Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is

 Könyvajánló: Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is

Lydia Davis legújabb magyarul megjelenő kötetében ismét a banális keveredik az abszurddal, félreértések, szorongások és mániák szervezik a szereplők életét. Davis mindenben meglátja az irodalmat, legyen az az elhunyt hobbijait felsoroló gyászjelentés, a szavak, amelyeket a házunkban lévő tárgyakból hallunk ki használat közben, vagy épp egy nőstény macska nem túl eseménydús élete. A kötet néhány novelláját Davis saját, valamint barátai és családtagjai álmai inspirálták, tizenhárom történet pedig Gustave Flaubert leveleinek felhasználásával készült. Olyanok ezek a novellák, mint a csoki a Kis történet egy kis doboz csokoládéról című történetben: gazdag ízvilágúak, keserűek, édesek és furcsák egyszerre.

 

Lydia Davis harmadik magyar nyelven megjelent könyvében is novellák olvashatóak, az egészen reálistól a meglehetősen szürreális, abszurd történetekig; az egymondatosaktól a több oldalas történetekig. Bevallom, utólag visszagondolva - eltelt már jó néhány hét az olvasás óta, még év elején kezdtem, és apránként haladtam vele - leginkább a rövid, egymondatos "történetek" voltak maradandóak. Emlékszünk még a néhány évvel ezelőtt Dragomán György által "meghonosított" Zanzajátékra, amikor egy-egy regényt egészen pontosan hat szóban kellett jellemezni? Az eredeti állítóla Ernest Hemingway ötlete volt, amikor egy beszélgetés során a kocsmában felvetődött, hogy lehet-e egy egész történetet elmesélni pontosan hat szóban. Ekkor jött a következő: "For sale: Baby shoes, never worn." (Babacipő eladó, sosem hordták.) Ez az egyetlen rövidke mondat noha nem meséli el, mi történt, nem meséli el, kik a szereplők, mégis nagyon sokat elmond a helyzetükről: volt egy kisgyerekük, aki vagy halva született, vagy néhány naposan meghalt, és a cipőcskéjét, amit sosem hordott, vagy érzelmi okokból, vagy mert anyagilag megszorultak, eladnák. Egy komplett regényt lehetne köríteni eköré az egyetlen, hat szóból álló mondat köré.

105 éves: 

ma már akkor sem élne,

ha nem halt volna meg.

Ó, mi, írók néha azt hisszük, hogy túl sok mindent találunk ki – de a valóság mindig rosszabb!

Rengeteg szinte felsorolás-szerű novella van a kötetben, ami felsorolja a napi apró-cseprő bosszúságokat, felsorolja a háztartási gépek hibáit, egyfajta notesznek, naplónak hat néha, miközben a szerző (?) földrajzot vagy történelmet tanul, apró gondolatfoszlányokat jegyez csak fel, apró tényeket vagy egy kissé unalmas telefonbeszélgetés közbeni gondolatait, mintha csak firkálna. A hosszabb hangvételű írásai is hasonlóan hatnak, de ebben már lehet, hogy mi, olvasók is vastagon benne vagyunk. Észrevettétek már, hogy olvasás közben kialakul a fejünkben egy stílus, egy hangnem, ahogyan olvassuk az adott könyvet? Ez a hangnem mindig az adott szerző egyedi hangjától függ, és mivel Lydia Davis esetén megszokhattuk a rövid, sokszor akár értelmetlennek, sokszor viszont nagyon mélynek is tűnő gondolatfoszlányokat, ezért hasonlóan olvassuk őket, van egy elvárásunk a szerző stílusával kapcsolatban, amit önkéntelenül is ráaggatunk. Persze a legtöbb szerző - Lydia Davis is - eleget is tesz ennek, és a tőle elvárt stílusban ír, hiszen az ő, az az ő hangja. Ahogyan amennyiben lefordított szövegről van szó, abban óhatatlanul benne van a fordító egyéni hangja is. Ezért lehet az, hogy két egyazon lefordított szöveg noha ugyanazt jelenti, mégis egészen más érzéseket kelt bennünk.

