A kommunizmusban az az egyedüli jó, hogy napjainkra hazánkban már csak a múlt. Mindegy egyéb csak blaszfémia, hogy ilyen képzavarral éljek egy ateista világnézeti berendezkedésről. Mégis, Orosz István grafikusművész ezekről az időkről ír a Páternoszter című első szépprózai művében, amely a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg nemrégen, méghozzá az abszurd és a groteszk elemeit is beleszőve. Egy merényletről, amit vagy elkövettek Rákosi ellen, vagy nem, egy kádári lelkiismeretfurdalásról, amiért vagy megbocsátott magának az illető, vagy nem, a XX. század végi rendszerváltás anomáliáiról - és még sok minden másról. Azt sem árt tudni, hogy a fenti Tovarisi konyec! című plakátnak ugyanaz az alkotója, mint e kötet szerzője - csak a két mű alkotása között eltelt három évtized.
Könyvajánló - Orosz István: Páternoszter
A rendszerváltás környékén elárasztotta az országot a Tovarisi konyec! (Elvtársak vége!) cirill feliratú, amúgy magyar röplap, amelyből szerintem még mindig lehet eldugva itthon egy iratmappában vagy képeslapgyűjteményben, mint az akkori idők nagy mementója. Az első könyves szerző, Orosz István, nemzetközi hírű grafikusművész kötete magán viseli a kezdő írók örök átkát: olyan sok mindent akar elmondani a szerinte fontos eseményekből, hogy túlbonyolítja a cselekmény szálait, megnehezítve az olvasónak a befogadást. A képmás.hu-n megjelenő egyik interjúban el is ismeri, hogy nem kedveli a három másodpercen belül befogadható képeket, azt szereti, ha el kell gondolkodnia a mű előtt állónak az alkotó valódi akaratáról, de legalább saját elképzeléséről a kép interpretálásához, amit magával vihet a mindennapokba. Nos, ezt az attitűdöt átpakolta ebbe a regényébe is. Jó vagy rossz? Ugyanúgy bonyolult értelmezést kíván a válasz megadása, mint maga a regény megítélése is. Meg kell küzdeni a befogadásért, tehát senki se fogjon hozzá könnyelműen az olvasásához.
Mert mi is történik a könyvben? Fiatal, magyar származású nő, író, újságíró, Spanyolországból hazánkba kerül akkreditálásra, és csak azért kapja meg a státuszt, mert tud magyarul. Az eddigi ismert utolsó rendszerváltás után vagyunk 2 perccel - Mária szerepel a tvben, cikkeit lehozták az újságok, mindenre kíváncsi és mivel nem saját bőrén tapasztalta meg az ország közelmúltját, kellő távolságtartással tud az események szemlélője és narrátora lenni. A másik főhős, Emil, festő, lerajzolja őt egy téren. Érdekesen induló kapcsolatuk szerelem lesz, és annál is több: Emilnek van egy története, amelynek középpontjában egy páternoszter szerepel a Rákosi-korban.
Nos, akkor ismerjük az egyik szálat: Mária és Emil nyomozása a páternoszter-ügyben és az azzal kapcsolatos események, a másik szál maga a páternoszter lassításával kapcsolatos ÁVH kihallgatási jegyzőkönyv, külön jegyzetekkel tarkítva, a harmadik szál pedig az erről írt történet a Kádár-éra közepén. A két ember, Mária és Emil titkok nyomába ered, egyrészt családi, másrészt történelmi rejtélyek nyomába, amelyek tragédiákkal, keserédes tanulságokkal és meghökkentő, groteszk történésekkel teli, főleg Rákosi Mátyással kapcsolatban.
