Amit nem dobtam ki

 Könyvajánló - Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki

Szeretteink halála után számtalan dolog marad ránk. Tárgyak és emlékek egyaránt, és olyan tárgyak is, amelyek bár értéktelenek, mégis rég elfeledett vagy kedves emlékeket idéznek fel. 

Mit ​kezdjünk a szeretteink halála után ránk maradt örökséggel? Az elbeszélő egy nap az édesanyja által felhalmozott rengeteg holmi között találja magát. A könyvek, bútorok, lakberendezési tárgyak sokaságának válogatása közben felsejlenek a múlt kesernyés vagy mulatságos emlékei, amelyek révén átgondolja az édesanyjához fűződő kapcsolatát, és egyben a saját helyét a világban. A szülők generációjának, a háború utáni gyerekek „gondtalanságra programozott” nemzedékének nagyon is súlyos örökséggel kellett szembenézniük, különösen, ha zsidó családba születtek: a szocialista Lengyelországban uralkodó elhallgatáspolitika, majd az újra fellángoló antiszemita hullám sajátosan csalárd beszéd- és viselkedésmódra nevelte az embereket. A volt pszichológus, anya, feleség és nagymama szókimondó őszinteségével, megingathatatlan tartásával, határozott ízlésével és öntörvényűségével vette fel a harcot a rendszerszintű hazugságokkal és önbecsapásokkal, s közben észrevétlenül is örökül hagyta fiának, milyen hangot üssön meg a packázó hivatalnokokkal, a porszívóügynökökkel és a giccses közhelyeket puffogtató tömegemberekkel.

 Nagyon különös kapcsolat alakult ki ezzel a könyvvel, ezzel a történettel. Egyszerre olvastam egy másik regénnyel: egy gyönyörű nyelvezetű, szépen megírt, három generációnyi női sorsot, életet, történetet bemutató könyvvel, és amikor belekezdtem Marcin Wicha kötetébe, még javában tartott az az olvasásom is. Meg persze a hatása is. Azonnal "szíven ütött" a szöveg keresetlen egyszerűsége, amely már-már durvaságként hatott, de csak azért, mert közvetlen összehasonlítási alapom volt egy szókimondóságával együtt is líraian megírt szöveggel. Észre sem vettem volna különben sem ennek, sem annak a szövegnek a hatását.

Ugyanakkor ebben a keresetlen egyszerűségben valami más rejlett, valami, ami tiszta és őszinte, és azzá tette Wicha sorait is. A kötet elbeszélője frissen veszítette el édesanyját, és a nő egykori lakásában pakol, tisztán érezhető a gyásza, a veszteség fájdalma, miközben keserédes emlékeket idéz fel a gyerekkorából. Az anyja gyűjtő volt: az a fajta gyűjtő, aki évek múltán is emlékszik arra, hogy melyik szeretett tárgyát, ruhadarabját, esernyőjét, teáskancsóját hol és mennyiért vette; az a fajta gyűjtő, aki hónapokig képes elnézegetni a kirakatban az adott tárgyat, és akinek ez a tárgy már azelőtt beépül az életébe, hogy megvásárolhatta volna, már-már érzelmi kapocs alakul ki köztük, ahogyan elsétál az üzlet előtt, és megcsodálja nap mint nap. Az elbeszélő is ebben a szellemben nőtt fel, és e tárgyak révén fokozatosan látunk rá a fiú szemén át az anya személyére és életére, a fellelt dolgok számtalan már megfakult emléket idéznek fel.

Olvasói kudarcaink jegyzékei a könyvtárak.
Milyen kevés olyan könyv van bennük, amely őszintén tetszett. Még kevesebb olyan, amely másodszori olvasásra is tetszik. A legtöbb könyv annak az emlékét őrzi, milyen emberré akartunk válni. Kiket utánoztunk. Kiknek bújtunk a bőrébe.

Svédországban, a tipikus "svéd minimalizmus" hazájában évtizedek óta divat, hogy egyrészt minél kevesebb felesleges holmink legyen, másrészt arról a kevésről rendelkezzünk, mi történjen velük halálunk után. Van pl. egy kidobandó holmik listája, amelyekben olyan személyes tárgyak és egyebek vannak - a kedvenc, kopott étkészletek, ruhadarabok, stb. -, amelyek csak az adott személynek okoztak örömet, és semmi szükség rá, hogy terheljenek másokat. Persze akad néhány kiemelten fontos személyes tárgyunk, amelynek csupán számunkra, családunk számára magas az eszmei értéke, ezekről megint egy külön lista. Ilyenek lehetnek egyes családi fotók, örökölt apróságok, egy üveg tengerparti homok, a gyerek első kiscipője, vagy bármi, ami bárki más számára értéktelen kacat. Ennek a "mozgalomnak" a legfontosabb része, hogy nem halmozunk fel semmit feleslegesen. Lehet úgy is minőségi, tartalmas életet élni, ha nem birtoklunk mindent. 

Nos, a könyvbeli elbeszélő (aki talán maga a szerző) édesanyja közel sem ilyen életet élt, ő vérbeli gyűjtő volt. Miközben megismerkedünk az egyes tárgyaival, nem csak róla alakul ki egy kép bennünk, de az elbeszélő gyászáról is, aki már bőven felnőtt, de mégis csak valakinek a fia, valakié, akit most elvesztett. 

Nagymamámék után nem sok dolog maradt. Néhány szekrény, néhány asztal, szék, ezeknek egy része már rég nincs meg, néhány könyv. Semmi olyan tárgy nincs, ami számomra érzelmi töltettel bírna - de számtalan emléket őrzök velük. Belegondolva olyan tárgyat sem tudnék mondani, ami édesanyámék halála után fontos lenne számomra, hogy megmaradjon. Bár nagy, kertes házban élünk, ami tele van lommal meg mindenféle több évtizedes és vadi új, sosem használt tárggyal is, mégsem kötődöm ilyen formán a tárgyakhoz. Van néhány dolog, amit én is gyűjtök, de ezek mind használati eszközök. Poharak, könyvek, társasjátékok, kreatív alapanyagok - és mindtől szemrebbenés nélkül válok meg, ha betöltötték funciójukat, és nem jött be. Nem tartom meg azokat a könyveket, amelyek tetszettek, de valószínűleg nem fogom újraolvasni. Amelyek nem tetszettek, értelemszerűen szintén nem tartom meg. Nem tartom meg azokat a játékokat, amelyek nem tetszettek, vagy egyszer játszósak, vagy már nem kerülnek elő. A poharak fogyóeszközök, időről időre eltörnek, vagy túlságosan elkopnak (ha mintásak pl.), a kreatív alapanyagokat meg idővel felhasználom. 

Anyám terápiaként alkalmazta ezt a regényt. Olyankor tért vissza hozzá, ha bánata volt. Ha beteg volt. Depresszió és történelmi kataklizmák idején. 1961-ben vásárolta az Emmát, következtettem ki a kiadás dátumából, és a következő ötven évben több tucatszor végiglapozta.
Az Emma figyelmeztető jel volt: vigyázat, hangulatromlás. Fekete zászló az árbócon. Nagy halom alma, papír zsebkendők meg a viharvert könyv.

Szóval a legkevésbé sem tudok azonosulni Marcin Wicha elbeszélőjével és az édesanyjával, de mégis nagyon megfogott a történetük, főleg a széleskörű irodalmi utalások miatt, és az őszinte, személyes érzet miatt. Marcin Wicha eredetileg grafikus, de már több gyermekkönyvet és esszét is írt. A kötetet Mihályi Zsuzsa fordította.

Köszönöm a lehetőséget a Typotex Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!