Elmúltál negyven és még nem vagy hatvan? Akkor biztosan te is számot vetettél már azzal, mit értél el eddig és milyen kudarcokat éltél túl - de hogyan tovább? Ehhez kínál sorvezetőt James Hollis jungiánus pszichoanalitikus Az élet második fele című könyvében, amely a Park Kiadó gondozásában jelent meg.
Könyvajánló - James Hollis: Az élet második fele
Megegyezhetünk abban, hogy felgyorsult korunkban dúl az ifjúságkultusz, emberek, akiknek pénze is van rá, szánalmas fiatalítókúráknak vetik alá magukat. Híres művészek jutnak el odáig, hogy az arcuk már nem vesz részt a szerepük szerinti mosolygásban, a nézők egy része pedig szánalommal fordul a jelenség felé: tényleg nem tudunk méltósággal öregedni? Megtalálni önmagunkat és a nekünk megfelelő tevékenységet, kinézetet és harmóniát?
"…a fundamentalizmus az elmebetegség egyik formája, amelynek célja a szorongás, a többértelműség és az ambivalencia leküzdése. Minél érettebb a személyiség szerkezete, annál jobban el tudja viselni az ember és a kultúra a szorongást, a többértelműséget és az ambivalenciát, amelyek életünk szükséges és elkerülhetetlen dimenziói. Az éretlen kultúra, amely úgy érzi, ostromolják az értékeit, az ostrom szellemiségébe süllyed vissza, érzelmesen visszavágyik az egyszerű korokhoz, az egyszerű fekete-fehér értékítéletek világába, és mások pocskondiázásával rájuk vetíti saját árnyékát."
"Azt tapasztaltam, hogy azok kezelik legrosszabbul az öregedést és a halandóságot, akik félnek, hogy nem vettek részt eléggé ebben az életükben, hogy nem voltak igazán itt, hogy nem azt az életet élték, amelyet élniük kellett volna. A külsőjükkel legtöbbet foglalkozó emberek azok, akik leginkább ellenállnak a feladatnak, hogy bensőjüket kiteljesítsék, mivel folyton a külvilágban keresik a megerősítést."
Carl Gustav Jung - akit a könyv szerzője, James Hollis elismer és követ - a felnőttek bonyolult életét tanulmányozta és állapította meg az erre jellemző pszichológiai tételeket. Az emberi életet a Naphoz, pontosabban a Nap által bejárt pályához hasonlította: amikor születünk, az a napfelkelte, amikor erőnk teljében vagyunk, az a delelő, és onnantól lefelé halad a horizonton, bekövetkezik az alkony és a naplemente, ahogy a Homo sapiens élete is. Jung kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy az élet délutánján ne a délelőtt céljait hajszoljuk, mert már nem az a dolgunk.
"Mindig különbséget kell tennünk fájdalom és szenvedés között. A fájdalom élettani jelenség, és mindig enyhíteni kell, ha lehet, mivel legyöngíti a lélek életerejét. A szenvedés viszont spirituális, mivel elkerülhetetlenül felveti azt a kérdést, hogy mi az egész lét értelme. Ha mentesek vagyunk a szenvedéstől, kevésbé valószínű, hogy foglalkozunk azokkal a kérdésekkel, amelyek végül meghatározzák majd, hogy kik vagyunk. A szenvedés által fölvetett kérdések kiragadnak bennünket önteltségünkből, a nyugalmas élet laza ismétlődéséből, s helyette megkapjuk a kiteljesedés vagy összezsugorodás mindennapi dilemmáját. Egy régi középkori mondás azt tartja, hogy „a szenvedés a leggyorsabb ló a teljességhez."
"Ha azt mondom, hogy nekem ízlik valamelyik fagylalt, és neked is ízleni fog, akkor aztán vagy egyetértesz az ízlésemmel, vagy nem. Ám ha ragaszkodom hozzá, hogy nekem jobb az ízlésem, mint neked, akkor megsértem az ember mivoltodat, mert letagadom az élményed valódiságát. Egyénekként, kultúrákként, házastársakként és szülőkként folyton így erőszakoljuk egymásra akaratunkat."
A fiatalság csupán életünk egynegyede, és utána is van élet. Ne tegyünk úgy, mint a tini, akinek a harmincéves bulizó a mulatóhelyen már ősöregnek számít. Ehhez, hogy valamennyi életciklusban megtaláljuk a sorvezetőt, nem árt felturbózni a belső fejlődésünket: nem az a baj, ha tiniként halálosan megsértődünk egy mellőzés során, vagy életre-halálra rajongunk egy sztárért, hanem az, ha ezt negyven évesen sem tudjuk helyén kezelni. A felnőtteknek már illik irányítani saját életüket, bármilyen szempontból is nézzük. És a bennünket ért hatások helyén kezelése rettenetesen fontos!
