Aki tudja, nem beszél, aki beszél, nem tudja

Az Open Books Kiadó gondozásában újra kiadott Tövispuszta Kepes András tíz éve megjelent művének bővített, jubileumi kiadása - annak belső oldalán olvasható a címadó zen idézet: aki tudja, nem beszél, aki beszél, nem tudja. Kepes András egyre inkább hajlik arra, hogy azoknak a nagyszülőknek volt igazuk, akik képesek voltak kisöpörni a fejükből az összes gondolatrendőrt, és vakmerő, teljes életet mertek élni a különböző megnyomorító rendszerek alatt is. Persze, ami igazán fontos, azt lehet, képtelenség szavakban másoknak átadni, ahogy a zen buddhista idézet is sugallja.

Könyvajánló - Kepes András: Tövispuszta

Kepes András tehát változtatott a szerkezeten, pontosította az elbeszélő személyét, meghatározta a kerettörténet idejét, átfésülte a stílust, jobban kibontotta a karakterek némelyikét, jócskán húzott a szövegből, illetve hozzá is írt pár helyen. "Ez a Tövispuszta tehát ugyanaz a könyv, mint a korábbi kiadások voltak, csak egészen más. És persze sokkal jobb."

Pedig, ha írni akarsz, valahogy úgy kellene tenned, mint nagyapád; az Isten lába alatt kucorogva, egyszerre kívülről és belülről nézni a világot, és kisöpörni az agyadból az összes rendőrt, akiket a különféle rendszerek beleültettek, hogy ellenőrizzék a gondolatainkat. De lehet, hogy ami igazán fontos az életben, azt akkor sem tudod megírni. Ki lehet találni pofás történeteket, rafinált elbeszélő technikákat és nyelvi leleményeket, de azt, ami igazán fontos, nem tudod elmesélni, mert amint kimondod, félreértik, vagy szirupos közhely lesz belőle. Ahogy a nagyapád kedvenc zen buddhista idézete tartja: aki tudja, nem beszél, aki beszél, nem tudja.

Magam legalább 10 éve kerülgetem ezt a művet, mindig levettem a polcról, beleolvasgattam, de á, most nincs hangulatom nekem ehhez sóhajjal vissza is tettem a polcra. Volt, hogy bekerült a "ha három éve nem nyúltam hozzá, akkor már nem is fogok, elajándékozom" kupacba, ami meg is történt, majd újra beszereztem, mert ahogy ismét elém került valahol, újra belelapoztam, elolvastam egy-két oldalt, megfogott egy-egy mondat vagy cselekmény, és kicsit tűnődve, habozva, de mégiscsak visszatettem az elolvasandók polcára. Így teltek az évek velem és a könyvvel, amikor tudomásomra jutott a jubileumi kiadás, ami átírva, szerző szerint (is) jobbá téve kellette magát előttem. Kell - döntöttem el, végre tényleg elolvasom!

És elolvastam. Sőt, ami a régebbi könyvvel nem fordult elő: ez a kezemhez ragadt. (A régi kiadásnak az a sorsa, hogy sose olvassam el, hiába, nincs mit tenni.)

Az a mondás járja nálunk, hogy a magyar értelmiség előtt három út áll: az egyik az alkohol, a másik az öngyilkosság, a harmadik meg járhatatlan. De van egy negyedik is: tudomásul veszed, hogy ez van, és megpróbálod jól érezni magad. Kicsit cinikus álláspont, de működik.

Családregény? Alternatív történelemkönyv? Életre tanítás műve? Igazán semmi kedvem sincs kategorizálni, műfajba sorolni, és nincs is erre szükség. Nekem az is elég, hogy olvasmányosan, élvezetesen megírt történetet vehetek a  kezembe, a kategorizálást és az irodalomtudomány szempontjait meghagyom avatott művelőinek. Én csak az olvasó vagyok, de az nagy O-val, akinek és akiért (is) a mű elkészült. Hogy milyen mondanivalója van Kepes Andrásnak a nagyérdemű felé, az egy mondatban összefoglalható: az élet bonyolult, abból kell kihozni a legjobbat, amiből lehet, és ahogy lehet. A nyomor, a gazdagság, műveltség és boldogulnivágyás - kontra történelem sújtotta személyes sorsok könyve ez a tövispusztai Veresék, a Szentágostony báróék, a Sárádyak és a zsidó Goldsteinek szemszögéből. 

"Gyerekkoromban egyetemisták jártak hozzánk a telepre cigányt sajnálni. Nagyon együtt éreztek velünk, fényképeztek, filmeztek, kérdezgettek, jegyzeteltek. Aztán hazamentek apucihoz és anyucihoz a Rózsadombra, és jól megmosakodtak, nehogy hazavigyék a tetűt. Még politikai ellenállók is voltak. Kaptak két pofont a rendőrségtől, és hősnek érezték magukat. Tudod, én hány pofont kaptam? Most meg éhenkórászok lettek, vagy professzorok, bankárok, képviselőurak és képviselőasszonyok, akik hozzám szaladgálnak, hogy küldjek ki pár ezer embert a nagygyűlésükre. Meg velem akarnak csencselni a cigányok támogatásáért elszámolt pénzekkel. Csak pofáznak, de minden maradt a régiben. Újraosztották a lapokat, de a pakli a régi. A sok puhapöcs!"

A fenti idézet nagyon igaz, de számomra többet jelent az előtte elhangzott mondat ugyanennek az embernek a szájából: "Hiába mondanám el a történetemet, abból úgysem tanulnál semmit. A saját problémáidat neked kell megoldanod."

A közel hatvanasoknak, mint nekem is, a cselekmény kezdete a közelmúlt eseményeinek tűnnek az első világháborút követő időszakban, de az 1945 utáni és a rendszerváltás körüli események meg aztán még inkább. A konklúziók, megfogalmazások helyenként kliséknek tűnnek a könyvben, de az adott kultúrkörben élő (mint én, aki éltem paraszti majd értelmiségi környezetben is) tanúsíthatja, hogy bizony, úgy hangzott az el, ahogy Kepes András írja. Ne ítélj pusztán saját környezetedből, ahol ilyesmik nem hangozhattak el, mert attól, hogy ez nálatok így volt,  bizony máshol meg máshogy volt. A huszadik század színes, szagos, ellentmondásokban gazdag magyar története ez, ahol mindenki megkapja a magáét: a bárók is, a szocializmus is, és ha kell, a tulipános láda is.

Az is tetszik, hogy nem finomkodik, hanem kiköpi a valót, ami által hitelesebb számomra az egész: a Veres férfitekintélyének okát adó készségét nevén nevezte, és Isti anyja is úgy jegyzi fel 1936. május harmadikai eseményt, hogy "Isti bennevót az újságban".

Dokumentumregény, klasszikus történetmesélős alkotás, ami Kepes igazi erőssége. Engem megvett vele kilóra.

A kiadó honlapján kedvezményes áron megrendelhető a borítóképre kattintva!

Érdekelnek a könyvújdonságok?

Kövess bennünket Facebookon!

A képek Kepes András hivatalos Facebook oldaláról származnak.