartalomemésztés után az alábbiakra voltam kíváncsi.

Mindjárt elsőnek az merült fel bennem: egészen pontosan mit látunk a kötet fedlapján? Honnan jött az ötlet, hogy egy hexagon így néz(het) ki?

Szerintem az az objektum inkább a könyvben központi szerepet játszó Pandonhya. A borítót szerencsére nem én terveztem, hanem Müller Péter, akinek nem volt könnyű feladata, mert kemény dió olyan borítót tervezni, ami a hazai sci-fi olvasók számára azonnal elárulja, hogy az ott a könyvesbolti polcon egy sci-fi, de közben a regénybeli történethez is illeszkedik a látvány. Engem különösen zavar, ha egy könyvborító túl „zajos”, sok dolog verseng a figyelemért rajta, ezért is örülök a végeredménynek, ami viszonylag egyszerű, mégis egyértelműen árulkodik a műfajról, és kapcsolódik a történethez is.

Számos magyar folyónévvel találkozik az olvasó a műben. Van-e jelentőségük a történet során?

Nem szívesen írom elő az olvasóknak, hogyan kell értelmezniük a történetben fölbukkanó elnevezéseket, tárgyakat, eseményeket, szóval ennek a kérdésnek a megfejtését inkább rájuk bíznám.

Különlegesen egyedi nyelvünk, a magyar, összefüggésbe hozható a tartalommal. Mi indította arra, hogy a történet középpontjába helyezze?

Eredetileg nem a magyar nyelvben gondolkodtam, hanem egy kitalált, különleges nyelvben, amit másoknak nehéz elsajátítani. Ötletelés közben azonban rájöttem, hogy fölösleges kört futok, hiszen itt van „kéznél” a saját anyanyelvem, ami megfelel a fenti kritériumoknak. Ráadásul ha a magyarnál maradok, az újabb rétegekkel is gazdagíthatja a történetet az olvasók számára, akikkel osztozom ezen a nyelven és a kultúrán. Remélem, ez így is történt.

Játszik-e szerepet életében a szakralitás (utalva a cselekmény középpontjába helyezett Igére)?

Játszik, de a könyvben szereplő vallás személyes élmények nélkül is megalkotható lett volna, hiszen nem különösebben bonyolult sem a teológiája, sem a rá épülő szervezet. Pontosabban nem láttam se a szükségét, se a teret arra, hogy jobban kibontsam a történet szakrális vetületeit.

Hogyan viszonyul a mindennapi életben a fanatizmushoz? (A kötet legelején a főhős csak úgy tud elmenekülni hexagonnal, hogy a többiek parancsra késlekedés nélkül feláldozzák érte az életüket.)

Nagy kételkedő, rákérdező vagyok, de azért rendkívüli módon tudom tisztelni, sőt csodálni mások szenvedélyét, talán éppen a magam halvérűsége miatt. Ami az említett esetet illeti, abban én inkább a katonai fegyelmet látom, mint a fanatizmust, de persze ezt döntse el az olvasó maga.

A Háló politikai vezetése hasonlít az Európai Unió politikai berendezkedésének elveihez. Véletlen lenne? (Döntési képtelenség az egymással szemben álló felek miatt. Kallisztó látszólagos semlegessége nyomokban Ausztriára emlékeztet.)

Nem vagyok nagy rajongója azoknak a fantasztikus regényeknek, amelyek egy az egyben a jelen valóságáról szólnak, csak épp átneveznek bennük ezt-azt. A sci-fit persze sokszor, így az Afáziában is meghatározza a kor, amelyben születik, de azért igyekeztem kerülni a direkt megfeleléseket. Vagyis előfordulhatnak ugyan hasonlóságok, de semmiképpen sem konkrétan az EU-ról vagy Ausztriáról akartam írni. Viszont, mint már hangsúlyoztam, az olvasó létrehozhat egy saját olvasatot ebben a kérdésben is.

Hány részesre tervezi a művet?

Minden regényemet egyrészesre terveztem, így ezt is. Se magamnak, se az olvasóknak nem ígérhetem meg, hogy lesz majd időm, kedvem, lehetőségem bármihez folytatást írni. Természetesen nem kizárt, hogy később azért írok, ez egyik regényemnél se kizárt, ráadásul mindegyiknek a világa megengedi a bővítést. De hagyni akarok módot arra, hogy teljesen új történeteket írjak, ha azok jobban érdekelnek. Ahogy arra is, hogy egyáltalán ne írjak többet, és mégse maradjon elmeséletlen történet mögöttem.

