Könyvajánló - Szelle Ákos: Veszettül
1996, Terecseny. Több gyerek eltűnik, az emberek pedig aját maguk mellett leginkább egymást hibáztatják. De meddig hajlandóak elmenni, hogy megtalálják az eltűnt gyerekeket? Egyáltalán mi történt velük?
2019, Budapest
Egy férfi sétál a Margit hídon. Gondolatban elbúcsúzik a fiától, aki több mint két évtizeddel korábban tűnt el. Magában elszámol a bűneivel, és meggyászolja a halottjait. Azokat is, akik miatta haltak meg. Már csak egyetlen dolga maradt az életben. Belép egy budai bevásárlóközpontba, felmegy a második emeletre, benyit egy üzletbe. Szó nélkül előveszi a fegyverét, és fejbe lő egy férfit. Az ember a gyerekéért mindent.
1996, Terecseny, a Zselic mélyén
Balogh Sanyikának nyoma vész. A rendőrség tehetetlen, a kisfiú barátai sem tudnak semmit. A tizenkét éves Major Tímea sem, aki anyja bosszantására csapódott a főleg cigányokból álló fiúcsapathoz. Amikor néhány nappal később a kislányt se találják, az apró falu élete fenekestül felfordul.
Szelle Ákos második, rejtélyekben gazdag bűnügyi regénye az előítéletről és az erőszakról szól a szegények és a gazdagok, a romák és a nem romák világában. Egy olyan világban, ahol a helyi maffia az úr. Ahol az erőszaknak nincs következménye. Ahol mindenki bűnös, és egyben mindenki áldozat. És ahol az egyetlen fegyver a kíméletlen önbíráskodás.
Szelle Ákos első regénye, a Sebek a falon ügyes krimi volt, viszonylag jó alapötlettel, de több gyermekbetegséggel. Nos, második regénye, a Veszettül mindezeket levetkőzte. Egy kicsi falu, a kilencvenes évek derekán, ahol cigányok és nem cigányok tengetik életüket, egymással szemben állva, ahogy az "normális" egy rendes kis faluban. Miután két gyerek - mindkét "oldalról" egy - eltűnik, az eddig visszafogottabb gyűlölködés szabályos árokásó állóháborúvá dermed, ahol a rendőrség teljesen tehetetlen, sőt, mintha nem is akarnának tenni bármit is az ellenségeskedés szításán túl, a lakók között pedig sorozatos atrocitások, oda-vissza hibáztatások mérgezik a napjaikat.
Hihetetlenül mélyre megyünk ebben a regényben, Szelle Ákos tökéletesen vázolja az emberi kilátástalanságot és fájdalmat, a bűnbakkeresést. A mély fájdalmat, a tenni akarást, amit a gyerekünk eltűnése okoz, amikor fogalmunk sincs, él-e még, mi van vele, bántja, bántotta-e valaki. Erős, fájdalmas képeken át látjuk fokról fokra lebomlani a korlátokat, mindazt, amit a neveltetés, a társadalom, a kor ad nekünk, és mindez a semmibe vész, ha a szeretett gyerekünk eltűnik. Fokról fokra épül le, ahogy az elme is, fokról fokra jutunk oda, hogy már nincs olyan, hogy jó vagy rossz, már nincs moralitás, és már nem érdekel semmi más. Mert a gyerekünk a tét.
Csak én tudom, hogy nem ismertem se embert, se istent. Nem volt akadály, ha a Sanyiról volt szó, és nem voltak szabályok sem. Átgázoltam országhatárokon, városokon, fagyos éjszakákon, tengerpartokon és persze mindenkin, aki az utamban állt. Ha az ördög jött volna szembe, ő félt volna tőlem.
Mindez egy tökéletes korrajz is. Egy kicsi, Budapest közeli nemzetiségi községből származom, ahol eleinte - török kori kihalás/elvándorlás után - csak betelepített svábok, később, a faluvégeken cigányok, még később, a huszadik században betelepített magyarok éltek. A 90-es években még megvoltak a határok a három csoport között. Nemigen volt gyűlölködés néhány suhanccsoport villongásán túl, de nem keveredtek egymással. Mára ez megváltozott, a németajkúak, ami félig én magam is vagyok, kevésbé zárkózottak, és sok a Budapestről ideköltöző "idegen" is. Ma már (szerencsére) nem ismer mindenki mindenkit, nem tudja hatodíziglen felsorolni a rokoni szálakat. De a romák a mai napig kissé elkülönülten, jogos vagy jogtalan előítéletekkel sújtva élnek a faluszélen.
Szelle Ákos dokumentumregényként írta meg ezt a könyvet, bár nem derül ki, hogy az eset valós-e. Az viszont biztos, hogy a helyzet nagyon is az. A nyolcvanas, kilencvenes években tombolt a szervezett bűnözés, és rengeteg gyerek tűnt el az országban. A szerző elmondása szerint megpróbált több helyen is kutakodni a pontos számok után, egyszerűen nem talált sehol sem statisztikát, sem lezáratlan aktákat, semmit. Nagyon úgy tűnik, hogy a Csellengők műsoron túl a rendőrség nemigen vette a fáradságot arra, hogy eltűnt gyerekeket próbáljon megkeresni. Elnézve a saját környezetem történetét, a helyi gazdag vállalkozó meggazdagodásának körülményeit, a kilencvenes évek politikai és alvilági káoszát, simán el tudom képzelni, hogy ez a helyzet: a rendőrségnek jobb dolga is volt, mint elcsavargott suhancokat keresgélni. Ez pedig tökéletes melegágya volt a szervezett bűnözésnek és emberkereskedelemnek.
Nem szólok én sem, csak nézem a semmit. Az ürességet, ami a Sanyi után maradt a házban, ami majd a következő éveket, évtizedeket is betölti. Először csendesen megül a bútorokon, a falakon, aztán elkezdi szétrágni a betont, a téglákat, végül felemészti az örömöt, a bánatot, a haragot, a reményt, végül elnyel minden életet, ami valaha ebben a házban volt.
Fájdalmas, az érzelmeket jól közvetítő, de magával ragadó, letehetetlen regény a Veszettül. Némi erős idegzet nem árt hozzá, mert sok-sok szenvedést tartalmaz. Néha szokott zavarni, ha magyar szereplők magyar tájakon kutatnak, mert hiteltelennek érzem. Pl. egy krimi esetén, amikor a zseniális nyomozó végül mindent megold... még 2020-ban részt vettem egy krimikről szóló beszélgetésen, ahol Doszpot Péter volt az egyik vendég, és mesélt pl. a bolti sorozatgyilkosról, és arról, hogyan kértek segítséget az FBI-tól, és ők hogyan oldották meg az ügyet. Azt mondta, hogy a mai napig jóformán biztos benne, hogy varázsoltak. Ez sokat elmond az átlagos magyar detektívtudományról, szóval ezért lesz sok esetben hiteltelen számomra a magyar regény. De a Veszettül más. Azt hiszem, mindannyian fel fogjuk ismerni a 25-30 évvel ezelőtti Magyarországot a lapjain. Én felismertem.
Köszönöm a lehetőséget az Animus Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése