Szerelemhóhér

Könyvajánló: Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek

Legfontosabb és talán egyetlen hitvallásom így szól: A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet.

 

Ebben ​a könyvben tíz pszichoterápia története szerepel. Mind a tíz páciens az élet szokványos helyzeteitől szenvedett: egyedüllét, impotencia, migrén, szexuális túlfűtöttség, elhízás, hipertónia, szomorúság, emésztő szerelem, hangulatváltozások, depresszió. Mégis, a terápia folyamán ezen mindennapi problémák alapjainak kutatása a lét legmélyebb lényegét tartalmazó gyökerekhez vezetett.

„Akarom! Akarom!” hallatszik végig ezekben a történetekben. Az egyik páciens halott lányát akarta vissza; egy másik erősködött, hogy – halálra ítélve a nyirokráktól – joga van a gátlástalan szexualitásra; a harmadik örökre fiatal akart maradni, nem tudván lemondani harmincöt évvel fiatalabb barátjáról.

A szerző – a Stanford Egyetem orvosprofesszora – szerint a pszichoterápia elsődleges anyaga mindig az ilyen létező, az egyén törekvéseinek és az élet kíméletlen tényeinek könyörtelen disszonanciájából eredő fájdalom, legyen annak eredete tudott vagy tudattalan. A hátterükben pedig ott magasodnak a lét nagy problémái: a hiányzó szabadság sorsunk akaratlagos alakítására, a mindannyiunk és szeretteink számára elkerülhetetlen halál, a magányosság, és végül: életünk világos értelmének hiánya.

Bármennyire kegyetlennek tűnjenek is ezek a helyzetek, tartalmazzák a remény és a megváltás magvait. Ez a tíz pszichoterápiás történet remélhetőleg bizonyítja, hogy szembe lehet nézni a lét igazságaival, sőt! – hasznosítani lehet hatalmukat az egyéni változás és gyarapodás szolgálatában. És ennek a folyamatnak első meghatározó lépése – akár a terápiában, akár azon kívül –, hogy az érintett felelősséget vállal saját kellemetlen életéért. A többi lépés?…ez talán kiderül Yalom doktor könyvéből.

Irvin D. Yalom, a legendás amerikai egzisztencialista pszichiáter ebben a kötetében nyíltan, a saját előítéleteit is bátran vállalva mutat be tíz esetet, tíz páciensét. Akad köztük olyan, hetvenes éveiben járó nő, aki nosztalgiával tekint a múltra, de retteg a haláltól; egy olyan nő, aki toxikus családban nőtt fel, és gyermeke elvesztésével teljesen elvesztette önmagát is, megfeledkezett a még élő gyermekeiről; hatvanas férfi, aki szakmailag sikeres, nyugdíj előtt áll, és a különféle álmaiból derül ki, hogy mennyire stresszes, mennyi elszalasztott álma, lehetősége lett volna; hatvanas férfi, aki évtizedekkel korábbi szerelmétől kapott leveleinek a rabja; olyan nő, aki váratlanul elvesztette az erős, védelmező férfit az életéből, olyan fiatal nő, aki szintén megözvegyült, de mintha nem is akarna kijönni a depresszióból, stb.

Úgy gondolom, a pszichoterápia elsődleges anyaga mindig a létfájdalom, és nem az elfojtott ösztönös vágyak vagy az elfeledettnek hitt traumatikus élmények szilánkjai, ahogy egyesek állítják.

Ebben a tíz történetben rendkívül fontos szerepe van az elmúlásnak, az attól való félelemnek, az élet egyéni céljainak és értelmének. Yalom meglepő, belőlem elég ambivalens érzéseket kiváltó módon ír a klienseiről. Egyrészt nem rejti véka alá az előítéleteit, ellenérzéseit, sokszor csúfneveken hívja őket, ahogy elnevezte magában, és nem egyszer említi, hogy remélte, hogy ezt a kliensét nem látja többet, mert visszataszítónak találja pl. az elhízottságát vagy más külső vagy belső jegyét. Ez egyrészt visszatetsző, másrészt viszont természetes. Mindannyiunkból kiváltanak embertársaink pozitív és/vagy negatív érzéseket, és ebben benne van a külső, a kisugárzás, a mód, ahogyan beszélnek, akármi és minden. De ezeket ritkán illik hangoztatni, és végső soron az, hogy valakit kedvelünk-e, szimpatikus-e, vagy sem, nem ezeken fog múlni. Fontos alkotóelem, de nem az egyedüli, sőt. 

Éppen ezért ezeket a mély ismeret nélküli előítéleteket érdemes egy kis türelemre inteni. Ugyanakkor rendkívül bátornak is tartom, hogy Yalom ezekkel együtt vállalta a véleményét a klienseiről, ki merte mondani, le merte írni. Mindazonáltal nem lennék a helyükben, amennyiben ténylegesen így történtek meg ezek, a kliensei felismerhetőek, magukra illetve közeli családtagjukra, barátjukra ismerhetnek a leírásokban. A mai modern pszichológiai-pszichiátriai esettanulmányokban, amelyeket nyilvánosságra szánnak, kötelező felismerhetetlenné tenné az alanyokat, emiatt sokszor a pszichoterapeuta több kliensének a történetét összevonja, vagy rengeteg helyen megváltoztatja, amely a végső konklúzióból mégsem vesz el - számomra ez sokkal szimpatikusabb, elvégre orvosi titoktartás.

