Mindig nehéz olyan ember szemébe belenézni, akit ártatlanul ítéltek el. Hogy fordulhat elő ilyen? Egymondatos válaszom van rá: az élet zord és kegyetlen. Van, amikor a hatóság téved, netán egyszerűen rosszindulatú, van, amikor a gyanúsított vállalja be az el nem követett cselekményt, mert valami erre készteti: betyárbecsület, véd valakit, vagy egyszerűen csak ki szeretne már menni a wc-re. Iszonyú sokváltozós lehet erre a kérdésre a válasz, ezeknek járt utána Janecskó Kata az Ártatlanul elítélve című könyvében, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.
Könyvajánló - Janecskó Kata: Ártatlanul elítélve
Mi lehet az ártatlanul elítéltek kérdéskör mögött? Hogyan fordulhat elő, hogy az igazságszolgáltatás gépezete kisiklik? Nagyon egyszerűen, mondom ezt rendészeti szakemberként. Azt mindenki tudja, ugye, hogy komoly jogszabályi háttér biztosítja a különböző szakban lévő büntetőügyek során hozott döntések minőségét? Azt is mondják a hozzáértők, hogy a legtöbb hatósági tévedés nyomozati szakban fordul elő, különös tekintettel arra, hogy amikor egy gyanúsítottból vádlott lesz (bírósági szakaszba kerül az ügy), onnantól majdnem ezer százalék, hogy az illető el lesz meszelve, akár ártatlan, akár nem. A magyar hatóságok igen büszkék a nyolcvan százalékon felüli váderedményességi mutatóra.
Ha a legtöbb büntetőügy nyomozati szakaszban kapja a gellert, mi lehet ennek az oka? Megmondom. Ahogy az előző bekezdésben írtam, a büntetőjogi felelősség megállapítására számtalan minőségi norma akad, a Büntetőtörvénykönyv megmondja, mi büntethető, a Büntetőeljárásjog megmondja, hogyan bizonyítható az ügy, egy csomó szakmai állásfoglalás egyértelműsíti a döntéseket, de azt senki nem mondja meg, hogy egy nyomozónál mennyiségre törvényesen hány akta lehet. Pedig ez igen fontos kitétel! A végeken, akinél egy hónapban van ~70 akta, az munkaidőben nem nyomozni fog, hanem a saját seggét védi (mert csak arra marad ideje), megteszi a halaszthatatlan nyomozati cselekményeket (házkutatás, lefoglalás, szemle, stb.), némi adatszerző tevékenységet folytat, de legfőképp meghosszabbítja az eljárási határidőket, odafigyel az előzetesben lévő gyanúsítottra és c) pontos megszüntetőket ír (bizonyítottság hiánya) - magyarul az objektív igazság nem számít, arra senkinek sincs ideje, csak adminisztrál, hogy ne fenyítsék meg (ne vegyenek vissza az illetményéből, ne rúgják ki).
Most képzeljétek el az öt-hat tucatnyi aktával elborított előadót, akinek végre beesik egy "tiszta ügy", ahol minden világosnak látszik... A főnökei meg nyomás alá helyezik, hogy az eredményesség a legfontosabb mutató, az igazság - helyenként és néha - másodrendű állampolgár köreikben. Egy civilnek azt a legnehezebb megértenie, hogy ez is csak egy munka. Mint az orvosoké. Ők is hibáznak, a nyomozó is hibázhat, ami nem vígasztal senkit, sőt, aki ártatlanul ül(t), őt a legkevésbé, nyilvánvalóan fejeket akar porba hullva látni. Igaza van? Persze, hogy igaza van. És hogy hol az igazság? Több évtizedes pályafutásom alatt még a boga életben soha (SOHA), semmilyen rendészeti ág területén (SEMMILYEN) nem dolgoztam olyan állománnyal sem beosztottként, sem vezetőként, ahol a törvényileg előírt feladatok végrehajtásához valamikor is elegendő élőerő lett volna hozzárendelve. Sőt, ugyanezeket a gondolatokat hallottam felszerelésem körül (sok évtizede) az akkoriban öreg rendőröktől és kapitányaimtól is. A konzekvencia levonását az olvasóra bízom.