 |
| A szerző, Orosz István - a fotó Páczai Tamás munkája, amely eredetileg a Képmás.hu-n jelent meg. Itt megtekinthető a forrás. |
A páternoszter egy tervet fed le, amikor is az ötvenes években fiatal művészek különböző képekkel kívántak tisztelegni Rákosi születésnapja előtt: ezeket egy lelassított páternoszterben gondolták kiállítani - ehhez pedig le kellett lassítani a szerkezet menetsebességét. Őszinte tisztelgés a nagy ember előtt vagy inkább fricska és szabotázs? Az ÁVH ennek járt utána. A jelenben Mária és Emil innentől páternosztereket látogat, szocreál szimbolikákat bontogat, diktátorok elleni merényleteket elemez, miközben az olvasó pukkadozna a személyi kultusz nevetségességig értelmetlen következményein, ha nem lenne tisztában azzal, hogy ez ott és akkor véresen komoly megtorlásokat vont maga után.
Itt lép be az, hogy a többszörös keret zavaróvá válik az olvasó számára: a szerző akaratából kifolyólag Mária gyereke, Irma teszi közzé a megtalált regényt, de előtte Mária az, aki hozzáfog az anyag rendezéséhez, ám még ez előtt Emil az, aki rábukkan egyáltalán a kéziratra, amit meg az ő apja, egy bizonyos Varjú Sándor és a barátja, Rév Roman írt meg és rejtett el. (Haza akarok menni.) Ugyan a különböző betűtípusokkal van némi kísérlezetés arra, hogy ne vesszünk el teljesen a narratívákban.
“A mű fedlapján szereplő plakát e könyv szerzőjének munkája. Ő maga így vall moksha.hu weboldalán a plakát keletkezéséről és további sorsáról.
Annak a bizonyos plakátnak a megrajzolásához nem volt szükség különleges tanulmányokra, sok szovjet katonatisztet láthattam – különösen hátulról. A kecskeméti általános iskola betonkerítéssel leválasztott túlsó felébe az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” orosz katonák gyerekei jártak. Szőke copfos kislányokért tányérsapkás, kölni-illatú apukák érkeztek a tanítás végén. Csizmaropogással volt tele a fehér murvával borított udvar, ahová csak egymásnak bakot tartva, egymás vállára kapaszkodva lehetett átlesni, keresvén a lánykák tekintetét, s persze ijedten bukva alá, ha egy-egy arany váll-lapos óriás hátrafordult. Egy kiöregedett futballbíró a kilencvenes évek elején több újságban híresztelte, ő volt a híres Tovarisi konyec plakát katonájának modellje. Nem ő volt. A szomszéd iskolaudvar egyenruhás férfiúi nőttek emlékezetemben akkorára, hogy tarkójuk, széles nyakuk kitöltötte az egész rajzlapot. Egyszer az egyik tisztet szemből is láthattam. A magyar kisdobosok fölavatásán ő kötötte ránk a kék nyakkendőt, de az arcát nem tudom felidézni. Lehet, föl sem mertem nézni rá. Talán azóta gyűlölöm – Petőfivel szólván – a nyakravalót. ...
Az egyik társaságot éppen a lakiteleki költő szervezte: Lezsák Sándor. Pesten az Ó utca egy üres telkén álló barakkban volt a hadiszállásuk; egy este bekopogtam hozzá a plakáttal. Három-négy aktivista volt már csak a szobácskában, s meglepetten gyűltek Sándor asztala köré. A kép hatásáról már lehettek tapasztalataim, mert budakeszi lakásunk falán ott lógott egy ideje, ráadásul a nagyszobában, ami visszagondolva talán vakmerőségnek tűnhet, akkoriban viszont természetesnek gondoltam. Akkor még az volt a tiszt feje fölé írva: Tovarisi (oroszul, ciril betűkkel), adieau (a francia helyesírás szerint). Sándor azt javasolta, cseréljem konyecre az agyőt, azt mindenki érteni fogja, a sok szovjet film záró inzertje nyomán még azok a kevesek is, akik nem tanultak kötelezően oroszul; és bízzam rá a nyomtatást. Azt is kérte, főleg a szobában tartózkodóktól, hogy egyelőre maradjon titokban a dolog. Úgy hitte, s alighanem joggal, hogy ha a Magyar Demokrata Fórum (ekkor még nem volt párt) többi vezetőjének megmutatná a plakátot, azok óvatosságból, taktikai megfontolásokat és a megszállók érzékenységét emlegetve, vagy egyszerűen a következményektől megrémülve le fogják beszélni a publikálásról. ...
