Strandkönyv

January Andrews 29 éves és éppen romokban az élete, apja és fiúja is múlt idő, az első meghalt, a második meg - mint kiderült - sosem az volt, akinek szerette volna. Ráadásul a hivatalosan January anyjával házas apjáról is az hírlik, hogy volt egy titkos élete A Nővel, akit a temetésig nem is láttak, nem is tudtak róla. January legalábbis tuti nem. A lánynak egyszerre rendült meg a szerelembe, az írói hírnevébe és az emberiségbe vetett hite. Így aztán January le és kiégve, kvázi hajléktalanként, morcosan nyitja ki apja addig sosem látott, titkos szerelmi fészkének ajtaját, ami immár az ő tulajdonát képezi: hiába ez a világon az utolsó hely, ahová normális esetben elmenekült volna. Nincs mese, aki ennyire le van égve anyagilag, mint ő most, az nem válogathat, annak kell örülni, ami van, függetlenül az ingatlant kísérő, nyomasztó lelki terrortól. 

January a feldolgozatlan traumái következményeitől szenved, képtelen megérteni az apja cselekedeteit: minek kellett neki külön élet, külön Nő, külön ház, az ő életükkel párhuzamosan? Dühös és haragos, ugyanúgy, ahogy párkapcsolata kihűlt váza miatt is rágja magát. A történtek miatt elveszítette az addig szinte bármire felszikrázó kíváncsiságát és a spontán kapcsolatok iránti érdeklődését. Íróként is csődtömegnek érzi magát: hiába van mögötte öt sikeres könyv, ha a hatodik az istennek sem akar összejönni. Szerkesztője egyre többször, és ami kínosabb, már egyre ingerültebben figyelmezteti a nyárvégi határidőre - és hogy totális lúzernek érezze magát, apja háza szomszédságában nem más lakik, mint egyetemi hallgatótársa, egyben legfőbb írói vetélytársa, A Nagy Író, Gus. Augustus Everett.

A férfi (mellesleg) eszméletlenül, dühítően, örjítően vonzó pasas, olyan arcéllel, amihez ha hozzáérsz, megvág, amúgy pedig párját ritkítóan kiváló és sikeres író - bár, jelenleg ő is le és ki van égve, ha más okokból kifolyólag is, mint a női főhős.

January igyekszik beilleszkedni a michigani tóparti település életébe, íróként megígéri, hogy részt vesz a hétfőnkénti könyvklubban. Igen ám, de már az első alkalommal összefut A Nővel és A Nagy Íróval, holott egyikre sem számított, sőt, a legkevésbé sem akarta, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, pláne egyszerre mindkettővel. Jöhet tehát a fogadás: a krimiíró romantikus művet kopácsol, a romantika királynője pedig krimit ír.... 

A szerző, Emily Henry, és művének idegen nyelvű kiadása

Hogy mi a mű lényege, tanulsága? 

1) Nincs mindig minden úgy, ahogy azt feltételezzük szüleinkkel - de akár szerelmünkkel, gyerekeinkkel, ismerőseinkkel, vagy uram bocsánat, apánk szeretőjével kapcsolatban. Lehet, hogy csak szeretnénk, ha olyan rossz lenne az illető (a helyzet), amilyennek hisszük...? És amikor a valóság mellbe vág, jobban járunk, ha menekülés helyett szembenézünk vele. (Pedig milyen jól klappolt az odáig összehordott információ morzsákból szorgosan felépített kitalálmány, és micsoda pech, hogy köze nincs a valósághoz...) Tehát: ne ítélj elsőre!

2) Minden vég egy új kezdet is egyben. January gazdasági csődhelyzete, írói válsága, apja halála, addigi kapcsolatának mélyrepülése, anyjához fűződő kapcsolata: valamennyi tarthatatlannak minősült abban a formájában, ahogy éppen volt. Hja, amíg el nem érjük a gödör alját, addig úgysem nézünk fel, és hisszük el, hogy jussunk van kikecmeregni belőle, csak éppen nem úgy, nem akkor és nem pont azon az úton, ahogy addig elképzeltük, mert a régi beidegződések az új helyzetben már nem működnek - ezt pedig a szerző kiváló dramaturgiával volt képes megjeleníteni.

A Strandkönyv tehát kellemes, bekuckózós olvasmány az év bármelyik szakaszában, amikor valami könnyed, de mégsem annyira könnyű olvasmányra vágyunk: egy forró nyárban játszódó, szellemes szerelmi történet, amelyen olvasóként nagyokat nevethetünk, meg pár könnycseppet is elmorzsolhatunk. Jó elmerülni a főhősök problémáiban, megértve, hogy siker és kudarc csak egymás szinonimái, sőt, édestestvérek, bármilyen hihetetlenül hangozzék is, és hogy egyik sincs kőbe vésve, mind a kettőtől meg lehet csömörleni, és végtelenül könnyű egyikből a másikba esni. A múlt hibáit érdemes nevükön nevezni, és szembenézni velük, méghozzá tárgyilagosan, minden ostorozás nélkül. Félni a félelemtől pedig ugyanolyan ostobaság, mint túlreagálni a jövőbeni vélt történéseket, amelyek még sehol sincsenek, de a fantázia már jó előre kivetítette a lázas agynak, ami illően ki is színezte azokat - hiszen ez a dolga amúgy, hogy spekuláljon, kalkuláljon, elővetítsen. Kérdés, hogy van-e gazdája annak az agynak, vagy csaponghat, amerre csak kedve tartja...?