A farkas üvöltése

 Könyvajánló - Anthony Ryan: A farkas üvöltése

Vaelin Al Sorna élő legenda. Seregei élén birodalmakat taposott a porba, és komoly áldozatot hozott azért, hogy megmentse az Egységes Királyságot a biztos pusztulástól. Mostanra már visszavonult, csendes életet él, a háború borzalmait maga mögött hagyta örökre.

Azonban a suttogva terjesztett pletyka, mely szerint egy Acélhordának nevezett hadsereg készülődik a tengerentúlon egy magát istennek tartó ember vezetésével, így is eljut hozzá. Amikor Vaelin megtudja azt is, hogy rég elveszettnek hitt szerelmét, Sherint a kereskedőkirályok birodalmában látták, ahol bármikor a Horda markába kerülhet, elhatározza, hogy szembeszáll ezzel a felfoghatatlan erejű fenyegetéssel.

Hogy Sherint megmenthesse, kis csapatával titokban ebbe a becsület és intrika uralta különös világba utazik. Azonban egyáltalán nem azt találja ezen a messzi vidéken, amire számít, és két tűz közé kerülve rá kell ébrednie, hogy vannak olyan csaták, amelyeket talán még ő sem nyerhet meg.

 Az eredeti trilógiát évekkel ezelőtt olvastam, a magyar megjelenésük idején (2014, 2015, 2016), és már az első kötet után kedvenccé vált nem csak az egész trilógia, hanem maga a szerző, Anthony Ryan is. Mertem remélni, hogy lesz némi visszatekintés az előzményekre, mert 5-6 év telt el azóta, hogy otthagytam Vaelin világát, és 500-600 könyvet el is olvastam már, rengeteget felejtettem a mellékszálakból, nevekből sosem voltam jó. A kötet elején Vaelin sok harcostársára emlékszik vissza, olyanokra, akik már nincsenek vele, egykori bajtársak és barátok hősi halálára. A nagy részükről azóta sincs fogalmam, hogy kicsodák, és hogy egyáltalán szerepeltek-e az előzményekben. De valójában ez nem is fontos, ugyanis itt Vaelin az, akinek fontos az emlékezés, a múlt, hogy emlékezzen és ismerje, felismerje a régi hibáit, hogy soha többé ne követhesse el őket.

Az eredeti trilógiáról ezt írtam anno:

"Ryan nem fecsérli az időt, a tempó végig feszes, de mégis részletekig megismerjük a világát, a karakterei egyediek, rendesen kidolgozottak, de fejlődésre bőven képesek, maga az egész világ, amit megalkotott, részletes és logikusan felépített, de eközben jól bánik az olyan fontos dolgokkal, mint a karakterek közti kapcsolatok árnyalása, a képességek bemutatása, egy kis érzelem és egy kis humor, a harcok leírása pedig rendkívül élvezetes és "látványos". Sokak számára a harmadik kötet egy mélyrepülés, főleg az elsőhöz képest, nekem viszont nagyon tetszett az is, számomra csak egyre jobb és jobb lett ez a trilógia, ahogy haladtunk előre. Mára a kedvenceim között tudom, és úgy vettem fel Anthony Ryan egy merőben más sorozatának első részét a kedvenclistámra, hogy még el sem kezdtem olvasni. (Most már kiolvastam, és igen, az is kedvenc lett!)" 

Anthony Ryan

Hogy mégis miért írta Ryan ezt a könyvet? Mert A vér éneke c. első kötet elsöprő siker lett, de utána sokak szerint a színvonal süllyedt, A tűzkirálynő c. utolsó kötet pedig egyenesen botrányos lett. Nem azért, mert Ryan elfelejtett volna írni, hanem mert egész másra helyezte a hangsúlyt, mint az elvárták volna a rajongók. Én akkor sem értettem egyet a többséggel: igen, az utolsó kötet más, mint az elsők, de én nagyon szerettem azt is, érdekes volt megismerni egy új birodalom születését, a múlt hibáit, ráadásul egy valódi, hamisítatlan fantasy-elem is helyet kapott benne: a látszólag céltalannak, oktalannak tűnő hosszú-hosszú utazás. Ryan azonban a szívére vette az elsöprő többségű negatív kritikát, és végül előállt a folytatással.

Ez a történet az eddigiekhez képest egy más, új földrészen zajlik, az egyik főszereplő továbbra is Vaelin, aki immár visszavonult, többé nem akar harcolni, nem érdeklik a birodalmak, a vallások, az emberek. A fülébe jut azonban, hogy a tengerentúlon egy új katonai fenyegetés, az Acélhorda készülődik, ráadásul többen látták az elvesztettnek hitt szerelmét is azon a területen, ami hamarosan a kegyetlen katonai diktatúra pusztítása útjába kerül... így Vaelin nem tétlenkedik, és azonnal útnak indul, hogy kimentse Sherint szorult helyzetéből. Ha meg már ott van, akkor kezdhet valamit az Acélhordával is... számtalan diplomáciai ügyeskedés, csatajelenet, sőt, egy részletesen és nagyon jól megírt várostrom is szerepet kapott a kötetben, és Ryan mit sem vesztett egykori fényéből: a kultúra, a vallás, a fanatizmus, a nép megvezetése, a különféle szokások és az ezekből eredő konfliktusok mind-mind helyet kaptak ebben a feszes történetvezetésű kötetben, ahol sikerült végig a lényegre koncentrálnia. Nagyon szerettem a szerzőben mindig is azt a felhangot, ahogy a különféle vallásokhoz és mindenféle, szinte csak vakhiten alapuló dolgokhoz hozzáállt. Nagyon jól átlátja ezeknek a formáló, hihetetlen mértékű erejét, de sosem rest bemutatni azt, hogy ezek igazából mind arra születtek, hogy könnyebb legyen hatalmat gyakorolni az emberek felett, hogy azok könnyebben elfogadják az uralmat.

Ráadásul az Acélhorda vezetője is árnyalt karakter, akivel az elején csak szimpatizálni tudunk, hiszen felszabadítja népét a vallási uralom alól - aztán csakhamar szinte istenként tetszelegve egy katonai elnyomás felé vezeti őket. Ryan tökéletesen látja, hogyan ront meg a hatalom - és ebben a közegben akarta, hogy Vaelin, a hőse, akinek útját gyerekkorától követjük, ember tudjon maradni. Olyan ember, aki nem követi el sem a régi hibáit újra, sem a megszokott hibákat. De vajon elkövet-e másokat?

Sodró lendületű, letehetetlen folytatása született Vaelin Al Sorna, Reménységünk Gyilkosa történetének, egy vérbeli low-fantasy, ahol csak a képességeket adó mágia van jelen, és ez jelent egy bizonyos ívet és összekötést az előzményekkel. Nagyon tetszett, ahogy ezeket a képességeket Ryan megírta és kitalálta. A fordító mint mindig, ezúttal is Matolcsy Kálmán volt, aki mint mindig, most is tökéletes munkát végzett. A köteten nagyon érződik, hogy nincs lezárva: lesz még folytatása. Alig várom ezt a folytatást!

Köszönöm a lehetőséget a Fumax Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a kötet kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!