Az élet néha kisiklik, és teljesen fölösleges úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Katherine May arról ír Út a télbe című könyvében, hogy senki élete sem lehet örök nyár, hanem szükséges rosszként mindig jelentkezik a tél is: állástalanság, súlyos betegség, szerettünk halála, egy fontos kapcsolat vége (stb.) megnyilvánulásokban. Hogyan éljük túl, egészen pontosan ő hogyan élte túl azokat a traumákat, amelyek őt sújtották? A történet egyetemleges, bárki számára levonható konzekvenciákat tartalmaz - útmutató hogyan éljük túlhoz. A mű a Partvonal kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.
Könyvajánló - Katherine May: Út a télbe
Nem tabu aszinkronba kerülni a köznapi élettel, akárhányan is néznek furcsán a bajban lévő emberre, aki, idézőjelbe téve, nem hajlandó jól lenni. Akinek éppen megy a szekér, nehezen képes nyugtázni annak tényét, hogy gyászból, kudarcból, megaláztatásból nem mindenkinek adatik meg, hogy csak úgy egyszerűen feláll, és lesöpri az egészet, mint egy hívatlan pihét a pulóveréről. A velünk megesett dolgok feldolgozása, azaz a telelés, nem anomália, hanem az emberi élet legalapvetőbb és leginkább éleslátó pillanatainak lelőhelye. Akik ezt teljes voltában átélik, bölcsebben kerülnek ki a folyamatból.
Nem lehet megúszni, talán a fentieken túl ez a legfontosabb mondanivalója a könyvnek. Fölösleges úgy tenni, mintha mindig jól lennénk, mintha mindig titkolni kellene traumáinkat, kudarcainkat, mintha kevesebbek lennénk attól, hogy most valami fáj, vagy valami nem úgy sikerült, vagy éppen sehogyan sem sikerült. Mintha attól rettegnénk, hogy kinek mi lesz a véleménye erről, hogyan fog kárörvendeni, ha rájön, hogy ránk jár a rúd. Ezer összetevője van annak, mi mindentől függ az, hogy a fentieket - hogyan is fogalmazzam szépen - figyelmen kívül hagyva (lesz@rva), egyszerűen csak megéljük a trauma vagy a kudarc feldolgozását. Végül is kit érdekel, kinek mi a véleménye a dolgaimról? Fizeti a rezsimet, kenyeret tesz az asztalomra, hogy nekem véresen komolyan kellene vennem azt, hogyan reagálja le a nekem problémát okozó valóságomat? Na ugye. "A tél nem a halála, hanem az olvasztótégelye az élet ciklusának."
Katherine May pontosan a fentiekkel küzdve volt kénytelen rádöbbenni arra, hogy a munkahelyi és a magánéleti stresszhelyzetek felőrölték az egészségét, és itt az ideje a telelésnek, váltani és változtatni kell, új prioritásokat kialakítani, miután feldolgozta mindazt, ami a rohanás évtizedeiben érte őt. Most, hogy kényszerűen otthon kell lennie, ezernyi elmulasztott tevékenység vicsorít az arcába, és örömmel meg is tenné, csak éppen betegsége miatt fizikailag képtelen rá. A szabadidő nem luxus, valaminek a vége nem katasztrófa, hanem egy új kezdet ígérete. Akkor jegelésre fel, itt a tél! Az angol rózsa pedig sok útvesztőn keresztül elérkezik önmagához. Hosszú és élvezetes utazás ez, de csak utólag, amikor rendszerezni és megélni kezdi azokat az élményeket, amelyek ide eljuttatták.
Megnéztem pár értékelést itt-ott, és érkeztek hozzá olyan kommentek, amelyek a főszereplő tehetős élethelyzete miatt lehúzták az alkotást. Nos, abban feltétlenül megegyezhetünk, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, mindenkinek a maga baja a legnagyobb, és ez pontosan így is van jól. A főhős középosztálybeli, kellően vagyonos hölgy, aki megengedheti magának, hogy - és ezt idézőjelbe teszem - beteg legyen. Sokan vannak, akik nem ilyen szerencsések, ez a könyv nem nekik szól. Ugyanakkor jelentős tömegű középosztálybeli ember létezik, akiknek igenis szól, mert megtehetik, mert megengedhetik maguknak, hogy a problémákon a szerzőhöz hasonló módon lendüljenek át, és nem tétel egy többszáz kilométeres útra jegyet venni, megszállni valahol, vagy egyéb fizetett segítséget igénybevenni a gyógyuláshoz, rekreációhoz. Nem, nem egy elkényeztetett nyafka kényeskedése ez a mű, de nem ám! Mintha azoknak a nőknek, akiknek nem a mindennapi kenyérgond nyomja a vállukat, nem lehetne lelki válságuk, testi betegségük, nem lehetne problémájuk a kamasz gyerekükkel, és örökké egészségben élnének a szüleik! Hát nem, a gondjaik őket is gyötrik, csak legfeljebb kicsit más az optikája az egésznek: valóban kényelmesebb egy jól felszerelt, több hálószobás kégliben sírni, mint egy komfort nélküli szuterénben, és valamivel több lehetőségük van a bajaikra megoldást találni, mint azoknak, akik hónapról hónapra élnek. Azt azonban nem szabad elfelejteni: az öröm és a bánat sosem volt, sosem lesz és soha nem pénzkérdés, a kaland (a tanulás, a dolgok megélése) pedig messze nem ér véget a könyv utolsó oldalával. Senkinek sem.