A plakát, amelyet később „rendszerváltó plakátnak” neveztek el, valószínűleg annak köszönhette sikerét, (alighanem a grafikus, a kivitelezők és a terjesztők szerencséje is ez volt) hogy hatalmas példányszámban nyomtatták ki, és kis túlzással szólva szinte egyetlen éjszaka ragasztották vele tele az országot. Később többen is elmesélték, köztük ismert értelmiségiek, költők, művészek, még egy rajzfilmrendező is, hogy ők is az éjjeli plakátragasztók közt voltak. Olyan gyorsan s oly széles körben vált ismertté a plakát, hogy már értelmetlen lett volna az alkotókat eltenni láb alól. (Teljes szöveg a hivatkozott weboldalon megtekinthető.)
A rendszer igazságtalanságai és a traumákkal teli családi sors egybefonódva okoznak katarzist, miközben a történelem titkaiban vájkálunk.
A könyv említést tesz sok kilencvenes évekbeli eseményről, amelyekre már csak akkor emlékszem, ha valaki felhívja rá a figyelmet: Tocsik-ügy, Horn Gyula nyakmerevítője, Magda Marinko, Bokros-csomag, whiskis rabló... tudtad például, hogy az első világháború óta kilenc rendszerváltás volt? Mire volt jó valamennyi? Úgy tűnik, a szabadság csupa dilemma, bonyodalom macera, kolonc. A DCXXCI haszázkilencvenegyet jelent, amit a könyvön belül, a címnél találunk. 691 nap: ennyi idő alatt íródott meg a regény. Az olvasó ennél kevesebb ideig tartó ideig szedheti magába ennek a groteszk nevetségességig elhajló személyi kultusznak és következményeinek történetét. Sokkal kevesebb ideig fog tartani. Igazán azoknak javaslom a művet, akiket valóban érdekel a Rákosi-, Kádár-korszak és a rendszerváltás körüli évek eseményei, számukra akár kortörténeti dokumentum is lehet. Hiszen olyan kevesen élnek már azokból, akik a Rákosi-korszakot felnőtt fejjel érték meg. Nekem él egy ilyen a háztartásban, ő már csak legyint az egészre - számára már nem fontos, mi és miért történt akkoriban. Nem azért, mert ne értené meg, hogy milyen volt akkoriban, hanem azért, mert (szerinte) emlékezni sem jó rá.
Azért csak kipiszkáltam belőle valami kis véleményfélét: figyelni kellett még azt is, kire nézel rá hosszabban, mit hallasz, és mindegy, hogy véletlenül, hogy csak rosszkor voltál rossz helyen; egy május elsején nem lehettél nyíltan elkeseredett semmiféle magánügyből kifolyólag sem, mert akkor a rendszer ellensége voltál.
Ahogy leszűrtem: a félelem és az óvatosság vérükké vált. Politikai viccet csak otthon meséltek, kacsintani csak nőkre kacsintottak, egy átlagos mondatnál semmi esetre sem, mert az átvitt értelmű jelentést kölcsönzött volna annak, és már jött is volna a lefüggönyzött autó hajnalban az emberért. Aki nem élt benne a korban, elképzelni sem tudja, milyen apróságért tűntek el emberek évekre vagy akár végleg.
Erről (is) szól Orosz István története. Meg sok minden másról, ami történhetett kisemberekkel a hatalom szorításában, és amiket az ép lélek megőrzése érdekében csak humorral lehetett túlélni.
A kötetet a Helikon Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!
Megjegyzés küldése