Durva és ijesztő tartalmú könyvben tárgyalja Elena Ferrante azt a jelenséget, amikor a negyvenes éveihez közeledő családanyát, nőt, asszonyt egyik pillanatról a másikra faképnél hagy a férje egy másik nő kedvéért. A cím is ez: Amikor elhagytak. A mű, amely a Park Kiadó gondozásában jelent meg, olyan lelki mélységekbe viszi az olvasót, ahová nem szívesen lép be senki sem, akár elhagyták, akár nem. A nyers, kendőzetlen szembenézés önmagunkkal, ahol lassan egyértelművé válik, hogy nem kell nekünk ellenség, megoldjuk saját hatáskörben: egyszemélyben biztosítjuk önmagunkon belül.
Könyvajánló - Elena Ferrante: Amikor elhagytak
Számomra mindig sok(k), amikor a környezetemben bármilyen trauma miatt az ismerősöm, barátom, családtagom mértéktelen önsajnálatba esik és ebből kifolyólag akár önpusztításba is kezd, racionalitást pedig nyomokban sem fedezek fel szavaiban, tetteiben. Értetlenül állok az ilyen jelenségek előtt, megértve, hogy mindenki másképpen dolgozza fel az őt ért bánatok, sorscsapások okozta érzelmeket, de könyörgöm, azért közben gondolkodjunk is néha értelmesen.
Valószerűtlennek tűnt, hogy máról holnapra elveszítse az érdeklődését az életem iránt, akár egy növény iránt, amit évekig ápolnak, locsolnak, majd hirtelen hagyják, hogy elszáradjon. Képtelen voltam elhinni, hogy egyoldalúan eldöntötte, többé nem méltat a figyelmére.
Elena Ferrante hőse, Olga szó szerint belesüpped az önsajnálatba, amely logikátlan lépések sorozatát indítja el nála. A szenvedés azért következik be, mert a negyvenes évei felé közeledő asszonyt egy este váratlanul elhagyja a férje 2 gyerekkel. Olga először viccnek hiszi férje vacsora előtti közlését, miszerint elhagyja egy másik nő kedvéért, de kénytelen rádöbbeni, hogy ez a valóság, nem álmodik. A művelt asszony úgy törik össze a férfi közlése után, mint egy porceláncsésze. Képtelen elfogadni, hogy mindaz a figyelem, ami eddig megillette őt, annak iránya, mélysége soha többé nem jár neki a férjétől.
Harminc évvel ezelőtt a piazza Mazzini szegény asszonya ugyanígy támasztotta a falat, ahogyan most én, nekidőlt a falnak, amikor kétségbeesésében már levegőt sem kapott. De nekem nem adatik meg a fellélegzés, a bosszú vigasza. Ha Mario és a nője csakugyan ott tanyáznának is valamelyik épületben, például abban a behemót bérházban, amelyik a nagy udvarra nyílik – olcsó házszám a kapu felett, a fal csupa erkély, némelyikből hiányzik a napellenző is –, ők ketten bizonyára behúzódnának a ponyva védelmébe a szomszédok illetéktelen tekintete elől, elrejtenék együttlétük boldogságát, és én nem tehetnék semmit, semmit a világon; szenvedhetek, de a vásznat, amelyik mögött ott bujkálnak, nem téphetem le, hogy elébük toppanva a boldogtalanságommal boldogtalanná tegyem őket is.
Ebbe bele lehet pusztulni, ébred rá Olga keservei közepette, amikor siratja házasságát, siratja önmagát, siratja gyerekei elárvultságát, és közben ezernyi módon forgatja meg a kést saját magában a gondolatai által. Mutatja a gyász szindróma minden fázisát: az éktelen dühöt, amikor boldogtalanságával simán ölni tudna, az önhibáztatást (én rontottam el valamit?), majd korrekt beszélgetésben bízik, de annak sikertelensége szinte őrületbe taszítja. Ő A Szegény Asszony, Akit Elhagyott A Férje, szomszédai pedig felváltva szánakoznak és kárörvendenek a vele megesett dolgokon.
Én most már tudom, mi az az érzelmi vákuum, és milyen az, amikor visszajutsz a felszínre. Te nem, te nem tudod. Te legfeljebb belepillantottál, megrémültél, és Carla testével betömted a lyukat.
Az olvasót szinte sokkolja Olga kitárulkozásának mélysége, ijesztő látni az érzelmi kiszolgáltatottságon túli összeomlást, a logikátlan lépések sorozatát, megjárjuk az asszonnyal a poklot, mire valamennyire képes összeszedetten viselkedni. Aki sosem élt át hasonlót, soha nem értheti meg, mi mindenre képes az ember traumái feldolgozása során: megpróbálja visszaszerezni a férjét, nyomoz a vetélytárs után, a nyílt utcán jelenetet rendez, gyerekei nevelése kicsúszik a kezéből - teljes a csőd.