Előbb vagy utóbb mindenki átéli a telelést; olyan is akad, aki sokszor egymás után.
A telelés az év hidegben zajló szakasza. Az életnek az a terméketlen intervalluma, amikor elzárva érzed magad a világtól, kitaszítottnak, partvonalon kívülre sodródottnak, olyannak, aki elől bármiféle előrehaladás el van zárva, vagy aki egyenesen belekényszerül a kívülálló szerepébe. Lehet, hogy egy betegség következménye, vagy olyan életeseményé, amilyen a haláleset; előállhat megaláztatás vagy kudarc következtében is. Az is előfordulhat, hogy valaki épp átmeneti időszakban van, és belecsusszan a két világ közötti hasadékba. Némelyik telelés csak lassan teríti be az embert, amikor például egy kapcsolat hosszan tartó haldoklásra van ítélve, vagy a korosodásukkal párhuzamosan egyre növekvő mértékben kell a szüleinkről gondoskodnunk, vagy megállíthatatlanul csepeg ki belőlünk az elvesztett önbizalom. Más telelések viszont döbbenetesen gyorsak, például amikor egy nap ráébredsz, hogy a képességeid feleslegesek, a munkáltatód csődöt jelentett, vagy a partnerednek új szerelme van. Bármely formában is lép be az életedbe a telelés, rendszerint akaratlan, magányos és rendkívül fájdalmas. Új bekezdés. Miközben szükségszerű is. Szívesen képzeljük azt, hogy az élet maga az örök nyár, és kizárólag nekünk nem sikerült ezt a magunk számára megteremtenünk. ... Még ha az önfegyelem és a szerencse különleges egybeesése folytán élethosszig meg tudjuk is őrizni az egészségünket és a boldogságunkat, a telelést akkor sem kerülhetjük el. A szüleink megöregszenek és meghalnak, a barátaink kisebb árulásokat követnek el ellenünk, a világ ármányai ellenünk fordulnak. Lesz egy olyan pont, ahol el szúrjuk. És akkor csendben beoson a tél.
És itt egy újabb igazság a telelésről: bölcsességre lelsz majd benne, és amikor véget ér, az a kötelességed, hogy ezt továbbadd másoknak is. És cserébe meg kell hallgatnod azokat, akik veled ellentétben még nem teleltek. Valójában ajándékcsere ez, amivel mindenki csak nyer. Lehetséges, hogy fel kell hagyni hozzá egy hosszú ideje meglévő szokással, amit nemzedékek örökítettek át egymásnak: azzal, hogy más emberek szerencsétlenségét látva magabiztosan kinyilatkoztasd, ők maguk hozták a saját fejükre a bajt, de veled ez soha nem fordulhat elő. Ez nemcsak utálatos hozzáállás, hanem kártékony is, mert meggátolja, hogy megtanuljuk: a katasztrófák márpedig bekövetkeznek, és valamiképpen alkalmazkodnunk kell hozzájuk. És azt is megakadályozza, hogy a szenvedőknek segítő kezet nyújtsunk. Majd amikor a saját szerencsétlenségünk bekövetkezik, megszégyenült hátrálásra kényszerít minket, mert próbáljuk megtalálni a hibákat, amelyeket eleve nem is követtünk el, vagy az önfejűség jeleit, holott soha nem voltunk ilyenek. Ha ez nem megy, akkor meggyőződésünkké válik, hogy márpedig lennie kell valakinek, aki hibáztatható. A tél megfigyelése és üzeneteinek meghallgatása viszont azt eredményezi, hogy felismerjük: az okozat aránytalan az okhoz képest; A legparányibb hibák is hatalmas katasztrófákat idézhetnek elő; az élet gyakran iszonytatóan igazságtalan, és ez bizony akkor is így van, ha nekünk nem tetszik. Megtanuljuk, miként lehet nagyobb együttérzéssel szemlélni mások kríziseit, mert azok rendkívül gyakran a mi jövőnk előjelei is.
Fülszöveg
Köszönöm a lehetőséget a Partvonal Kiadónak!
A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a kiadó honlapjáról a borítóképre kattintva.
Kövess minket Facebookon is!
Megjegyzés küldése