Hétvége

Három ​nő összegyűlik, hogy karácsonykor kitakarítsák elhunyt barátnőjük tengerparti házát. Mindannyian a hetvenes éveikben járnak, de nem is lehetnének különbözőbbek. A főnökösködő, maximalista Jude alig várja, hogy túl legyenek a feladaton, és eltölthessen egy hetet a házban a szeretőjével. Az egykor ünnepelt színésznőnek, Adele-nak épp egy szakítással kell megbirkóznia, Wendy, az elismert értelmiségi pedig visszasírja a régi sikereit, és próbál megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan el kell búcsúznia leghűségesebb társától, öreg és beteg kutyájától, Finntől. Az együtt töltött hétvége felszínre hozza az évtizedes konfliktusokat, és a három nő elkezd gondolkodni azon, hogy egyáltalán miért is barátok. A lelki és fizikai nagytakarítást váratlan vendégek bonyolítják, és még egy hatalmas vihar is közbeszól.

Charlotte Wood regénye megmutatja, hogyan formálják át a barátságot az évek, és mi történik, ha elkezdünk igazat mondani önmagunknak. Bölcs és empatikus történet hűségről, öregedésről és az élet szépségeiről, felejthetetlen figurákkal, sok nevetéssel és könnyel.

A négy nő - az elhunyt Sylvie-vel együtt - barátsága talán különösnek mondható, hiszen mindannyian nagyon mások. Jude, az étteremben dolgozó, évtizedek óta egy nős, családos férfi szeretője, és sok szempontból az ő gondolkodásmódja áll hozzám a legközelebb. Nem maradéktalanul persze. Rögtön az első oldalon megnyert magának, amikor reggel felébredve arról elmélkedik, hogy miért gondol mostanság ennyit egy hatalmas katedrális belsejére, miért érez megnyugvást. Biztosan a kognitív képességei romlottak, csökkent a homloklebenye teljesítménye. Hiszen vallás, homloklebeny-sérülés, halálfélelem: mind ugyanaz, illúzió csupán, a gyengébbek kapaszkodója. Jude egy kissé ítélkező, egy kissé maximalista, és megvan a véleménye a két barátjáról. 

Néha kissé megdöbbentette, hogy a dolgok mennek a maguk útján, megtörténnek ugyanazon a fizikai síkon, ahol az ő teste is üldögélt, ő viszont észre sem vette, hogy mi folyik körülötte.

Wendy, az erősen túlsúlyos nő az öreg, beteg kutyájával, Finn-nel érkezett a hétvégi házhoz, és annyi mindent vesztett már el, hogy képtelen volt lemondani öreg barátjáról, aki néha már fel sem ismerte, teljesen süket volt, ízületi gyulladás kínozta és valószínűleg demens is volt. A nő egészen más volt, mint Jude vagy Adele: a számok világában élt, két gyereke született, akikről megvan a véleménye mára, és több veszteség érte már, mint amennyit át akart élni valaha is. 

Adele, az egykori négyesfogat harmadik tagja megint más: színésznő, akit mindenki - őt magát is beleértve - egy kissé felszínesnek tart, de csodálja Jude-ot és Wendyt az általános tudásukért, ismereteikért, de ő máshoz ért inkább és mást tart fontosnak. És ott van Sylvie, aki már 11 hónapja halott ugyan, de mégis ő volt az, aki összetartotta ezt a társaságot, ezt a négy teljesen eltérő nőt évtizedeken át. Onnantól, hogy ő eltávozott, mintha szétestek volna ők is egy kicsit. 

Wendynek eszébe jutott valami furcsa: sok évvel ezelőtt, még az ötvenes éveiben egy nap pisilés közben egyszer csak arra gondolt, olyan szagom van, mint nagyanyámnak. Döbbenetes volt az egész: hogy létezett egy szag, hogy ő felismerte, hogy ez az ő teste volt, és hogy valahogy az öregedéssel függött össze.

A hétvége során nem csak megpróbálnak megbirkózni a gyászukkal, és jönnek rá, hogy bár mindannyian nagyon mások, egy dolog mindegyikükben közös: nagyon szerették Sylvie-t, és nagyon hiányzik nekik. Minden különbözőség és minden bosszúság mellett ráébrednek arra is, hogy ha bármelyikükkel is történik ugyanez, ugyanígy rájöttek volna, hogy igenis fontos volt a másik. Évtizedes titkokról és hazugságokról hullik le a lepel, olyan dolgokról, amelyeket az érintettek tudtak ugyan, de maguk előtt sem akarták beismerni, és most mégis szembe kell nézni velük.

Hát ebből állt az öregedés? Megszokásból és kifogásokból, meg hogy az ember halálra untatja magát a saját merev nézeteivel?

Nagyon különleges könyv volt a Hétvége, és csak sodort magával a történet, mindannyian életútjuk végefelé járnak, hiszen bőven hetven felett vannak már. Egyrészt ez is volt meglepő benne, nagyon ritka, hogy főszereplőknek ilyen idős karaktereket választanak a szerzők, és a könyv nem valamiféle kedves kis szatíra vagy hasonló, hanem sokkal inkább dráma. Ez a könyv érzésem szerint nem csupán egy barátságnak állít emléket: hanem A barátságnak. Ami jellemzően felnőttkorban köttetik már, amikor nem csupán az élet sodor össze, mint az osztálytársakat - aztán sodor szét, amikor vége a sulinak. Egy ember életéből nagyon kevés barátság marad meg gyerekkorból, a többség már felnőttként köttetik, és ezek sem feltétlenül tartanak sokáig. Van, hogy csak egy adott életszakaszig tart, aztán vége. Ez is természetes. De van, hogy megmarad. Évtizedekig. Minden különbözőség ellenére, minden apró, bosszantó dolog ellenére a másikból, amikor pontosan tudjuk, mire hogyan fog reagálni - és tényleg. Mégis megmarad, mert a barátságnak nem feltétele, hogy mindig mindenben egyezzünk. Kell valami közös, persze. Mely barátságok lesznek évtizedesek? Melyek hidegülnek el végül? Melyek olyanok, hogy évente csupán egyszer vagy kétszer futunk össze, de akkor órákon át beszélünk, és minden olyan mint régen - aztán másnap megint megyünk a saját dolgunkra, a saját életünkbe, és nem is beszélünk egy darabig? Melyek azok, amelyeknél kb. mindennapos marad a kapcsolattartás ilyen vagy olyan formában? Nem tudjuk. Sosem tudhatjuk előre. De Charlotte Wood egy különös barátságnak, három különleges nőnek - sőt, négynek - állított emléket ebben a könyvében. Megismerhettük mindhármújuk oldalát, mindegyikük gondolatait és problémáit, láttuk a különbségeket köztük, de még is ott volt az a valami, ami ennyi évtizeden át is összetartotta őket. Most a felszínre került titkok, az elhunyt barátjuk vagy valami más vajon széttépi?

A három nő elengedte egymás kezét, lebukott, és érezte, hogy a víz erejének hatalmas sodrása viszi, felemeli és döbbenetes gyöndégséggel újra talpra állítja őt. Mélyeket lélegeztek, megtörölték a szemüket, újból megfogták egymás kezét, és várták a következő hullámot.

Charlotte Wood 1965-ben született Ausztráliában, ez az első magyarul megjelent regénye, amelyet a Magvető Kiadó adott ki Morcsányi Júlia fordításában. A szerző azt nyilatkozta, hogy egyszer látott a tengerparton három idősebb nőt, akik szemmel láthatóan barátok voltak - és ez elindított benne valamit, míg végül megírta az elképzelt történetüket.

Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Ami még érdekelhet