Ez a kötet olyn, mint egy helyzetjelentés. Akadnak benne gondolatok, érzések, vannak olyan novellák, amelyeket a szerző egy-egy valódi, amerikai gyászjelentésből ragadt ki, ezek mindig valami hobbira vagy tevékenységre utalnak. Akadnak benne apró bosszúságok, a mindennapok kusza gondolatvilága és történései. Mintha végigkövetnénk ténylegesen a gondolatait. Kuszák, de ugyanilyenek a mi gondolataink is, egyik asszociációból esünk a másikba, teljesen randomnak tűnő dolgok az eszünkbe idéznek egy régi emléket, rákeresünk valamire, aztán ottragadunk, és végül addig szörfölünk innen oda, onnan ide kattintva, hogy már azt sem tudjuk, hogy kerültünk oda, ahová, közben pedig megállíhatatlanul szól a fejünkben egy dal, vagy az, amit legutóbb hallgattunk, vagy az, amit soha nem is hallgatnánk... Hihetetlenül változatos kötet, és örülök, hogy a kiadó nem szedte mondjuk kétfelé, mert így kerek egész. Már ha 122 ilyen egymástól ennyire különböző - mégis ennyire hasonló - történet lehet egyáltalán kerek egész. 

Egy apró érdekesség, hogy a kötet eredeti címe Can't and Won't, ami egyféle dac is. A szerző ugyanis azzal az indoklással nem kapott meg egy irodalmi díjat, mert lusta, és a cannot és will not helyett pl. összevonásokat használ: can't és won't. Nos, azt hiszem, ideje lenne lecserélni a kérdéses irodalmi díj kissé sznob zsűrijét... 

Szerdán kora reggel mindig nagy a zaj az utcán. Felébredek rá, és gondolkozni kezdek, mi lehet. Mindig a kukásautó az, jönnek a szemétért. A kukásautó minden szerdán jön, kora reggel. Mindig felébredek rá. Sose tudom, mi lehet.

Némelyik történet nagyon megérintett, más meghökkentett, de persze volt, a 122 között akadnia kellett, ami a legkevésbé sem tetszett és nem is értem, mi akar lenni egészen pontosan. Az egyik kedvencem az alábbi, ami rögtön a második a kötetben:

 A kutyaszőr

Elment a kutya. Hiányzik nekünk. Ha megszólal a csengő, senki sem ugat. Amikor későn jövünk haza, senki se vár. Néha itt-ott még találunk fehér szőrszálakat a házban és a ruhánkon. Felvesszük. Ki kéne dobnunk. De csak ennyi maradt belőle. Nem dobjuk ki. Esztelenül reménykedünk, hogy ha elég szőrszálat gyűjtünk, akkor össze tudjuk majd rakni belőle a kutyát.

Lydia Davis 1947. július 15-én született az amerikai Northamptonban, Massachusetts államban, egy angol irodalomra szakosodott professzor és kritikus, és egy író, tanár gyermekeként. Lydia Davis egyszer azt nyilatkozta, hogy ilyen háttér mellett ő nem AKART író lenni, egyszerűen mindig is író VOLT. Persze ha egy része nem akart volna tényleg írni, akkor nem tette volna. 1974-től néhány évig Paul Auster házastársa volt, született tőle egy fia, később elváltak. Második házasságából még egy gyermeke született. Jelenleg a kreatív írás professzora a New York államban lévő Albany állami egyetemén. A szerző azon írók egyike, akik bár a hetvenes évek óta kritikai körökben is népszerűek, több díjat is kapott, hozzánk valahogy nagyon sokáig mégsem jutottak el az írásai. Ez a harmadik kötete, ami hazánkban megjelent.

Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

A fordítóval, Orzóy Ágnessel itt olvasható egy interjú.