A megalázottság fájdalma

Ha eleve nem vagy jó véleménnyel az emberiségről, ezután sem leszel. De ha még naiv vagy...

Az 1960-as években járunk az USA déli részén, egy fiúintézetben, ahol elárvult, problémás, vagy már senkinek sem kellő fiúk élik napjaikat. Már amíg hagyják nekik. A fehér és a néger fiúk elkülönítve élnek, és az intézet hiába kap támogatást, nem rest eladni a fekete fiúk fejadagjait a környező városok éttermeinek, étkezdéinek, nem rest dolgoztatni és bántalmazni ezeket a gyerekeket, bőrszíntől, rassztól függetlenül, de azért mindig egy kicsit jobban, egy kicsit erősebben ütni a feketét. Hiszen ők jóravaló emberek.

A fiúk még holtan is csak bajt okoztak.

Ide kerül a nagyvárosból Elwood, az okos, dolgos fiú, aki rendületlenül hisz az emberekben, hisz a rendszerben, az igazságban és az igazságosságban. Egész addig, amíg itt meg nem törik. A fiú, aki issza Martin Luther King szavait, aki el meri hinni, hogy az embereknek egyenlő joguk van a boldogságra, a kegyetlen fiúintézet falai között megtapasztalja a véres, brutális valóságot. Mert egyesek egyenlőbbek a többieknél. Mert egyesek mindent és bármit megtehetnek. És egyesek anélkül lehetnek a brutalitás áldozatai, hogy a társadalom akár csak a szavát is felemelné. Vajon mit tesz az ilyen közeg egy emberi lénnyel? Mennyi terhet cipelünk magunkkal a múltból a rossz hagyományok, eleink hülyesége és a saját szűklátókörűségünk miatt? Mikor lesz mindennek vége?

Colson Whitehead egy letaglózó történetet mesél el egy olyan világról, ami nem is olyan rég még a mindennapjaink része volt. Egy olyan világról, amelyet sokan ma visszasírnak. Egy olyan elnyomásról, olyan magától értetődő természetességgel vett bántalmazásokról, amelyek ködös emlékeinkben megszelídültek, és a "régenmindenjobbvolt", meg a "bezzegazénidőmben" formájában öltenek testet. Egy olyan valóságról, amely még mindig nem múlt el.

Megpróbálhatsz elmenekülni. Van, akinek sikerül. De a legtöbbnek nem.

A történet alapja valós, egy floridai "iskola", a Dozier School for Boys és az ott történt szörnyűségek adták az ötletet Whiteheadnek. Az "iskolát" 1900-ban nyitották, és hivatalosan 2011-ben zárták be, a hatvanas évekig szegregált volt: az épület egyik szárnyában a fehérek, a másikban a négerek kaptak helyet, a kevés latin-amerikait pedig "passzolgatták" a két szárny között. Az itt élő gyerekeket dolgoztatták, fizikailag és lelkileg is bántalmazták, molesztálták, rengeteg szexuális visszaélés és kínzás történt. Az épülethez egy jelöletlen temetkezési hely is tartozott: a bántalmazások során elhunyt gyerekeket ide temették, a feltárás után 55 holttest maradványait találták meg.

Ennek a szomorú történetnek állít emléket Whitehead, és teszi ezt zseniális módon. Kétféleképpen lehet elmesélni egy valóságra épülő történetet: úgy, hogy személyessé tesszük, hogy a lelkünkig, csontunkig hatoljon a kín, hogy velük együtt érezzük mindazt, amit tesznek velük. És úgy, hogy távolságot tartunk, hogy nem ítélünk, csupán szárazon, szinte hidegen és tényszerűen elmeséljük a történteket. Whitehead ez utóbbit választotta, és nagyon is jól tette, hiszen ennél hitelesebben és húsbavágóbban nem lehet elmesélni egy ilyen rasszizmusról, szegregációról, emberi embertelenségről, borzalomról szóló történetet, csak a száraz hitelesség hangján, amely mögött érezzük a mély felháborodást, a harcos tenni akarás vágyát. A könyv vége pedig bár ad némi megnyugvást, de szerencsére nem viszi túlzásba. Nem is viheti. Csak nézzünk körül ma, 2020-ban... Megnyugodtatok, hogy ilyen többé nem történhet? Mert én nem.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A könyv elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!

XXI. Század, Budapest, 2019
270 oldal
keménytáblás
ISBN: 9786155955327 ·
Fordította: Pék Zoltán