Eddigi műfajai: történelmi krimi, ifjúsági regény, thriller, most miért éppen sci-fi, azon belül is egy fegyelmezetten pontos, filozófiai kérdésekkel is foglalkozó űropera?

Megtisztelő ez a „fegyelmezetten pontos” minősítés, de biztos lesz majd, aki nem ért egyet vele. Ami nem baj, mert nem tézisregényt akartam írni, hanem „csak” egy kalandot az űrben. Nekem olvasóként vagy filmnézőként ennyi is elegendő élményt nyújt, ezért is fordultam a sci-fihez. Régóta élvezettel olvasom a sci-fiket, és néhány sci-fi novella és egy posztapokaliptikus regénykezdemény után most először sikerült a végéig megírni egy hosszabb történetet is, amiben van űrhajó, van pár, nem mindig lelkes hős és egy némileg (reményeim szerint) izgalmas környezet.

Történészként jelentős kutatómúlt áll a háta mögött. Visszatekintve általában mi van előbb: a könyvtéma ötlete vagy egy-egy kutatás során szembejövő érdekesség, ami megér egy könyvet?

A jelentős kutatómúlt még mindig inkább cél, mint adottság, bár, ha minden jól megy, idén még egy szakkönyvem is megjelenik. (Jelenleg az olvasószerkesztőnél van a kézirat.) Ami a történelmi vonatkozású regényeimet illeti, a kérdésben említett két dolog voltaképpen egyszerre jön: elrágódom kicsit az érdekességeken, de mindig jelentősen hozzájuk kell „költeni”, hogy működő krimi legyen a végeredmény. És én elsősorban nem történelmi regényt, hanem működő krimiket szerettem volna írni, amelyekbe a történeti anyag szervesen beépül ugyan, de mégse az uralja a történetet, hanem a krimi műfajának szabályai.

Milyen negyedik elsőszerzősnek lenni?

Kívülről talán úgy tűnik, hogy ezekkel a műfajváltásokkal folyamatosan szúrok ki magammal, és néha én is úgy érzem. De komolyabban belegondolva: valamihez folytatást írni legalább olyan kockázatos, mint újba kezdeni. Persze, manapság szeretjük a franchise-okat, a visszatérő szereplőket, világokat, ezek hízlalják a komfortérzetünket (az enyémet is), de egy, a magyarhoz hasonlóan kis könyvpiac alkotójaként nem biztos, hogy hosszú távon megéri elköteleződni egyetlen történet vagy műfaj mellett. Ha óvatosan is, én szeretek kísérletezni, és szeretnék erre időt és módot is adni magamnak.

Mi van a tarsolyában, miről olvashatunk még Baráth Katalintól a jövőben?

Az utóbbi két évben három teljesen különböző műfajú regényen dolgoztam, nem tudom, melyiket sikerül előbb befejezni. Ha éppen nem kezdek bele egy sokkal izgalmasabbnak tűnő negyedikbe… Ezekről nem is beszélnék bővebben, ne illanjon el számomra a varázsuk.

Hogy érzi magát a bőrében? Megviselte-e a járványhelyzet? Hatott-e ez a készülőben lévő írásműveire, ha igen, hogyan?

Régóta és sokat dolgozom egyedül, szóval nem vártam, hogy nagyon földhöz vág majd lelkileg a helyzet. De mostanra kiderült, hogy tévedtem, a társaság sokkal jobban hiányzik, mint gondoltam. És egy bizonyos mértékű képernyőundorom is kifejlődött, ami az írást is nehezíti, az olvasást is (szinte menekülök a nyomtatott könyvekhez, de szaktanulmányokat szinte csak monitoron olvasok), és a filmekhez is egyre kevesebb a kedvem, a sorozatokról nem is beszélve. Összességében jobban elfáradtam, mint vártam, de nagyon bízom benne, hogy nyáron visszaszerezhetek valamennyit az energiáimból.

Köszönöm szépen a válaszokat! Jó munkát, sikeres könyvbemutatót kívánok! Szívből, igazán.

Ó, hát én köszönöm az érdeklődést, és hogy vállalta egy sci-fi pályakezdő regényének az elolvasását!

Olvasói hűséggel: Carbonari, KultúrPara