Mi a halál?

Tudja valaki, mi a halál? Mindannyian tudjuk, milyen elveszíteni valakit, akit szerettünk, aki mindig is - vagy hosszú ideig legalábbis - az életünk része volt. Még ha nem is feltétlen meghatározó, de a része. Mert volt. Mindig. Mert emlékszünk a gesztusaira. A mozdulataira. A szófordulataira. Mert csupán egy telefonhívásnyi távolságra volt, még ha esetleg messzebb is éppen. 

De azt tudja valaki, milyen ezt átélni? Tegyük fel valaki hazamegy, egyedül van otthon, inni akar egy pohár vizet, aztán összeesik a konyhában, és többé nem kel fel. Mindegy, hogy infarktus, embólia, agyvérzés, vagy valami más hasonló, sokszor előjel nélkül támadó dolog végez velünk. Még ha csak néhány másodpercről vagy néhány percről is beszélünk, a halál egy folyamat. És van egy pont, amikor rájövünk, hogy baj van. Nagy baj. Vajon ilyenkor mi zajlik le bennünk?

Nem tudom, de órák óta ezen gondolkodom. Hogy csupán egy pillanaton múlik az élet és a halál. Hogy sokan kapnak egy második, harmadik, vagy sokadik esélyt, mást meg azonnal magával ragad, minden előjel nélkül. Beteljesítetlenül hagyva a vágyait, a terveit, a rövid- és a hosszútávú céljait, félbetörve az életét. A családjáról nem is beszélve.

A lányáról, aki rátalált a konyhában. A kisebbik lányáról, aki nem látta, és akit borzasztóan megviselt, csak nyugtatóval tud létezni az első napokban. Az első napokban, amikor már nincs édesanyja. A legidősebb lányáról, aki próbálja tartani magát és támaszt nyújtani az apjának és a húgainak. A három lánya, akiknek épphogy elkezdődött az életük. Miközben az övé véget ért, csak úgy, egy pillanat alatt. Tudom, persze, naponta több ezer ember veszíti el egy szerettét ilyen hirtelen. De ez nem segít sokat, amikor mi vagyunk az egyik. 

Nem hiszek a vallásokban. Sőt. Taszít és undorít az egész, ahogyan a jóhiszeműségre, a reményre és a fájdalomra próbálnak rátelepedni. Nem hiszek a túlvilágban, a szellemekben, a mennyországban, a pokolban. Azt gondolom, hogy a tudatunkat, az énünket, ha úgy tetszik, a lelkünket az agyunkban folyamatosan lezajló kémiai és biológiai folyamatok hozzák létre. Ha az agy vérellátása, oxigénellátása megszűnik, fokozatosan leáll, de még utoljára megpróbál reményt nyújtani a fénnyel és alagúttal. Hiszen egész életünkben átver, átformálja az élményeinket és emlékeinket, elfeledteti velünk a traumáink egy részét. Pont a legnagyobb traumánkkal ne tenné ezt, amikor szembesülünk ténylegesen saját halandóságunkkal?

Amikor megszűnnek, leállnak a kémiai és biológiai folyamatok, a tudatunk, az énünk, a lelkünk egyszerűen megszűnik létezni. És már csupán egy test marad utánunk, ami fokozatosan bomlásba kezd, aminek már nincs funkciója.

Meg a fájdalom, amit a családtagok éreznek. A hiány, a tehetetlenség, akár a düh, a tagadás. Amikor újra és újra rádöbbensz, hogy nem, többé nem fogod látni az arcát, ahogyan nevet, nem fogod hallani a hangját. Csak a fejedben, ahogy felidézed ezeket, de időről időre torzítva. Nem fogod többé látni az egyedi mozdulatait, ahogyan feláll és pl. egy pohárért indul. Ahogyan bosszantóan lassan eszik, mikor a család minden más tagja már rég befejezte az ebédet, ő még mindig a tányéron piszmog. Ahogy melletted ülve le akarja nyúlni a sült húsnak a bőrét, amit gondosan félretettél magadnak a végére, mert az a legjobb - és többé nem oszthatod meg vele. Nem hallod többé, ahogy morgolódik, hogy biztos büntetésben van, mert egyenes falú poharat kapott, amit ki nem áll. 

Amikor eszedbe jut, hogy milyen fiatal volt még ehhez. Hogy alig két hete volt a születésnapja. Hogy néhány órával korábban még beszéltetek, és jót nevettetek azon, mekkora szívás 3 nap alatt kifesteni egy viszonylag nagy konyhabútort úgy, hogy sosem festettél még előtte bútort. Hogy hogyan mesélt a könyvekről, amit olvasott - és hogy te voltál a könyvbeszerzője, és mindig tudtál olyat találni neki, ami tetszik. Hogy szerette a karácsonyi ajándékaidat, mert abban mindig volt 2-3 olyan könyv, amit mintha éppen neki írtak volna. Hogy a közelgő könyvhétre ki akartad őt is csalni egy délután, vagy legalább beszerezni neki egy könyvet, amiről nemrég kérdezett. Hogy milyen őszinte örömmel és meglepettséggel reagált, ha valami aprósággal meglepted - pl. vettél neki egy csomag aszalt vörösáfonyát, hogy egye meg, mert gond volt a veséjével korábban, vagy kreáltál valami új hibrid lekvárt vagy valami befőtt dolgot, és adtál neki egy-két üveggel. Hogy mennyire szeretett új dolgokat megkóstolni, kipróbálni - és mennyire utált főzni és inkább vasalt meg felnyalta az egész házat kétszer, minthogy sütni-főzni kelljen. Hogy alig 3 hete - a születésnapja előtt egy nappal - milyen büszkén újságolta, hogy életében először főzött savanyú májat, és isteni lett, még kóstolót is hozott.

Aztán mindez már nem számít többé. Már nincs. Neki már nem fáj semmi, ő már nem érez semmit. El kell köszönnöd tőle úgy, hogy ő már ezt nem fogja hallani. Úgy, hogy itt hagyott egy egész családot teljesen váratlanul. Egy férjet, aki talán most döbbent rá igazán, mi is számít az életben. Három fiatal lányt, akik közül kettő még nem is érettségizett, még előttük áll minden. Minden mérföldkő, amikor egy anyának ott kéne lennie a lányai mellett. Szóval, mi a halál? Mik voltak az utolsó gondolatai? Órák óta ez jár a fejemben: milyen lehet? Volt ideje megijedni, felfogni, mi történik? A három lányára gondolt utoljára? Az életére, amit ennyire hirtelen félbehagyott, mert ilyen dolgok bármikor, bárkivel, bárhol megtörténhetnek?

Hogy segít-e az, hogy mindig is érdekelt a halál, a gyász folyamata, a pszichológia, és az utóbbi években több szakember könyvét is elolvastam a témában? Talán igen. De az biztosan, hogy alapvetően racionális gondolkodású vagyok, és tudom, hogy a bajban is ott tudok lenni, nem borulok ki. Azzal együtt, hogy az átélt hivatalos eljárás néhány mozzanata kifejezetten felháborított, miközben azt is értem, hogy egyszerűen nincs elég ember. Világéletemben volt két nővérem és egy bátyám. És most hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy már csak egy nővérem és egy bátyám van. És ez még mind semmi ahhoz képest, amit a szűk családja - a férje és a lányai - veszítettek.

Hiányozni fogsz. Talán tévedek, és talán egyszer még valamikor valahol valahogyan találkozunk. Ígérem, lesz nálam egy öblös pohár - a kedvenced -, és egy könyv, amit szeretni fogsz. Addig is vigyázunk a családodra. Szép álmokat.