Az ember mindenben értelmet keres. Az idegrendszerünk úgy épül fel, hogy az agy automatikus mintázatokba rendezi a beáramló ingereket. Ha értelmet találunk a káoszban, úgy érezzük, uraljuk a rendszert: a véletlenszerű, esetleges történésekre zavartan, tehetetlenül reagálunk, tehát mintázatok után kutatunk, miközben elönt bennünket a kontroll megnyugtató érzése. Ennél is fontosabb, hogy az értelemből értékek, tehát viselkedési minták születnek; a miértekre (Miért élek?) adott válasz egyben a hogyan kérdésekre (Hogyan élek?) is válaszol.

Ugyanakkor nagyon érdekesek voltak a történetek, és rávilágítanak valamire, ami a legtöbb emberre jellemző: az elmúlástól való félelem és az élet értelmének kutatása. Nincs ember, akit ezek a kérdések ne mozgatnának meg, gond akkor lesz belőle, ha megrekedünk egy ponton, amiből nem tudunk szabadulni, ahonnan nincs továbblépés.

Minap egy könyves csoportban írt valaki egy könyv kapcsán, és azt írta, hogy sokkal szebb és boldogabb életet élhetünk, ha elfogadjuk, hogy a halál nem a vég, hanem igenis van utána még valami. Bevallom, rendkívül bosszantott a stílusa, de nem szóltam hozzá. Egyrészt az, hogy tényként közöl olyat, amire a világon semmi bizonyíték nincs, és minden észérv és valószínűség is ellene szól. Én nem hiszek abban, hogy van bármi is a halál után. Hogyan lenne? A tudatunkat, a személyiségünket, a "lelkünket" az agyi neuronok közötti szinapszisok egyedi hálózata és a köztük lévő kisülések, információáramlások alkotják, ráadásul köztudott, hogy az agyunknál nagyobb szélhámos nincs is, lépten-nyomon átveri saját magát, megváltoztatja az emlékeket valószínűsít, stb. A sok halálközeli történet az alagút és a fényről minden bizonnyal egy egyszerű leállási mechanizmus, agyunk ezt láttatja, amikor fokozatosan leáll. Ha ez megtörtént, nincs már ami életben tartaná akármelyik részünket is, bár néhány percig és bizonyos állapotokban még visszafordítható a folyamat. Az, ha valaki elhiszi, hogy szellemként, angyalként, vagy akár a pokolban, a mennyországban, vagy egy másik testben élünk tovább, szabadon megteheti. De ne kezeljük tényként. Az sem az, amiben én hiszek, mert még nem ismerjük pontosan, de rengeteg dolgot tudunk már az agyról, és minden bizonyíték erre enged következtetni. Yalom nem adja a kezünkbe a kulcsot, de mások történetén át talán megismerhetjük a saját hozzáállásunkat a kérdéshez.

Az elengedés nem egyenlő a felejtéssel.

 

Hogy mi az élet célja, értelme? Miért kéne, hogy legyen neki, egyrészt? Másrészt meg az, amit adsz neki. Igen, nagyon könnyen derékba törhet az életünk, ha fiatalon elveszítjük a párunkat, vagy nagyon könnyen élhetünk mérgező, toxiikus életet, ha gyerekkorunkban is ezt tapasztaltuk és felnőttként is hatalmas tragédia ért, nehéz elfogadni, hogy egyszer a mi életünknek is vége szakad, könnyű beleragadni a múltban. Yalom ebben a könyvében éppen ilyen eseteket feszeget. Hogy elmondja az élet értelmét? Nem, közel sem. De talán segíthet megtalálni az olvasónak a célját. Elgondolkodtatja az elmúláson, talán továbbléphetünk egy megrekedt állapotból. Különleges könyv ez, eddig is ki voltam békülve magával az elmúlással - számomra fontos, hogy értsem, és úgy hiszem, értem, mindenféle természetfeletti dolog nélkül -, de mégis foglalkoztat. A családom nagyobbik része azonban nem ilyen, a többség feldühödik, ha csak szóba kerül valahogyan, hogy "persze már temeted is magad, korai ez még!", szerintem viszont fontos és érdekes téma. Édesanyám az egyetlen a családból, akivel tudunk erről beszélgetni, és neki is kicsit más látásmódja van ebben. A saját elmúlásomtól nem tartok. Egy szerettemétől inkább. De talán ez is rendben van így.

Egy szülő vagy régi barát halálával mintha a múltat veszítenénk el: talán az elhunyt volt az egyetlen tanúja az évekkel korábbi csodálatos eseményeknek. Ám egy gyermek elvesztése a jövő elvesztését jelent, nem kevesebb tűnik a semmibe, mint az életcél, ami az embert vezérli; a jövőbe való kivetülés, a halál meghaladásának reménye (a gyermek egyben a halhatatlanság biztosítéka is). Szakmai nyelven fogalmazva a szülő elvesztése “tárgyvesztés” (“tárgy”-nak itt azt a személyt nevezzük, aki jelentős szerepet játszik belső világunk felépítésében), a gyermek elvesztése viszont “célvesztés” (vagyis annak az elvnek a megsemmisülése, amely körül az életünk forog, s amely nemcsak azt határozza meg, miért élünk, hanem azt is, hogyan).

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet elérhető kedvezményes áron a borítóra kattintva.