A lángoló isten, avagy mi az, amit nehezebb menedzselni a háborúnál?

Mi az, amit nehezebb menedzselni a háborúnál? Hát a békét. 

Erre az egyszerű összefüggésre jön rá Zsin, aki gyerekkatonából nagy hatalmú ifjúvá érik, és még mindig csak 21 éves, amikor végre győzni tud. De mi lesz utána? És ha ő nem tudja, akkor ki?

Befejezéséhez érkezett a Mákháború-trilógia, amelynek utolsó kötetével, A lángoló istennel, R. F. Kuang ismét  nagyot alkotott. A mű az Agave Könyvek gondozásában jelent meg. 

Könyvajánló - R. F. Kuang: A lángoló isten

Fang Zsu-nin gyerekkatona, amikor a szinegardi akadémiáról egyenesen a polgárháború zűrzavarába gyalogol az egyszerre imádott és gyűlölt Ceko nevű testülettel. Az évek során egyre csak védekezik, mindenki elárulja, mire a harmadik kötet felére végre rádöbben, hogy itt az ideje a támadásnak. Persze, annak nagy ára van, holttesteken lépdel át, ópium mámorral tudja csak megfékezni botcsinálta sámánjait, akiket saját kezüleg végez ki, ha muszáj - márpedig muszáj, mert a másik lehetőség Csulu Korik, ahol élőhalottként tengethetnék életüket az idők végezetéig.

A lány nemcsak a jobb kezét vesztette el csuklóból, hanem szinte gyerekként az összes illúzióját is. Eszméletlen hatalom összpontosul a kezében, amelyet nem mindig jóra használt. Embert ölni, de még inkább tömegeket ölni, népírtani már nagyon tud, ahogy ő fogalmaz: "Több millió embert öltem már meg korábban ... Ez most egy rutinfeladat. Nem jelent semmit." Zsinnek kemény gyakorlati leckék által kell szembesülnie azzal, hogy az elméleti stratégia és annak gyakorlati megvalósítása között ég és föld lehet a különbség. Hogy a részletek igenis fontosak. Szerencsére gyakorlati oktatóként ott van neki a minden hájjal megkent Szou-csi, majd megjelenik Ta-csi, a gyűlölt, áruló Ta-csi, a Nőstényvipera is, aki szerint sokkal több sámánra van szükségük a győzelemhez.... 

Dél tehát megindul Fang tábornok vezetésével, hosszú, viszontagságos út és harcok végén elfoglalják Arlongot, Nö-csa és a Köztársaság kulcsvárosát. De Zsinnek azt még senki sem mondta, hogy hódítani sokkal egyszerűbb, mint kitalálni, hogy onnan hogyan tovább... Még mindig csak 21 éves. A lány hatalma megszilárdítása közben hol istennek érzi magát, aki bármit megtehet és törvénybe iktathat, hol pedig csak rémült kisgyereknek, akinek semmi köze a polgári közigazgatáshoz, és fogalma sincs, miből etesse az immáron ő felelőssége alá tartozó népet.

A fáradt, kiégett lány erre a részre az első kötet naiv idealistájából szimplán pszichopata lett. "Megtanulta tiszta, kényelmes rekeszekre osztani az elméjét. Blokkolni tudta a gondolatait. El tudta nyomni az emlékeit. Sokkal egyszerűbb volt az élet, ha kiiktatta magából azt a részt, amelyik gyötrődött a tettei miatt. Amíg el tudta szigetelni egymástól az elméjének e részeit – azt a részt, amelyik érezte a fájdalmat, és azt a részt, amelyik háborúkat vívott –, addig nem eshetett baja." Veszélyes és felelőtlen tervet dédelget segítőivel, és a horgonya, Kitaj sem képes az idők végezetéig megvédeni őt (mástól sem, de önmagától végképp nem). Van-e megoldás? És ha igen, milyen áron?

Kitaj szívtelennek tartotta a lányt. Úgy gondolta, hogy elképesztően nemtörődöm módon viszonyul az emberi élethez. Zsin pedig gyengének hitte a fiút, szerinte túl sokat habozott, és nem mert határozottan fellépni. Zsin mindig is meg volt győződve arról, hogy Kitaj nem fogja fel igazán, hogy mi forog kockán, és még mindig valamiféle képtelen békében reménykedik. Ennek ellenére a szóváltásaik után Zsin mindig bűntudatot érzett, és furcsamód úgy szégyellte magát, mint egy rosszul viselkedő diák az osztályteremben.

