Stendhal első regénye: Armance

 Bizonyára mindenki hallott már Stendhal regényéről, a Vörös és feketéről. Sokaknak kötelező olvasmány is lehetett, szóval talán többen el is olvasták már. Nekem is kötelező volt anno, de én még azelőtt elolvastam, hogy az lett volna. De itt most elsősorban Stendhal legelső regényéről, az Armance-ról lesz szó, ami épp akkora kedvencem, mint a Vörös és fekete. 

Először egy kis előtörténet: otthon a családi könyvgyűjtemény tagját képezte a Vörös és fekete egy régebbi kiadása, az, amelyiken az 1954-es francia filmből látható egy jelenet Gérard Philipe és Danielle Darrieux szereplésével. Már korábban is nézegettem a könyvet, amikor olvasmányra vadásztam a polcokon, de mindig visszakerült a helyére, bár élénk pirosas-rózsaszínes gerince folyton kacsingatott rám onnan a magasból. Végül mégis sorra került, és egy-két héttel később, minthogy elolvastam, kiderült, hogy az (vagy a Bovaryné) lesz a soron következő kötelező olvasmány. Tökéletesebb nem is lehetett volna, főleg, hogy nagyon tetszett a könyv, hamar kedvencet avattam vele. Olyannyira, hogy sürgősen beszereztem Stendhal többi könyvét is - így került hozzám az Armance, Henri Beyle, azaz Stendhal legelső regénye is egy aprócska, aranyos zsebkönyv formájában.

A legboldogabb szerelemnek is megvannak a viharai; épp annyira él rettegéseiből, mint ujjongásaiból.

Jelenet egy szalonból, az 1830-as évek francia fővárosából

Octave de Malivert története talán jobban megfogott, mint Julien Sorelé, akinek a történetét azóta négyszer vagy ötször elolvastam. Ideje volt hát Octave-ét is elővenni ismét, lássuk, hogy idestova tizenöt év távlatából mennyire tetszik. Mostanában egyre többször érzem azt, hogy szeretnék újraolvasni könyveket, régi kedvenceket. Persze annyi az új olvasatlanom, hogy ezt időről időre halasztom, de az Armance annyira kicsi és vékony, hogy tegnap késő este, mivel aludni még nem tudtam, úgy gondoltam, belefér. Végül végig is olvastam egy ültő helyemben.

Stendhal egy olyan 1820-as években élt fiatal francia nemes életét meséli el, akinek olyan problémája volt, amelyről nemhogy akkor, még most sem nagyon beszélünk. Octave egy okos, érzékeny, tudományokra kíváncsi, szüleinek megfelelni vágyó, a társadalmat és annak visszásságait mélységesen elítélő húszéves, aki szépen lassan ráébred, hogy beleszeretett egy fiatal lányba, Armance-ba. Armance sem közömbös a fiú iránt, de mégsem találhatják meg a boldogságot, mert Octave impotens. De nem ez a szervi - vagy lelki eredetű - baja okozza a fő gondját, hanem az, hogy tiszta és naiv, képtelen kitörni a környezetéből, képtelen képviselni a saját gondolatait, noha sosem rejtette azokat véka alá. A könyv alcíme: Jelenetek egy párizsi szalonból 1827-ből - valóban, láthatjuk a két fiatal lavírozását, a szalonok színét és fonákját, a küszöbön álló bukását a restaurációnak. Annak ellenére, hogy első regény, nem viseli magán a tipikus elsőkönyves hibákat, hiszen Stendhal addigra több kötetnyi naplón és útleíráson van túl, elmúlt már 44 éves, és éppen olyan számkivetettnek és kirekesztettnek érzi magát, amilyennek Octave-ot ábrázolja - annak ellenére, hogy fiatal hősének szinte minden megadatott, ami neki nem: szépség, vagyon, rang, tudomány.

A végkifejlet felé haladt szépen lassan a történet, és ez a végkifejlet amilyen tragikus, annyira elkerülhetetlen. A regény, annak ellenére, hogy a főszereplőnek van egészségügyi baja, ráadásul olyan, amiről akkoriban nem beszéltek - még ma sem nagyon, nem ez a fő témája. Épp olyan társadalmi regény, mint a Vörös és fekete, vagy a sajnos befejezetlen Vörös és fehér, amiről egyébként meggyőződésem, hogy ha nem lenne befejezetlen, ismertebb lenne, mint Julien története. Egy szó mint száz: aki szerette a Vörös és feketét (vagy bármelyik Stendhal-regényt), az ebben sem fog csalódni, sőt. De aki nem szerette, az is tehet vele egy próbát, hátha. Nekem nagy kedvencem az intrikákkal, a szalonbéli élettel, a két főszereplő küszködésével, Octave és Armance bölcs naivitásával együtt.

Kövess minket Facebookon!