Gyökerestül kitépve

Olof ​Hagström hirtelen ötlettől vezérelve kitérőt tesz a kisvárosba, ahol felnőtt, és ahová húsz éve be sem tette a lábát. Elhanyagolt gyermekkori otthonához érve azonban rossz érzés fogja el: rábukkan az apjára, akit több mint két évtizede nem látott. Az idős férfit megölték.

Eira Sjödin nyomozó nemrég költözött vissza Stockholmból gyermekkori otthonába, hogy idős, demens édesanyját ápolja. A gyanús körülmények között elhunyt idős férfi halálának kivizsgálása során felderengenek előtte gyermekkori rémálmai. Eira mindössze kilencéves volt, amikor a tizenéves Olof Hagström beismerte egy helybéli lány, Lina Stavred meggyilkolását és a holttest eltüntetését. Az eset mély nyomot hagyott a település kollektív emlékezetében és félelemmel töltötte meg Eira gyermekkorát. Olofot soha többé nem látták a városban. Egészen mostanáig.

Vajon Olof ölte meg az apját, Svent? Eira Sjödin hozzáfog Sven Hagström gyilkosának felkutatásához, amely óhatatlanul visszavezeti az évtizedekkel korábbi Lina-ügyhöz. Amire pedig a nyomozás során bukkan, az a települést és a saját családját egyaránt megrendíti.

Olof 37 éves, és 23 éve nem járt otthon - pontosan, 14 éves volt, amikor elzavarták otthonról. Beismerte ugyanis, hogy megerőszakolt egy megölt egy 16 éves lányt, Linát, de mivel ő maga is kiskorú volt még, a neve mindvégig titokban maradt a média előtt, és nem lett belőle komolyabb ügy. De a környéken mindenki tudta, mi történt, és mit követett el Olof - Eira is, a 32 éves nyomozónő, aki ott nőtt fel, és ezen eseményekkor csak gyerek volt még. 

Most, hogy holtan találták Svent, Olof apját, a férfi pedig elsőszámú gyanúsított, Eirában előjönnek a gyerekkori emlékek. A lány Stockholmban végzett és dolgozott, alig egy éve tért haza kicsiny szülővárosába, mert édesanyja állapota súlyosra fordult: az asszony erősödő Alzheimer-kórban szenved. Ez erősen megnehezíti Eira dolgát, hiszen az édesanyja lenne az, aki közvetlen forrásként mesélhetne az immár felnőtt lányának mindarról, ami 23 évvel korábban történt, mindarról, amiről ő és a szomszédság tudott akkoriban. 

Olof Palme meggyilkolása óta a gyilkos fegyver fogalma további jelentéstartalommal bővült a svéd nyelvben. Az összes rendőr és a civilek jó része tisztában volt azzal, hogy az ügy megoldható lett volna, ha megtalálják a gyilkos fegyvert. Az eset örök traumaként nehezedett az emberek lelkére mint annak tanúbizonysága, hogy Svédország megváltozott: olyan országgá lett, ahol a merénylő megúszhatja a miniszterelnök lelövését, ahol a biztonság már nem igazán létezik.

De hogyan került előtérbe ez az évtizedekkel korábbi, látszólag megoldott ügy? Ez elsősorban Eira személyének, másodsorban pedig a mostani gyilkosság körülményeinek köszönhető. Minden jel szerint Sven hétfőn halhatott meg, az idegenkezűség nem kérdés. A holttestet Olof találta meg csütörtökön, és bár "le akart lépni", a szomszéd ott tartotta, amíg kiért a rendőrség - Eira és fiatal, frissen végzett társa, Anders (hadd szúrjam közbe, rendkívül aggódtam Andersért végig, mert az ilyen kissé bemutatott, de azért határozottan mellékszereplőket, akik szimpatikusak elsőre az olvasónak, frissen végzett, fiatal zsaruk, a szerzők előszeretettel gyilkolják meg a regény során). Olof azonban hétfőn többszáz kilométerre tartózkodott a gyilkosság helyszínétől, a szülői házától, és erre mind a telefonja cellaadatai, mind a különféle térfigyelő kamerák és egyéb rendszerek bizonyítékul szolgálnak, néhány tanú beszámolójával együtt. Persze gyorsan felmerül a lehetősége, hogy a férfi kijátszotta ezen rendszereket: pl. szándékosan otthon hagyta a telefonját, leautózott az apjához, megölte, majd visszafelé felkapta a telefont és különféle kitérőket tett vonattal meg egyebekkel, tudván, hogy pár napig valószínűleg nem fedezik fel a holttestet, ennyi idő után pedig képtelenség megmondani, pontosan mikor történt a gyilkosság. Adná magát ez a lehetőség, és a lakók biztosak is benne, hogy ez történt.