– Nem tudod, kivel van dolgod. – Közel hajolt a férfihoz, a szája súrolta a bőrét, a lehelete perzselte az arcát. – Én nem a szinegardi elit vagyok. Hanem egy vad, sárszínű speeri ribanc, aki letörölt a térképről egy országot. És ha túlságosan méregbe gurulok, akkor néha elvesztem a fejem.

Mindenesetre egyre inkább úgy tűnik, hogy a gyarmatosító heszperiaiak (a főellenség) egyszerűen jobbak, mint ők: katonai felszerelésük, gépeik, találmányaik a polgári életben, mind-mind szellemi és technológiai fölényről tanúskodik. Rémisztően többet tudnak náluk több területen is: a matematikában, a fizikában, a mechanikában, a mérnöki tudományban, és ezek miatt felsőbbrendűeknek érzik magukat. Úgy néz ki, hogy könnyedén képesek átírni a világ forgatókönyvét, és nekik nem kell ehhez feláldozniuk az ép eszüket, mint például Altannak vagy akár Zsinnek is. Ugyanakkor nem hiba-e az anyagi világot pusztán gépiesíthető, uralható és fegyverbe hívható dologként kezelni? Majd elválik. 

Vegyesek az érzéseim a trilógiával kapcsolatban. A tartalmat felhőtlenül élvezni csak az első kötet feléig tudtam, ahol még volt mondanivalója számomra. A Mákháború végén arra jutottam, ha ugyanilyen hisztérika lesz a főhős a következő részben is, felmondok - és a lánynak sikerült meglepnie a Sárkányköztársaságban, tehát újra beszereztem hozzá az első részt is, amelyet időközben eladtam. Most a harmadik résznél ott tartok, hogy az író remekül teljesített, én pedig szánom Zsint és legszívesebben képen törölném (inkább felnégyelném, forró ólomba mártogatnám, lehet választani) azokat a felnőtteket, akik valamennyien bábként használták ki és fel saját terveikhez ezt a nagy hatalommal bíró nyomorultat.

Mert megtanították ugyan mindenre, amit papírforma szerint tudnia kellett - de... Nem véletlenül mondják felsőoktatási intézményeinkben tanulóknak, hogy az elmélet nagyon fontos, fiaim, lányaim, de amikor kikerültök innen, nagy alázattal kezdjétek a gyakorlati munkát, amert abból még nem tudtok semmit. És tényleg nem. A szerző olyan mélységekbe ment bele Zsinnel kapcsolatban, ahol ez messzemenőkig kiviláglik. 

Mindig sajnálom a tüntetéseken, vitaesteken brillírozó, tini korból éppen csak kinőtt, lánglelkű fiatalokat, akiknek csak azt kell mondani, amit hallani akarnak, és világból kimennek ideáikért (persze, mire kiderül, hogy átverték őket, már mindegy). Zsint is ugyanígy használják a hadurak és egyéb fejesek, és nem véletlen, hogy senki sem akar rábízni egy seregrészt, mitől is bíznák rá? Hiszen amit tud, azt használni és felhasználni lehet, de a felelősségteljes irányításhoz (még most is) forró fejű, helyenként öntelt és pökhendi, ráadásul megfékezhetetlen és finoman pszichopata. Bele van szerelmesedve saját tudásába, és képtelen felfogni, hogy a világot felégetni nem elég. Ha nem lenne horgonya (Kitaj), saját magát is elveszejtené egy megfelelően át nem látott helyezetben. Ez mind remekül ki lett dolgozva a szerző által, aki nem is kér irgalmat főhősének. Prózájával tanít akkor is, ha nem ez volt a célja: a felelősségvállalást tanulni és szokni kell, a tiszteletet meg csak kiérdemelni lehet, a bölcsesség pedig gyakorlati megvalósítás hiányában nem más, mint írott malaszt.

Szóval, aki szereti a sok csihi-puhit, a folyamatosan bosszúálláson örlődő gondolatokat és egyéb haditerveket, örömmel tobzódik mágiában, imádja a térdig érő vérfolyamot, ugyanakkor kész befogadni a fel-felbukkanó intelmeket is, azoknak aranybánya ez a trilógia. Fiatal kamaszoknak, ifjú felnőtteknek teli találat, de igazán bárki másnak is, aki kedveli a fantasy műfaját és a háborús prózát. És végül is, hatvanasként magam is betűről betűre abszolváltam, tehát... igaz, mérgelődve, igaz, szánakozva, igaz, dühöngve, de mégis csak betűről-betűre. Jó kis fantasy folyam (volt) ez a Mákháború-trilógia.