Élet a zord vidékeken

 Bruno Zanzottera nem mindennapi hobbinak él: kegyetlen, szélsőséges körülmények között élő népcsoportok életébe pillant be, és nyújt bepillantást nekünk is. Az elmúlt 12 évben a Föld minden pontján megfordult már, élt a huillichék, a yalik, a kecsuák között egyaránt, és még számos más nép körében. Vajon mi visz rá egy embert, hogy ilyen szélsőséges hatásoknak tegye ki magát?

Az olasz férfi 2009-ben döntött úgy, hogy szeretné jobban megismerni nem csupán a vidéken élőket, hanem azokat a népeket, amelyek szélsőséges és zord körülmények között élnek, legyen az akár hegység, akár sivatag. Ezek a népek a Föld legkülönbözőbb pontjain, teljesen más közegben élnek, jó eséllyel sosem hallottak egymásról, és mégis van köztük két közös pont: az egyik a vendégszeretet, ami alól csak egy-két nép a kivétel. Azok, akik a -40 fokos mongol telet jurtákban élik meg, akik Afrikában, a világ legmagasabb hőmérsékletű helyein élnek, alapvető, hogy odafigyelnek egymásra is, és az idegenekre is, behívják őket a hajlékukba, megvendégelik... a másik hasonlóság, hogy mindannyian büszkék az életmódjukra, nem érzik úgy, hogy bármiben is hiányt szenvednének, noha sok esetben sem iskoláik, szinte semmijük sincs "városi" mértékkel mérve. 

Persze mindegyik nép különböző, némelyik erőszakos, más a végletekig jámbor, és ez a neveltetésüknek köszönhető. Így élhet szinte egymás mellett a világ egyik legjámborabb és legerőszakosabb két népe, és életmódjuk megmutatja, mennyire fontos is a környezet. Az egyik az élet szeretetére, egymás segítésére neveli a gyerekeit, a másiknál pedig csak akkor válhat felnőtté valaki, ha legalább egy embert megölt már. Ott a négyévesek is sokszor ölre menő harcokban döntik el, kié legyen az utolsó falat, ki játszhat azzal a csonttal. 

A következőkben három elszigetelt életet élő népcsoportot ismerünk meg kicsit jobban.

Yali

A yalik Indonéziában élnek, egy pápua törzs tagjai, és talán az egyik legelszigeteltebbek. Korábban kannibálok voltak, 1970-re ez szokásuk jórészt kiveszett, ahogy kultúrájuk számos része is, mint az őskultuszuk és a harci szertartásaik. Ám ruházatukat, nyelvüket és életmódjukat a mai napig őrzik. Ruházatuk (talán helyesebb annak hiányáról beszélni) igen egyszerű: a nők többsége nádból font szoknyát vagy hasonlót hord, a férfiak pedig csupán a péniszüket tartó-takaró ún. kotekát, illetve a törzsük körül szárított pálmalevelekből vagy banánlevelekből font gyűrűket. A koteka jellemzően szárított lopótökből készül, mérete pedig jelzi az adott férfi törzsbeli helyzetét és egyéb testi adottságait egyaránt. 
Pápua tartományának zord vidékén, a szakadékokkal tarkított indonéz felföldön élnek, jellemzően vadászatból és gyűjtögetésből tartják fenn magukat. Kedvenc eledelük az édesburgonya, viszont a gyümölcs érdekes módon jóformán teljesen hiányzik az étrendjükből. 2009-es adat szerint nagyjából 49 ezer ember tartozik a yalik közé.

Huilliche

A huillichék a Chile partjainál fekvő Chiloé szigetén élnek, és fáradságos munkával keresik kenyerüket: vagy aranyat mosnak a kis folyóból, vagy földművelésből élnek, ami ezen az esőáztatta, hűvös, terméketlen területen nem egy leányálom. Népességük nagyjából 17 ezer főt számlál, mindannyian beszélnek spanyolul, de a legtöbben a huilichék nyelvét is értik. Identitásukat a mai napig őrzik, noha kis szigetükre utat tört a kereszténység és a civilizáció, hagyományaikat tartják és óvják.

Masai

A maszaik - vagy maszájok - Kenya déli, Tanzánia északi részén élnek, a lélekszámuk viszonylag magas, 1-1,5 millió közé tehető, így természetes, hogy további 19 kisebb csoportra oszlanak fel, mindegyikük ruházata, életmódja kissé eltér egymástól. A földművelést nem űzik, náluk hatalmas tiszteletlenség, hogy "átdöfjék", felássák az éltető anyaföldet, így halottaikat sem ássák el, csak félreeső területen hagyják a testüket. Abból pedig akad bőven, a kietlen, végtelen, hatalmas területen jórészt szarvasmarhát, kecskét tartanak. Büszke emberek, és sok konfliktus akad köztük a legelőhelyek miatt. A fiúkat 14-15 éves korukban körülmetélik, majd elvonulnak egyedül, kialakítanak egy saját állatartó-helyet, kis kunyhót. Csupán néhány év elteltével térnek vissza a közösségbe, hogy feleséget keressenek. Jórészt tejet, sajtot, tejterméket, gyümölcsöket fogyasztanak, húst nagyon ritkán. 

Érdekes kérdés, hogy vajon tényleg a mi életmódunk a követendő példa? Én úgy vélem, hogy a népeket meg kell hagyni a saját világukban, kultúrájukban, ám a kegyetlen szokásokat ki kell iktatni. Nem osztom teljesen Bruno Zanzottera véleményét, hogy a mi kultúránk csak ártana nekik, hogy az iskolák csak ártanának, hogy a Zambiában a falu közepén ásott kút sokkal kegyetlenebb dolog, mint az, hogy a nők a négy kilométerre lévő víznyerőhöz mennek mindig tiszta vízért. Még akkor sem, ha ezzel elveszítették az egymás között, a férfiak világától távol töltött kis időt, amit a négy kilométer megtétele jelentett oda-vissza. Az emberiségnek, mint egyetlen fajnak akkor van és lesz jövője, ha végre megtanul egységesen gondolkodni, tenni a jövőért, és nem gyilkolni, gyűlölni egymást olyan dolgokért, amelyekről nem tehet. Ennek egyik legfőbb alapja lenne a megfelelő oktatás, ami később alapjaiban változtatná meg a hozzáállást. Ez nem jelenti azt, hogy el kell törölni az egyéni hagyományokat, szokásokat - épp ellenkezőleg. 

Bruno Zanzottera a járvány alatti időszakot Olaszországban töltötte és tölti, és új projekteken dolgozik, amelyek megismertetik a nagyközönséggel a különleges, távoli kultúrákat, elősegítik azok védelmét és megértését egyaránt.

Készült Bruno Zanzottera munkássága alapján.

Kövess minket Facebookon!