Mégis ki más ölhette volna meg Svent, ha nem a sötét múltú fia? A fiú visszatérése majd gyors szabadon bocsátása felkorbácsolja a kedélyeket a kisvárosban, és van, aki az erőszaktól sem riad vissza, hogy elijessze onnan a "veszélyes elemet", Olofot. Elvégre aki 14 évesen képes megerőszakolni és megölni egy lányt, az nem lehet normális, jelentsen ez bármit is.

Eira előveszi a 23 évvel korábbi nyomozati anyagokat, amelyek többezer oldalra rúgó leiratokat és vallomásokat, valamint többszáz órányi VHS felvételt foglalnak magukban. Ahogy egyre inkább kirajzoldik a kép a viszahúzódó életet élő Svenről, a gyilkosság áldozatáról, úgy jön rá Eira fokozatosan, hogy kollégái a 14 éves fiú kihallgatásai során súlyos hibákat vétettek és sokszoros visszaéléseket követtek el. Lehet, hogy Linát sem Olof ölte meg? De akkor mi történt?

Ez a könyv azon skandináv krimik sorát erősíti, ahol a jelenben megtörtént gyilkosság igazából csak ürügyként szolgál egy sok évvel, évtizeddel korábbi bűnügy felgöngyölítéséhez. Sokan hasonlítják Tove Alsterdal regényét a szintén svéd Anders de la Motte könyveihez, hiszen azokban is a múlt árnyai kísértenek, régi bűnügyek és traumák törnek a felszínre, mint itt, de szerintem nagyjából ennyiben ki is merült a hasonlóság. Vannak részek, ahol egy picit leül a cselekmény és kevésbé magával ragadó, mindazért, ami a végéig kiderül, és amekkora csavart rak bele a szerző, bőven megéri végigolvasni. 

Külön tisztelem Tove Alsterdalt azért a munkájáért, amelyet mint oknyomozó újságíró végzett, és amely munkájának egyik "gyümölcse" ez a regény is. A cél ugyanis az volt, hogy felfedje, hogy a kilencvenes évek Svédországában mennyi hibát vétett a rendőrség, mennyire félrement az ún. igazságszolgáltatás, hogyan éltek vissza főleg kiskorú feltételezett elkövetők esetén a helyzetükkel és a hatalmukkal. A regényben részletesen leírt kihallgatási módok, amelyek valószínűleg már akkor is tiltottak voltak, mind valójában megtörtént kihallgatások leírásai, Tove Alsterdal ugyanis éppen ezeknek a felgöngyölítésével foglalkozik: sok évtizede "döglött" ügyek, vagy olyanok, amelyekben nem a valós tettest kapták el, mert elképesztő hibákat vétettek a kihallgatások során, figyelmen kívül hagyva sok fontos dolgot.

Fontosnak tartom az ezekkel foglalkozó oknyomozók munkáját, és emiatt külön nagyra tudom értékelni a hasonló regényeket. Mindemellett Alsterdal jól ír, érdekes karaktereket és családi sorsokat, dinamikákat fest elénk, jól játszik az olvasó kíváncsiságával, és leginkább erre hat, kevésbé az idegeire. Petrikovics Edit pedig mint mindig, most is értő "magyar hangja" volt egy szuper skandináv szerzőnek. 

Ami még érdekelhet