Mennyire tudják a törvényalkotók, hogy ez is csak egy munka, ahol tévedés is előfordul? Írom. A magyar költségvetés minden évre 120 millió forintot tervez be a büntetőeljárásról szóló törvény alapján az alaptalanul fogvatartottak kártalanítására.
120 MILLIÓ FORINT.
Az elosztva 7000 forinttal, ami az egy napra hivatalból megállapított kvóta a jogtalan fogvatartás ellentételezésére, 17142 nap, meg pár óra. Ennyit tart mennyiségben valószínűnek a magyar állam egy évben összesen és több emberre vonatkozóan a jogtalan fogvatartással kapcsolatban. Mintha egyvalaki közel 47 évet ülne jogtalanul.
47 ÉVET!
Megdöbbentő adat.
(Azt gondoltam, mi rendvédelmisek - mindennek ellenére - jobban teljesítünk.)
Van még valakinek kérdése?
A hatósági tévedéshez vezető szubjektív okok között ezeken felül is rengeteg hibalehetőség meghúzódhat: nem alkalmas a vizsgáló feladata elvégzésére, akár mentálisan, akár tudásban. Egy rosszindulatú nyomozó túlkapásai pedig számtalan életet törnek derékba, mire valaki észreveszi és lekapcsolja.
A kötet természetesen az ártatlanul elítéltek szemszögéből íródott meg, nagyon helyesen. Számtalan élethelyzet található a műben, ahol szívszorító válaszok vallanak a hatóságban megrendült bizalomról, a statisztikában érdekelt rendőrökről, egy-egy karrier és család összeomlásáról.
Napi 7 ezer forint. Ennyit ér manapság az alaptalanul fogvatartott kártérítése, beszorozva az elzárva töltött napok számával. Az erkölcsi sérelem ebben nincs benne, de nem is nagyon mennek perre érte, nehezen bizonyítható, és egy jó ügyvéd sem árt hozzá, ami további előzetes pénzbefektetést igényel. Mindig nehéz olyan ember szemébe belenézni, akit ártatlanul ítéltek el. Hogy fordulhat elő ilyen? Egymondatos (rohadt cinikus) válaszom van rá: az élet zord és kegyetlen. Van, amikor a hatóság téved, netán egyszerűen rosszindulatú, van, amikor a gyanúsított vállalja be az el nem követett cselekményt, mert valami erre készteti: betyárbecsület, véd valakit, vagy egyszerűen csak ki szeretne már menni a wc-re. Iszonyú sokváltozós lehet erre a kérdésre a válasz, ezeknek járt utána Janecskó Kata az ártatlanul elítéltek szemszögéből. Lélekszaggató feltárás a pokol bugyrairól... hiszen elég, ha csak rosszkor volt rossz helyen, ha a szemtanú tévesen emlékezik, ha a nyomozó / ügyész csak a statisztikára hajt és figyelmen kívül hagynak valamit, ha a kirendelt védő túlterheltsége és / vagy gondatlansága hanyagságban csúcsosodik ki, ha megalapozatlan a bírói döntés - szóval, igen: ha egy lavina beindul, az szinte megállíthatatlan. Mi kell ahhoz, hogy kiderüljön az objektív valóság? És hogyan lehet a stigmát (börtönviselt, bűnöző, szabadságától megfosztott) levakarni az áldozatról? Idegrendszer és hozzáállás kérdése, de nagyon őszintén? Sehogy.
Fülszöveg
***
***
Láthattam, azzal nem volt probléma. Vannak emlékei róla, hogy "bementünk mindig hozzád, és ott rácsok voltak", meg hogy "anyu azt mondta, ott dolgozol". Neki nem volt annyira rossz, nekem volt rossz, hogy bejött. Rosszabb volt, mint ha nem jött volna. Mindig odabújt hozzám, volt olyan, hogy elaludt rajtam az asztalnál, ide ráfeküdt a kezemre, ... ölelte a nyakamat. Vége volt a beszélőnek, próbáltam magamról leszedni... és akkor jön az őr, és fogja a kezem, na, adja át a gyereket. (Kopasz)
Szívszorítóan tanulságos. Bármelyikünkkel megtörténhet.
A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a kiadó honlapjáról a borítóképre kattintva.
Kövess minket Facebookon is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése