Nagyapám engem agyonlőtt volna - egy fekete nő szembenéz a családja náci múltjával

 Könyvajánló - Jennifer Teege, Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna

Jennifer Teege története nem is lehetne ennél szürreálisabb: egy fekete nő, aki állami intézményben, később nevelőszülőknél nő fel, mert az anyja lemondott róla, a véletlen folytán rájön, hogy a anyja édesapja egy náci lágerparancsnok volt. Hogy tudja ezt kezelni, és hogyan kutatta fel a családja történetét? Erről szól ez a kötet. 

Amon ​Göth náci parancsnok unokájának megrázó könyvét Tompa Andrea ajánlásával jelentetjük meg.

"Vannak rendkívüli sorsok, amelyek történelmi emlékműként állnak előttünk. Jennifer Teege ilyen ember, története keresztül-kasul fonja a világot és a 20. század nagy sebeit. Könyve hosszú önismereti útjának krónikája, amely már-már démoni elődeihez vezet. Ez a fekete örökbe fogadott nő egyszer csak hatalmas titokra bukkan. Hol máshol, mint a könyvtárban. Hogy ő nem más, mint Amon Göth unokája, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnokának leszármazottja, akit háborús bűnösként kivégeztek.

Jennifer Teege olyan német nő, akit a Harmadik Birodalom az összes többi alacsonyabb rendűnek vélt rasszal együtt kivetett volna magából, és egyenesen a gázkamrába küld. Amon Göth lánya, Jennifer anyja is megpróbált megbirkózni a borzalmas örökséggel, gyermekét azonban örökbe adta anélkül, hogy a múltat akár ő, akár az örökbe fogadó szülők feltárták volna a kislány előtt. Amon Göth lánya fekete gyermeket szül, mintha tudat alatt jóvá akarna tenni valamit a pusztításból, amelyre a Harmadik Birodalom épült.

Saját sorsának tettestársaként Jennifer Teege vállalja, hogy amit tudni lehet, azt meg akarja tudni. A rémisztő nagyapáról, néma (női) cinkosokról, a hallgatás családi örökségéről. Afrikától a Harmadik Birodalomig, a kortárs Németországtól Izraelig kísérjük a megnyugvás felé vezető úton. A nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, a történelmi trauma családivá válik, a tudás mérgező hallgatássá. Teege útja nem csupán önismereti út, de radikális szakítás a hallgatással is."

Jennifer 1970-ben született Németországban, egy német-osztrák anya és egy nigériai apa gyermekeként. Édesanyja lemondott róla, ezért állami intézménybe került, majd hétévesen örökbe fogadták. Ekkor találkozott anyai nagymamájával, Ruth Irene Kalderrel, akinek a negyvenes években a Krakkó melletti plaszówi koncentrációs tábor parancsnokával, Amon Göth-tel volt viszonya, és tőle született meg 1945-ben a lánya, Jennifer későbbi édesanyja, Monika Hertwig.

Ruth Irene Kalder és Amon Göth

Jennifer nem tudott a múltjáról, családja múltjáról semmit, a Sorbonne-on és Izraelben végezte tanulmányait, aztán 38 éves korában ahogy egy hamburgi könyvtárban kutakodott, váratlanul felfedezett egy könyvet, ami édesanyja életéről szólt. Innen tudta meg, hogy anyai nagyapja Amon Göth volt, náci háborús bűnös, a plaszówi koncentrációs tábor parancsnoka. Először mély depresszióba zuhant, és mindent előkeresett a családjáról, morális válságba került, hogy ő, aki háborús bűnösök leszármazottja, neki éreznie kéne-e bűntudatot (érzett), éreznie kéne-e valamiféle felelősséget (érzett) mindazért, ami történt, mindazért, amit a vér szerinti felmenője, a nagyapja tett. 

