Ennek a városnak a lelke nem beteg, hanem halott

Könyvajánló - Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok

Kazuo Ishiguro, a Nobel-díjas japán származású brit író a Vigasztalanok c. könyvet 1995-ben írta, de eddig nem jelent meg magyarul. A Helikon Kiadó ezzel kezdi Ishiguro életműsorozatának kiadását.

A ​Vigasztalanok a Helikon Kiadó új Ishiguro-életműsorozatának első kötete. A 2017-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett író 1995-ös regénye most jelenik meg először magyar nyelven, Greskovits Endre fordításában.

Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül. S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.

Ishiguro talányos regényét azóta sokféleképpen elemezték – sokan az életmű csúcsának tartják, s ha az, akkor egészen bizarr alakú csúcs: egyes olvasók szerint megmászhatatlan, míg mások a mászás minden pillanatát élvezik.

A 2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” Nobel-díjjal kitüntetett japán származású brit író, Kazuo Ishiguro olyan világsikerű regények szerzője, mint a Napok romjai, a Ne engedj el… és Az eltemetett óriás.

Témáját és gondolati ívét tekintve minden újabb műve meglepetés – van köztük a mélységes múltból a mi korunkhoz emberéhez szóló allegória, van a közeljövőben játszódó disztópia, van, amelyik Japán második világháborús vereségének lelki hatásait elemzi, és van olyan, melynek fő motívuma a zene –, de mindegyiket összefűzi az a sajátos látásmód, melynek kapcsán eszünkbe juthat ugyan Franz Kafka, Marcel Proust vagy Vladimir Nabokov, de Ishiguro írói világa végső soron egészen eredeti: olyan különös fénytörésben láttatja a szorongó emberi lelket, mint senki más.

Abszolút igaza van a fülszövegnek abban, hogy ez a regény talányos, és abban is, hogy egyes olvasók számára megmászhatatlan, mások pedig minden pillanatát élvezik. Nem állítom, hogy én elsőre meg tudtam mászni ezt a csúcsot, sőt, a legkevésbé sem vagyok biztos benne, hogy felértem a csúcsra egyáltalán. 

– Butaságot beszélsz. Senki se szeret egymagában lenni.

– Én igen. Én szeretek.

– Hogy szerethetsz magányos lenni?

A regény során megismerjük (?) Mr. Rydert, a világhírű zongoraművészt, aki egy ismeretlen városba érkezik. A nevek alapján amúgy német nyelvterületre helyezném, viszont a szereplők viselkedése alapján inkább keletebbre, egy posztszovjet országba, valamikor a 90-es évekbe. Annyira bosszantóan tolakodó az összes szereplő, és annyira bosszantóan próbálják a "messziről jött" nagy művészt udvariasan vendégül látni, hogy egyik sem hagyja soha szóhoz jutni, csak szabadkozik és kéréseket fogalmaz meg, mindezt végtelen udvariaskodó tolakodással. Mint amikor egy férfi tolakodóan megragadja egy nő kezét, és minden nélkül kézen próbálja csókolni, miközben csak a pörköltszaftot keni szét... khm... nem udvarias egyáltalán, sőt. Tuskó szokás, ami a legalapvetőbb emberi udvariasságot, odafigyelést is nélkülözi. Na, éppen ilyenek a szereplők is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, napokra le kellett tennem, annyira irritált az egész kötet hangvétele, kellett idő, hogy megszokjam. Persze már a kezdetekkor is tudtam, hogy itt Ishiguro játszik a kedves olvasó idegeivel, szándékosan, és ügyesen. 

A rossz munkás mindig a szerszámait okolja.

Viszont mégis volt valami a szövegben, a stílusában, ami nagyon megfogott, olvastatta magát rendesen, még ha úgy is éreztem magam néha, mint Ryder, aki azt sem tudja, hol van, nem ismeri a programját, nem ismeri ezeket az embereket. Vagy mégis? Mégis a felesége, legalábbis a párja és a gyereke is szerepel a kötetben? Vagy nem? Gyerekkora helyszínére látogatott vissza, és tényleg ugyanabban a szobában van, mint gyerekként, vagy csupán valamiféle játék, intuitív asszociációs írói játék részesei a szereplők, és velük együtt mi magunk, olvasók is?

Annak ellenére, hogy rendkívül bosszantóan viselkedtek a szereplők, mégsem idegesített a kötet, mert szerethetőek voltak. Mint amikor a háziállatod valami hülyeséget csinál, és ezzel egy kis pluszmunkát neked, bagy ilyesmi, nem haragszol érte igazán, csak bosszant, mert épp hülyén viselkedik. Nos, ebben a kötetben MINDENKI hülyén viselkedik gyakorlatilag végig, de mégis szerethetővé és érdekessé válnak. Szürreális eseményekből sincs hiány, és nagyon együtt tudtam érezni az egész kavalkád elszenvedőjével, Ryderrel, akinél nem egészen értettem, miért hagyja magát ennyire sodortatni az árral. Pedig a gondolatai rendben voltak, a tettei azonban ezt nem tükrözték.

Valószínűleg azt hiszed, hogy nyomorúságos az életem. Pedig nem. Csak arról van szó, hogy az ember miképp nézi a dolgokat.

 

Kazuo Ishiguro 1954-ben született Nagaszakiban, 5 éves korában költözött a családja (oceanográfus édesapja új munkalehetősége miatt) az Egyesült Királyságba. Angolt és filozófiát, majd mesterszakon kreatív írást tanult, diplomamunkájából született az első sikeres regénye, amelyet több is követett. 2017-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, mert "nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit".

"Ha összeadjuk Jane Austent és Franz Kafkát, elénk tárul Kazuo Ishiguro egy csukott kagylóhéjban. A recepthez már csak egy kis Marcel Proust szükségeltetik, és akkor nagyjából már megvan, miféle művek kerülnek ki Ishiguro keze alól." - Sara Danius, a Svéd Akadémia titkára.

Hogy ki volt itt Kazuo Ishiguro játékának az elszenvedője a Vigasztalanok c. regényében, az még kérdéses, és a szimbolikája sem teljesen tiszta előttem - márpedig ő abban nagyon jó. Ezen kívül csak egy könyvét olvastam egyelőre, de sort fogok keríteni a többire is, mert úgy érzem, hogy hasonló, mint Paul Auster: csak előnyünkre válik, ha megismerjük a különös regényeit. A kötetet Greskovits Endre fordította, és nagyon jó munkát végzett vele. A regénynek rendkívül szép a nyelvezete, annak ellenére, hogy túlságosan sok jelzőt használ és körmondatokat, amikor párbeszédről van szó legalábbis - de mindezt mégis stílusosan és autentikusan. Eszméletlen jól ragadja meg a szereplők kilátástalanságában való "vergődését", a vigasztalanságot. Azért tettem idézőjelbe a vergődést, mert eközben mégis megpróbálnak a külsőségekre adni, sőt, azért a belsőt sem hanyagolják el, mégis süt róluk a koruk, helyzetük, életmódjuk kilátástalansága, a kitörésre való képtelenség és ennek a megnyomorító gyásza. Különleges élmény volt az olvasása, és azt hiszem, azok között lesz, amit újra fogok olvasni valamikor, mert sokrétegű, és minden egyes olvasáskor más és más réteget bontok le belőle - és bont le belőlem.

Köszönöm a lehetőséget a Helikon Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.