Brit hadifoglyok auschwitzi fogságának rendkívüli története

„A náci rémtettek zsidó áldozatai és azok a balszerencsés hadifoglyok, akik mindezeknek tanúi voltak, megérdemlik, hogy hallathassák a hangjukat.” 

A második világháború megrengette a világot. Rengeteg értelmetlen halál és náci rémtettek. Auschwitzban több mint egymillió embert öltek meg kegyetlenül. Rengeteg beszámolót olvashatunk a vallási és etnikai alapon fogvatartottakról, de nemcsak ők szenvedtek a hírhedt haláltáborban, hanem más hadifoglyok is.

A HVG Könyvek gondozásában megjelent Colin Rushton kötetben, az Auschwitzi szabotőrök című könyvben több túlélő és azóta is rémálmokkal küzdő brit hadifogoly történetét ismerhetjük. Arthur Dodd (1919-2011) története sokkolja az olvasókat. Szinte kölyök volt még, csupán 20 éves, amikor '39-ben megjelent a brit hadsereg toborzói előtt. Sajnos egy korábbi lábsérülése miatt először elutasították, de amikor megtudták, hogy többféle járművet is tud vezetni, mert egy műhelyben dolgozott évekig, akkor felvették oktatónak. Több helyen is állomásozott míg végül Tobrukban hadifogságba került több tízezer bajtárssal együtt.

Megismerjük a küzdelmes utat, a heteken át tartó menetelést a sivatagban, majd a túlzsúfolt bárkákban való utazást a hónapokat Fara Sabrinában, ahonnan három társa a segítségével szökött meg, s végül ennek a hosszú útnak a végállomása egy auschwitzi munkatábor volt, a Monowitz. Még csak nem is sejtették, hogy a pokolban találják magukat és minden nap felmerül bennük a gondolat, hogy vajon az lesz-e az utolsó...

Rettenetes életkörülmények között tartották őket, de a zsidók még rosszabb körülmények között voltak. Dodd elmeséli egy fiatal zsidó lány történetét is, akivel csupán egy pillanatra találkozott, de rögtön tudta, hogy a pokol legsötétebb bugyrába került. A tábor felé tartottak, amikor megláttak egy tinédzsert, aki félmeztelenül térdelt egy SS-tiszt előtt. A védtelen lányt épp véresre korbácsolták. Társaival megpróbálta a védelmére kelni, de a tiszt pisztolyt rántott, mire az őket kísérő Wermacht-katona figyelmeztette őket, hogy menjenek tovább vagy mind meghalnak.

Ezután a táborban csak még több nyomorúságot láttak, amit nem tudtak tétlenül nézni. Nem egyszer saját életüket kockáztatták azzal, hogy ételt, ruhát adtak vagy épp segíteni próbáltak szökési kísérletekben. Annyira brutálisak ezek a történetek, hogy nem csodálkozom, hogy hosszú évtizedekkel később is rémálmok gyötrik, melyekben újraéli élete legrosszabb hónapjait.

"Arthur nem tudta volna megmondani, hány zsidó tűnt el, de naponta ezrek érkeztek Kelet-Európából, a tábor népessége viszont nem növekedett. Sorra gördültek be a vonatok, a krematóriumok kéményei pedig ontották magukból a halál fekete füstjét. Az abszurd szcenárió brit szemtanúinak szükségtelen volt aggódniuk az életükért vagy halálukért, és nem kellett azon aggódniuk, hogy ha elérkezik az idó, a mennyországba vagy a pokolba jutnak-e. Az ő idejük már elérkezett: a pokolban voltak."

Dolgozó rabok Monowitzban

Egyre biztosabbak voltak benne, hogy élve innen nem kerülnek ki, ezért folyamatosan igyekeztek szabotálni a nácik tevékenységét. Sokat megtudunk arról, hogy milyen volt az élet hadifogolykén, hogy miként hajtottak végre robbantásokat a lengyel partizánokkal közösen, hogyan igyekezett segíteni a zsidó rabok kitörésénél, s végül, hogy miként ért véget ez a két év. Túlélte a világháborút, miközben nem egyszer azt hitte, közel a vég. Arthur éveken keresztül hordozta magában a fájdalmas emlékeket, míg végül mesélni nem kezdett.

A kötetben olvashatunk még Arthur több bajtársáról is, akiket aztán hosszú évek elmúltával, a kilencvenes évek végén újságírók segítségével próbált felkutatni. Sajnos, nem járt sikerrel, de a sajtó felkapta a történetet és '99-ben a BBC készített is egy dokumentumfilmet, Auschwitz: The Forgotten Witness ("Auschwitz: Az elfeledett szemtanú") címmel. A forgatás megviselte Arthur. Még ennyi év után is rettenetesen felkavarta, visszatértek az emlékek azokról a véres napokról, amikor ennyi év után ismét az egykori tábor kapujában állt.

Arthur történetét sokan kétségbe vonták, de miután megjelent ennek a Colin Rushton könyvnek az első kiadása Spectator in Hell: A British Soldier's Extraordinary Story of Imprisonment in Auschwitz ("Néző a pokolban - Egy brit katona auschwitzi hadifogságának rendkívüli története") címen 2001-ben, akkor sorra kerültek elő szemtanúk, akik igazolták Dodd szavait. A szerző új könyvében, ezek a személyek is helyet kaptak. Többek között Leon Greenman, aki auschwitzi túlélőként annak szentelte az életét, hogy beszél az embereknek a tábor borzalmairól vagy Terry Gorman, akit szintén Tobruknál fogtak el és családjának is csupán 1996-ban mesélt auschwitzi fogságáról, de helyet érdemelt Cyril Quartermaine is, aki megérkezése napjától igyekezett szabotálni a rábízott kényszermunkákat.

Talán az egyik legszívszorítóbb emléket John Green osztotta meg a világgal. Épp ugyanabba a gyárba tartottak a többi brit hadifogollyal, ahol Arthur is dolgozott, amikor megérkezett pár vagon tömve zsidókkal. A kerítés mellett haladva dulakodásra figyeltek fel és meglátták, ahogy az SS-tisztek épp elválasztják a nőket, a férfiakat és a gyerekeket, de egy apa nem akarta elengedni két év körüli gyermekét, amikor két hatalmas SS-őr odaért hozzá.

Sokan inkább magukba fordultak és nem beszéltek az emlékeikről, de egy közös mindegyikükben van: a rémálmok életük végéig kísérik őket. A történetben pedig még szomorúbb, hogy a brit kormány teljes érdektelenséget tanúsított a hazatérők iránt. Colin Rushton olvasmányosan állít emléket ezeknek a hősies hadifoglyoknak, akik közül sokan emberek tudtak maradni az emberiség legsötétebb óráiban is.