William Warwick – az Aki mer… főhőse – immár őrmesteri rangban nyomozhat, ám ez azt is jelenti, hogy a csapata tagjaival egyetemben átirányították a Scotland Yard kábítószerellenes ügyosztályára. Elsőként azt a feladatot kapják, hogy fogják el Ahmed Rashedit, a hírhedt drogkereskedőt, aki Dél-Londonból egy óriási hálózatot működtet. A nyomozás előrehaladtával William új és régi ellenségekkel is szembekerül, miközben a magánélete sem eseménytelen: Bethszel az esküvőjüket tervezik, ám az oltár előtt kellemetlen meglepetés várja őket. Ahogy a bűnözők körül egyre szorul a hurok, William és a kollégái olyan csapdát állítanak, amit senki sem láthat előre, pedig szem előtt van…

A nyolcvanas években járunk, Williamet előléptették, de messze még az igazi szakmai sikere, és éppen esküvőjére készül. Egy drogkereskedő elfogása és kábítoszerhálózatának felszámolása a feladat, ami nem kis falat a Scotland Yard számára, de végül egy zseniális cselt eszelnek ki, aminek következtében talán sikerül végleg felszámolni ezt a dorghálózatot - hogy aztán később egy újabb lépjen a helyére.

Már nagyon sokszor elmondtam Archer regényei kapcsán, amit itt is érzek: nem fektet bele igazán erőfeszítést. Kisujjból rázza ki ezeket a könnyed, rendkívül sodró lendületű, humoros, krimiszálakkal átszőtt történeteket, de ugyanezt ugyanígy - sőt, bizonyos szempontból még mesteribben - megtette 40 éve is, a legelső regénye, a Párbaj kapcsán. Mindig van bennem egy kis neheztelés Archer irányába, noha a kedvenc szerzőim között tartom számon: nem érzem, hogy próbálkozna mással, nem érzem, hogy energiát fektetne az írásba. Persze ott a másik oldal: ha egyszer működik ez, akkor miért is kéne?

– Az ember sosem felejti el az első bűnesetet, amelyet sikerült megoldania – felelte William.

És kétségkívül működik. A Szem előtt nélkülözi a bonyolult összefüggéseket, de ezzel együtt rendkívül szórakoztató, könnyed nyolcvanas évekbeli angol mese, szerethető figurákkal, egyértelmű szerepekkel és sablonos karakterekkel. Nincs túl mély mondanivaló, semmi hatalmas csavar, és még az Archertől megszokott családregények grandiózusságát és összetettségét is mellőzi, de mégis működik. Szórakoztat, olvastatja magát, és akadnak benne meglepetések és csavarok, de semmi agyzsibbasztó. Könnyed délutáni szórakozás. 

Hogy kell-e ennél több? Nem tudom. Valamiért van bennem egy olyan elvárás az alkotókkal szemben - mindegy, mit alkotnak, könyvet, zenét, filmet, sorozatot, festményeket, stb. -, hogy keressék az újat, próbáljanak megújulni, időnként belevágni valami többe, vagy legalábbis másba, mint amit addig csináltak. Lehet, hogy nem lesz akkora sikere - sőt, szinte biztos, mert minden művésztől a közönsége elvár valamit, és ha attól eltér, akkor sokaknak csalódást okoz. De mégis van bennem egy ilyen igény. Archer esetén rendkívül zavar, hogy azt látom, soha meg sem próbált megújulni. 40 pár évvel ezelőtt megírta (azóta is az egyik legjobb) regényét, és azóta is ugyanezt csinálja: a 20. századi európai, főleg brit, és amerikai felső-középosztály történeteit meséli el. És nagyon jól csinálja, mert így a nem tudom hanyadik regénye kapcsán is simán a székhez szegez a történetével, egyszerre ad újat, hiszen új helyzetek, új karakterek, és egyszerre ad nosztalgikus érzést is, mert nagyon hasonló mint sok más könyve, kiismerhető csavarokkal, kiismerhető szereplőkkel. Az ismerős pedig sokszor nagyon jól tud esni.

Jeffrey Archer és felesége, Mary

– Gondolt valaha is arra, hogy elváljon a férjétől?
– Válásra soha. Gyilkosságra többször is.

Még mindig az egyik kedvenc elemem ebből a sorozatból az a tény, hogy a Clifton-krónikák főszereplőjének, az író Harry Cliftonnak a főhőséről, William Warwick nyomozóról szól, és Archer eldöntötte, hogy megírja a hőse regényeit is. :) Várom a folytatást!

Köszönöm a lehetőséget a General Press Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron. 

Ami még érdekelhet