De mit tegyek én mindavval, amit hajdan szerethetőnek gondoltam és a magamévá tettem őbelőle, de most már nem tartom szerethetőnek, hogyan téphetném én ki önmagamból mindazt, végérvényesen? Hogyan pusztíthatnám ki gyökerestől a testemből, a fejemből, úgy, hogy ne arra eszméljek, magamat is elpusztítottam?
Hogy számomra így is sokk, az csak annyit jelent, hogy nem vagyunk egyformák (igen, tudom, ismétlem önmagam), nem azonos genetikával és idegrendszerrel születünk, nem azonos társadalmi csoportból és családi háttérből származunk, így nem egyformán reagáljuk le azt a tényt, hogy egyszer csak egyedül felelünk mindazért, amiért addig ketten feleltünk. Már ez önmagában megrendíti a biztonságérzetet. Elhagynak: nem felelek meg, nem fogadnak el - a létező legrohadtabb érzés, hogy már megint nem vagyok elég jó.
Milyen súlyos hiba volt az én életem lényegét Mario szokásaiba ágyazni, melyeket ő elővigyázatos házastársi érzelmekkel közvetített. Milyen súlyos hiba volt az én értelmemet az ő jóváhagyása alá rendelni, az ő odaadásától, az egyre gyümölcsözőbb életútjától függővé tenni. És legfőképpen, milyen súlyos hiba volt hinni abban, hogy nem tudok nélküle élni, amikor egy ideje már abban sem voltam biztos, hogy mellette egyáltalán élek-e még.
Amíg innen eljut az ember lánya addig, hogy ilyen van, hogy nem felelek meg valakinek, ilyen van, hogy elárulnak testileg, lelkileg, ilyen van, és ennyi, tovább kell lépni, menteni, ami menthető, kiszórni, ami megmenthetetlen. Ha bekövetkezik a baj, mindenki egyedül van, akkor is, ha társsal együtt él, és csak az a fontos, mennyire erős alapokon áll önbecsülése, mentális állapota, és mennyire rugalmasan képes gondolkodni. (Na, ezt a mondatot elemezd!) A szerelem elmúlta, a házasság kiüresedése komoly problémaforrás Olga biztonságára, és a baj felmérése, a teljes krízis kezelése csupán az asszonyra marad. A férfi ezt a lyukat betömte egy Carlával.
Tüzetesen szemügyre vettem. Igen, pontosan így volt, már semmi sem érdekelt belőle. Egy szilánkja sem maradt a múltnak, nem több, mint egy folt, sokéves maszatos kéznyom a falon.
Olga végül ráébred, milyen súlyos hiba volt mindent Marión, a férjén keresztül látni, érezni, és arra kondícionálni magát, hogy a férjén kívül nincs élete. Gyakori hiba házastársak között, hogy az egyiknek elvész saját önállósága, és mindent a másikon keresztül él meg, önértékelése csak a másik személy tekintetében mutat számára eredményt. Nem jó függőnek lenni a társtól, nagyon nem. Nincs abban semmi, sőt, teljesen normális, ha nem oda megyek nyaralni, ahová ő is, ha engem nem érdekelnek a hegyek, de őt meg nagyon. Persze, ezt nem felnőtt emberek nem szokták megérteni, dehát istenem... cserében sosem árulom el nekik, hogy 18 és 99 év közötti embereknél is leszoktam arról, hogy alapból felnőttnek tekintsem őket. Mert talán minden ötödik-hatodik az. Talán.
Nyers, nagyon fájdalmas regény az olasz irodalom rejtélyes írójától, akiről néhány személyen kívül senki sem tudja, valójában ki lehet ő. Valamennyi magyarul megjelent regényét olvastam eddig - az a véleményem alakult ki, hogy a Nápolyi regények sorozata tulajdonképpen ezeknek a kisregényeknek az alaposan át és kidolgozott változata. Semmi sem egyértelmű egyikben sem, senki sem csak jó és csak rossz, az ösztönök gyakran felülírják a józan észt, nyers és határozott férfiuralom, gyenge és folyamatosan kiküzdött női princípium, gyötrelem, félreértések, társadalmi nyomás, konzervativizmus, házassági és gyereknevelési kudarcok, kb. ezek változataival foglalkozik minden írása. Kendőzetlen szókimondás, durva valóság, mély társadalmi igazságtalanságok, lelki gyötrelmek. Csupa olyasmi, amit csak úgy senki sem szokott lekapni a könyvespolcról, ugyanakkor letenni sem hagyja magát egyetlen történet sem.
A kiadó honlapján kedvezményes áron megrendelhető a borítóképre kattintva!
Érdekelnek a könyvújdonságok?
Kövess bennünket Facebookon!
Főkép: a könyvből készült film egyik kockája (a regényből Roberto Faenza forgatott azonos című filmet 2005-ben, Margherita Buy, Luca Zingaretti és Goran Bregovic főszereplésével).
Fordító: Balkó Ágnes
Megjegyzés küldése