"Mi történne az életünkkel, a világgal, ha a gyereket feltétel nélkül elfogadnák a szülők, s azt mondanák nekik: „Értékes vagy számunkra, mindig is szeretni és támogatni fogunk; azért vagy itt, hogy az legyél, aki vagy; törekedj arra, hogy soha ne sérts meg másokat, de mindig próbálj a lehető legjobban önmagaddá válni; ha elbuksz, és kudarcot vallasz, mihozzánk akkor is hazajöhetsz, de ugyanakkor az a dolgod, hogy itt hagyj minket, hogy előre haladj a saját sorsod felé, s közben nem kell nekünk örömet szerezned.” Hogy megváltozna a történelem! Hogy felszabadulna minden gyerek, mert a szülője elég bátor volna feláldozni saját narcisztikus szükségleteit a gyermeke közös, de mégis külön útja szolgálatában! Mennyire felszabadulnának a szülők, hogy azokkal a kérdésekkel tudjanak foglalkozni, amelyeket az élet sodor eléjük, mert nem szükséges, hogy a gyermekeiken keresztül éljék az életüket! Akkor minden gyerek felfedezhetné a világot, kísérletezhetne, tétovázhatna, és szégyenkezés, önmegvetés nélkül újrarendezhetné a sorait, mindig szeretetet és támogatást érezne maga mögött, amit hamuban sült pogácsaként magával vihetne az elkerülhetetlen kétségbeesés és vereség idejére is!"
Ehhez az életközepi számvetéskor nem árt, ha őszintén megmutatjuk legalább saját magunknak, hogy mikor, milyen eseményekre milyen válaszokat adtunk, és azok mennyire vannak köszönőviszonyban a valósággal. Miben gondolkodjunk? Családi háttér, intim kapcsolatok, korai komplexusok, függőségek, egzisztencialista kérdések, fundamentalizmus, rajongás híreségek iránt: az egyén részéről mindegyik egy-egy feldolgozandó téma, a szerző pedig bölcsen, humorral és érthetően elmagyarázza könyvében, hogy igen.. ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy...
"A gyász a veszteség őszinte elismerése, amely az érték kendőzetlen elismerésén alapul. Ha valami értéktelen, nem tudjuk igazán veszteségként megélni. A gyászban őszintén örülünk a kapott adományoknak. Például egy szeretett személy elvesztésén bánkódni rendkívül fájdalmas dolog, maga a gyászfolyamat mégis azt a gazdagságot ünnepli, amelyet az élet osztályrészünkké tett. Nem lehetünk gazdagok a veszteség lehetősége nélkül, veszteség nélkül pedig nem tudjuk teljes mértékben értékelni azokat a dolgokat, amiben részünk van."
A mindennapokhoz nagyon sokat tud hozzáadni Hollis könyve: helyes útra terel, hogy végre éljen is az ember, ne csak hajtsa a mókuskereket és ne vesszen el önpusztító szokásokban. Minden felülírható, amikor végre fény irányul a problémás területre és az emberek képesek helyes kérdéseket feltenni addigi életükkel kapcsolatban. A helytelen kérdés - miért nem maradhatok ránctalan például az idők végezetéig - helytelen irányba fog elvinni. A hangsúlyoknak el kell tolódniuk a kor előrehaladtával, akár tetszik, akár nem, és a fontos kérdések megválaszolása nem odázható el.
A könyv az önsegítő pszichológia könyveknek azon válfaja, amely filozófiai magasságokba emelkedve támaszt jelent olyanoknak, akik hajlandók együttgondolkodni a szerzővel. Nem egyszerű üzenetekkel és tanácsokkal operál, hanem mélyen belemegy az énkérdésekbe, oda kell figyelni, mikor mit szeretne átadni az olvasónak. Ugyanakkor az elmélyült figyelem sok nagyszerű összefüggésre képes rámutatni és ezeken keresztül harmóniát és elégedettséget kelteni a csikófogait elhullajtott emberben. Nem véletlen: maga Jung is élete utolsó percéig tevékenyen és hasznosan töltötte idejét, nem azzal foglalkozva, amit fiatalon célul kitűzött, hanem azzal, ami megfelelt számára 86 évesen is. Hiszen a délután céljai sosem lehetnek ugyanazok, mint a délelőtté, ugye emlékszünk még?
Meg akarod ismerni a tükörből rád visszapillantó idegent? Akkor vedd kézbe ezt a könyvet, mindegy, hány éves is vagy éppen.
Érdemes.
A kiadó honlapján kedvezményes áron megrendelhető a borítóképre kattintva!
Érdekelnek a könyvújdonságok?
Kövess bennünket Facebookon!
Megjegyzés küldése