A nagyanyja nem tartozott azon hozzátartozók közé, akik megpróbálták degradálni az egésznek a jelentőségét: a hetvenes években egy izraeli kutató a náci háborús bűnösök közvetlen hozzátartozóinak (és ezáltal a parancsnokoknak is) a pszichéjét, hozzáállását vizsgálta az egész témához, és a nagy többség hárított. Az auschwitzi tábor parancsnokának a felesége pl. kijelentette, hogy soha egyetlen ember sem halt meg a táborban és nem is bántak velük rosszul, az ő férje volt a legjobb ember a világon. A legtöbben úgy tudták mentálisan, pszichésen elviselni ezt a hatalmas terhet, mindazt, amit ők vagy a közvetlen hozzátartozóik tettek, hogy hárítottak, illetve dehumanizálták az áldozatokat. Az ő nagyanyja, Amon Göth egykori szeretője nem: ő rendkívül boldog volt a plaszówi években, és amikor az emberek haláláról, szándékos kiirtásáról kérdezték, akkor annyit mondott, hogy azok nem voltak emberek, nem olyanok voltak, mint mi. 

Plaszow-Krakkói koncentrációs tábor

Amikor minderre ráébredt Jennifer, nem csak azért akarta megismerni a felmenői múltját, hogy saját magában rendet rakjon, hogy feldolgozza az egészet, de azért is, hogy végre véget vessen az általános hallgatásnak. Nálunk családon belül van egy nagyon érdekes vonal: anyai oldalról sváb származású vagyok, és nagyapámnak sok testvérét, a szüleit, rokonait, nagyanyámnak is sok rokonát anno kitelepítették. Egy sváb községben élek Budapest agglomerációjában (mára persze nagyon sok nem sváb származású is él itt), akkor, a negyvenes években a lakosság ezerpárszáz fő volt, és több mint 700 embert kitelepítettek, sokaknak meg csak a házukat vették el. A helyükre Erdélyből hoztak embereket, akiknek azt mondták, hogy itt üres házak vannak, lehet jönni. Apai oldalról Erdélyből származom, és apám anyjának két testvére is így került Magyarországra, hogy elvették a német származásúak házait. Apám sem tudja ezt a mai napig (illetve tudja, de nem akarja tudni leginkább), ő abban a hitben él és akar élni, hogy a rokonai, felmenői úgy kapták ezeket a házakat, mert a tulajdonosnak nem kellettek. Ugyanakkor pontosan tudja, hogy nem így van, és feszeng is, ha esetleg néha szóba kerül a téma. Pedig ő ebben nem bűnös. Nem vagyunk felelősek azért, amit a felmenőink tettek. De tanulni kéne belőle, és jobbá válni.

Nagyon sok ember a mai napig vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a szeretett nagyszülei pl. részt vettek hasonlókban, vagy kitelepítésekben, vagy pont azok voltak, akik elvették mások házait, vagy ők maguk telepítették ki az embereket, vagy szállították el és vagonírozták be őket. Sokszáz, sokezer ember munkája kellett ahhoz, hogy a koncentrációs táborok működjenek, hogy a kitelepítések meglegyenek, sokezer ember, aki betelepünk a kitelepítettek házaiba, stb. De ezek az emberek később többnyire szégyellték amit tettek, és szépítették, a gyerekeik már nem tudták az igazságot.

Jennifer Teege többek között ezért is döntött úgy, hogy megírja a különös történetét. Szembe kell tudnunk nézni a múltunkkal. Nem szabadna felmenteni magunkat a bűnök alól, amelyeket elkövettünk, de nem is szabad vezekelni érte. Tanulni kéne belőle. Tanulni belőle, és nem szépíteni, nem másra hárítani, más felelősségének kikiáltani, hanem feldolgozni, továbblépni, és nem elkövetni újra. 

Rendkívül olvasmányos, érdekes könyv, ami egyrészt Jennife Teege őszinte, magával ragadó, érzelemdús írásának, másrészt pedig a társzerző, Nikola Sellmair tárgyilagos, az eseményeket, embereket történelmileg térben és időben pontosan elhelyező leírásainak köszönhető. Megrázó élmény lehet rájönni erre, ahogy számomra is nagyon érdekes volt megtudni, hogy a felmenőim között ugyanannak a történelmi eseménynek elszenvedői és véghezvivői is egyaránt vannak. Remélem, ez a könyv egy újabb lépés lesz a valódi feldolgozás felé, személyesen és országonként egyaránt.

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!